A nyelvben csak a különbség számít, tanítja Ferdinand de Saussure. Mindegy, pontosan hogyan ejtünk egy hangot, csak az a kérdés, különbözik-e a többi hangjainktól. Ha egy magyar anyanyelvű ember pösze, az nem okoz a nyelvi rendszerében problémát, hiszen a magyarban nincsen rendszerszerű különbség az [sz] és a

[θ]-szel azt a zöngétlen mássalhangzót jelöljük, amelyet az angol helyesírás a th betűkapcsolattal jelöl. Ez magyar füllel leginkább egy „pösze” sz-re hasonlít: képzésekor a nyelvünk előrébb van, mint az [sz] képzésekor, közvetlenül a fogak mögött.

[θ] között, az előbbi felcserélése az utóbbival nem vezethet egy másik szó hangalakjához. Nincsenek olyan szópárok, amelyek csak annyiban térnek el, hogy az egyikben [θ] van ott, ahol a másikban [sz]. Ezzel szemben az angolban félreértésekhez vezet, ha ezt a két hangot nem különböztetjük meg, mert tucatjával találunk szópárokat, amelyeket közt csak ennyi a különbség (pl. sink [szink] ’süllyed’–think [θink] ’gondol’, pass [pász] ’elhalad’–path [páθ] ’ösvény’).

Pakk és bekk

Az angol pack [pek] ’csomag, pakk’ és back [bek] ’hát, vissza’ szavak hangalakja nagyon hasonlít egymásra, csak minimálisan különböznek. A különbség helyeként a helyesírás, a magyarbetűs átírásunk és az angol szótárak átírásai ([pæk] vagy [pak], illetve [bæk] vagy [bak]) egyaránt a szókezdő mássalhangzót jelöli meg: az első szóban ez zöngétlen – [p] –, a másodikban zöngés – [b].

Az angol ismertebb változataiban azonban nem a zöngésség, azaz a hangszálak rezgése vagy annak hiánya különbözteti meg a két szó elejét, mint a magyarban. Korábban említettük, hogy a szókezdő zöngétlen zárhangok az angolban hehezettek, a pack ejtését tehát pontosabb volna [p^hek]-nek átírni. A „zöngés” zárhangok soha nem hehezettek, viszont a zöngésségük is elenyésző. Az angol b tehát hasonlít a magyar p-re, a back átírása tehát lehetne [pek]. A pack és a back különbsége tehát továbbra is fennáll, ha nem is a zöngésségben, hanem a hehezettségben.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Azt hihetnénk, hogy mindig egyértelműen megmondható, mettől meddig tart egy-egy hang. Ez nem így van, a beszédhangok egymásba folynak. Egy zárhang és a rákövetkező magánhangzó határának a legalkalmasabb pont a zárhang felpattanása tűnik.

Hehezettnek lenni annyit jelent, hogy a zöngétlen zárhang zöngétlensége nem szűnik meg a zár felpattanásakor, hanem tovább folytatódik a következő hang képzésekor is. Az átírásban a [^h] jel ezt a zöngétlen magánhangzót képviseli. Vagyis a hehezettség nem a zárhangon, a [p]-n jelenik meg, hanem az azt követő magánhangzón: annak az eleje zöngétlen. Az alábbi, az angol die [dáj] (pontosabban [táj]) ’meghal’ és tie [táj] (pontosabban [t^háj]) ’köt’ szavakat ábrázoló spektrogrammokon narancsszín jelöli a zöngétlenséget a zárhangot követő magánhangzó elején.

Látjuk, hogy a „zöngés” zárhang esetében a felpattanás utáni zöngétlenség jóval rövidebb ideig tart, míg a „zöngétlen” (most már tudjuk: hehezett) zárhang utáni. Egy igazi zöngés zárhangnál (pl. a magyar bú szóban) a zöngésség már a felpattanás előtt elkezdődik.

Nem csak a szó eleji zárhangok lehetnek hehezettek az angolban, de itt most eltekintünk az egyéb esetektől.

Megállapíthatjuk tehát, hogy az angolban egy szókezdő zárhang esetében a „zöngésségbeli” különbséget nem maga a zárhang, hanem a következő hang hordozza. Ez többnyire magánhangzó, de lehet a [l], [r], [w], [j] mássalhangzók egyike is. Ez utóbbi esetben ez a normál esetben zöngés mássalhangzó lesz zöngétlen. Pl. az angol beauty [bjúti] ’szépség’ szóban zöngés a [j], a putrid [pjútrid] ’bűzös’-ben viszont zöngétlen, mint a magyar lopj végén.

Hát és táska

Az angolban nem csak a szó elején zöngétlenek a zárhangok, hanem a szó végén is. A már említett back [bek] ’hát’ és a bag [beg] ’táska’ közötti különbséget a helyes- és az átírások ismét a mássalhangzókra teszik – [k] kontra [g] –, azonban a kiejtésben azt ismét a magánhangzó hordozza. A back-ben ugyanis jóval rövidebb a magánhangzó, mint a bag-ben, miközben a szó végi zárhang mindkettőben zöngétlen. A kiejtést pontosabban tükröző átírások tehát ezek volnának: back [pek] és bag [peek]. (Kicsit csalunk: a szóvégi zárhangok nem teljesen azonosak. A két szó között azonban a magánhangzóik hosszúsága alapján tudunk különbséget tenni, mert az jóval észrevehetőbb.)

Ez a hosszúságbeli különbség akkor is jelentkezik, ha a magánhangzó és a zárhang között van még egy mássalhangzó is: pl. ant [ent] ’hangya’, de and [eent] ’és’.

Ismét azt tapasztaljuk tehát, hogy egy szembenállás (a szó végi mássalhangzóké) nem ott jelenik meg, ahol rendszerszerűen számítunk rá, hanem másutt, eddigi példáinkban a szomszédos magánhangzón.

Miért nem azt írjuk, amit ejtünk?

Ezen a ponton joggal kérdezhetjük