Az emberi beszédet jellemzi egyrészt a mássalhangzók és magánhangzók folytonos váltakozása, másrészt a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozása. Az előbbi váltakozás a száj zárásában és nyitásában nyilvánul meg, az utóbbinak viszont többfajta megjelenése lehet. Sok nyelvben (ilyen a magyar, az orosz, az angol) a hangerő növekedése jellemzi a hangsúlyt, ezt nevezzük nyomatékhangsúlynak. Más nyelvekben viszont a hangmagasság emelkedése, ez a dallamhangsúly. Meg kell különböztetnünk továbbá a szóhangsúlyt a mondathangsúlytól. A szóhangsúly helye vagy adott egy-egy szóban, vagy pedig az adott szó hangalakjából kiszámolható. Például az angol verbose [vörbÓsz] ’beszédes’ szónak a második szótagja hangsúlyos (ezt nagybetűvel jelöltük) – mert hosszú benne a magánhangzó –, a famous [fÉmösz] ’híres’-nek viszont az első szótagjára esik, mert a második magánhangzója rövid. A mondathangsúly helyét ezzel szemben a szándékolt jelentés szabja meg. A Mary is famous ’Mari híres’ mondatban lehet a mondathangsúly a Ma-, az is, vagy a fa- szótagon, attól függően, hogy azt szeretnénk-e kiejezni, hogy ’Mari és nem más az, aki híres’, azt, hogy ’Mari bizony híres’, vagy azt, hogy ’Mari híres és nem valami más'.

Az ógörög hangsúly dallamhangsúly volt, a legtöbb szóban egy meghatározott szótagot – pontosabban, mint alább látjuk, magánhangzót – magasabb hangon ejtettek. A neten Homéroszt, Aiszkhüloszt, vagy Platónt is hallgathatunk, az alábbi videóban viszont Hésziodosz Istenek születése című művének első húsz sora hangzik el úgy, ahogy azt egy i. e. 4. századi énekmondó előadhatta.

Napjainkban hasonló, a hangmagasság változásán alapuló hangsúlyt találunk a svéd és norvég számos nyelvjárásában, a litvánban, közép-frank nyelvjárásokban (luxemburgi, limburgi, ripuari, moselle-i frank), délszláv nyelvjárásokban (szlovén, szerb-horvát), továbbá japán és koreai nyelvjárásokban. A dallamhangsúly nem azonos azzal, ahogy a kínai sok nyelvjárása, valamint számos nyugat- és dél-afrikai nyelv használja a hangmagasságot. Ezekben a tonálisnak nevezett nyelvekben ugyanis a dallam önmagában képes szavak megkülönböztetésére, nagyszámban találunk olyan szócsoportokat, amelyek kizárólag a dallamukban különböznek. A hangsúly – akár nyomaték-, akár dallamhangsúly – csak nagyon kevés esetben tud különbséget tenni szavak között. A tónusok párhuzamaként gondolhatunk a magyar magánhangzók elöl-, ill. hátulképzettségére (hagyományos szóhasználattal a magas és mély magánhangzókra). Ez a tulajdonság is nagyon sok szópárt képes megkülönböztetni (pl. hús – hűs, ló – lő, láp – lép, lap – lep). További hasonlóság a tónusok és a elöl-/hátulképzettség között, hogy mindkettő képes „terjedni”: egy tonális nyelvben a toldalékok gyakran öröklik a tő dallamát, ugyanúgy ahogy a magyarban a toldalékok nagy része örökli a tőmagánhangzó elöl- vagy hátulképzettségét (pl. lápokat – lépeket). A hangsúly ilyen módon sosem terjedhet.

A hangsúly jelölése

Az angolban vagy az oroszban változó a hangsúly helye a szón belül, mégsem szokás jelölni. A magyarban a hangsúly szinte mindig a szavak első szótagjára esik, tehát felesleges jelölni. (Tulajdonképpen a szótagot megelőző szóközzel jelöljük a hangsúlyt.) De a mondathangsúlyt sem jelöljük írásban, pedig a Borka volt a boltba mondat mást-mást jelent (más-más helyzetben használhatjuk) attól függően, hogy a Bor-, a volt, vagy a bolt- szótagot ejtjük-e leghangosabban.

Aiszkhülosz vagy Platón maga nem jelölte írásban a hangsúlyokat, ahogyan kortársaik sem. A hangsúlyjelölés kezdetei csak a hellenisztikus korig nyúlnak vissza. Bizánci Arisztophanész (kb. i. e. 275–180; nem azonos az ismertebb, de nála kétszáz évvel korábban élő athéni vígjátékíróval!), korának elismert Homérosz-kutatója, az alexandriai könyvtár vezetője dolgozott ki jelölésrendszert arra, amit a görögök úgy neveznek, hogy προσῳδία [proszódia] (latin tükörfordításban accentus ’hozzáéneklés’). Ebben a korban Nagy Sándor hódításainak következményeként a görög nyelv ismerete már hatalmas területen elterjedt, sokan idegen nyelvként beszélték, nekik mindenképp jól jöhetett, ha jelölve volt, mit hogyan „kell” ejteni – azaz mit hogyan ejtettek a régiek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A proszódiát Arisztophanész nem csak hangsúlyjelekkel jelölte, hanem a ma írásjeleknek nevezett, mondatokat elválasztó jelekkel is. Ezek a κόμμα [komma] ’rövid mondat’ (jele: ·), κῶλον [kólon] ’mondat tagja’ (jele: .) és περίοδος [periodosz] ’jól körüljárt mondat’ (jele: ^·), amelyek az olvasásban tartandó szünetek hosszát jelezték. (Ugyan az alakjuk megváltozott, a nevüket angolul ma is őrzik az írásjelek: comma ’vessző’, colon ’kettőspont’, period ’pont’.)

A görög magánhangók a klasszikus korban lehettek rövidek és hosszúak (pontos ejtésükkel egy későbbi cikkben foglalkozunk). A hosszú magánhangzók sok szempontból úgy viselkednek, mintha két rövid alkotná őket: a hangsúly például eshet akár az első, akár a második felükre. Egy szóban jellemzően egy magánhangzó – egy hosszú magánhangzónak csak az egyik fele – lehet hangsúlyos, azaz magasabb hangon ejtett. Ha ez a hangsúly egy rövid magánhangzóra, vagy egy hosszú magánhangzó második felére esik, akkor az ún. éles (görögül ὀξεῖα [oxeja], latinul acutus) ékezettel jelölik, pl. ά, εί. Ha egy hosszú magánhangzó első felére, akkor az úgynevezett hajtott (görögül περισπωμένη [periszpómené], latinul circumflexus) ékezetet használják, pl. ῆ, ῦ, αῦ. (Az utóbbit tehát akár άυ-nak is írhatnánk, azonban a két magánhangzó-betűvel jelölt hangok esetében az ékezet mindig a második betűre kerül.)

A tudás anyja

Ha nem szokott gyakran görög betűs szöveget olvasni, frissítse fel tudását!

A hangmagasság-változás azonban nem következik be akkor, amikor a szó utolsó magánhangzójára esne, de a mondatban, vagy mondatrészben azt egy újabb szó követi. Ezt jelöli az ún. tompa (görögül βαρεῖα [bareja], latinul gravis) ékezet, pl. ὰ. A tompa ékezet tehát az éles ékezet – és ezzel együtt a hangsúly – hiányát jelöli, vannak is olyan kéziratok, amelyekben az éles ékezet előtt minden magánhangzóra tompa ékezet kerül. Ez azonban nyilvánvalóan felesleges és zavaró szokás.

A hajtott ékezetet többféleképpen lehet írni. A piros változat azt mutatja, hogy egy éles (magas hangú) és egy tompa (mély hangú) dallam összetétele. Ez simult ívvé a kék változatban, angol szövegkiadásokban találkozhatunk ezzel. A francia és magyar kiadásokban inkább a tildére (pl. spanyol España, portugál São Paulo) hasonlító formában szedik. A (latin) nevét a piros változat örökli a francia accent circonflexe-ben (pl. bête ’állat’), de itt már nem hangsúlyt, hanem magánhangzó-minőséget (nyílt [e]) és etimológiát jelöl: egy korábban kiesett s hiányát (vö. magyar beste).

A hangsúly helye

A görögben – a latinhoz és az angolhoz hasonlóan – a hangsúly az utolsó három szótag egyikére esik. A hajtott ékezet csak az utolsó két magánhangzó egyikén lehet, és az utolsó előttin csak akkor, ha az utolsó rövid. Az ilyen szavakat görögösen προπερισπώμενον [properiszpómenon]-nak nevezzük. Például a ῥήτωρ [rhétór] ’szónok’ szóban, hosszú magánhangzó előtt csak éles hangsúlyelet találhatunk, ugyanennek a vocativusában (megszólító esetben) viszont lehet hajtott, mert akkor az utolsó magánhangzója rövid: ῥῆτορ [rhétor] ’ó szónok’. Ha a hosszú magánhangzókat kettébontva az elsőt rheEtoor, a másodikat rhEetor alakban írjuk (a hangsúlyos magánhangzót ismét nagybetűvel jelölve), láthatjuk a szabályt: a hangsúly hátulról a harmadik magánhangzóra esik. Ugyanígy viselkednek más párok is: pl. Σωκράτης [szókratész] (azaz szookrAteesz, de vocativusban Σώκρατες [szókratesz] (azaz szoOkratesz), vagyis a hangsúly addig húzódik előre, amíg a szabály engedi. Szókratész példája azt is mutatja, hogy harmadéles (görögül προπαροξύτονον [proparoxütonon]) – azaz a hangsúlyt hátulról a harmadik szótagján viselő – is csak akkor lehet egy szó, ha az utolsó magánhangzója rövid, hiszen ebben az esetben van hátulról a harmadik magánhangzón a hangsúly. (Meg kell jegyeznünk, a képlet ennél is bonyolultabb, de itt nincs helyünk további részletek feltárására.)

Mivel a hajtott ékezet a hosszú (két részből álló) magánhangzó első felére eső dallamot jelzi, csak hosszú magánhangón fordulhat elő, pl. a γέρων [gerón] ’öregember’ vocativusa γέρον [geron], az utóbbi ékezete nem lesz hajtott, mint a ῥῆτορ-é, mert a magánhangzó, amire esik, rövid.

Az eddigi szavak mindegyikében a lehető legkorábbra, hátulról a harmadik magánhangzóra esett a hangsúly. Ez azonban nem minden szóban van így. Az ’út’ jelentésű ὁδός [hodosz]-ban például az utolsó szótagon van, igaz, ha az hosszú, akkor az első felére is eshet: az egyes és többes számú birtokos esetben ὁδοῦ [hodú], ὁδῶν [hodón], valamint részes esetben ὁδῷ [hodó], ὁδοῖς [hodojsz].

Simulás

A magyarban simulószó például az is, az -e, és a névelők. Ezt néha egybeírás is jelöli: úgyis, máris, néha viszont nem: végül is.

Sok nyelvben, így a magyarban is, a görögben is, vannak olyan szavak, amelyek jellemzően hangsúlytalanok a mondatban. Ezek rásimulnak az előttük álló szóra. E jelenséget görög neve ἔγκλισις [enklíszisz] ’rátámaszkodás’. Az ilyen szavak – az enklitikumok – bizonyos esetekben teljesen elvesztik a hangsúlyukat, máskor megtartják, ismét más esetekben viszont átadják „támaszuknak”, az előttük álló szónak. Magyar vagy akár angol szemmel – vagy inkább füllel – meglepő, hogy a simulószavak nem egyszerűen elvesztik a hangsúlyukat, hanem sok esetben átadják az előttük álló szónak: ez görög sajátosság.

A határozatlan névelőként is szolgáló τίς (többes számban τινές) például a következőképpen simul: φωνή τις [fóné tisz] ’valami hang’ (itt a simulószó elveszti a hangsúlyát, de az előző szó végén a hangsúly nem tompa, hanem éles marad), λόγος τις [logosz tisz] ’valamilyen szó’ (itt egyszerűen elveszti a hangsúlyát), de λόγοι τινές [logoj tinesz] ’valamilyen szavak’ (itt, mivel kétszótagú, nem veszti el), viszont ἄνθρωπός τις [anthróposz tisz] ’valami ember’ és ἄνθρωπός τινες [anthróposz tinesz] ’valami emberek’ (itt a simulószó hangsúlya nem veszik el, hanem átkerül az előtte álló „gazdájára”, akár egy-, akár kétszótagú szó simul), továbbá Μῆδός τις [médosz tisz] ’egy méd’ (a Μῆδος hangsúlya nem az utolsó előtti magánhangzón van: mEedosz, ezért ez is átveszi a simulószó hangsúlyát). Vagyis szemben a korábban kimondott általános szabállyal, simulószó előtt eshet egy szóra két hangsúly is, valamint lehet egy nem szünetet megelőző szótagon is éles ékezet.

A határozott névelő néhány alanyesetű alakja és néhány elöljáró szó soha nem visel hangsúlyt, ezek elölről simulnak a következő szóhoz (pl. ἡ ὁδός [hé hodosz] ’az út’), ugyanúgy, ahogy a magyarban (az út), vagy az angolban (the road).

A cikkbeli görög szavakban látható, de itt nem tárgyalt ékezetszerű jelekről (pl. ἡ, ῳ) a következő részben lesz szó.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)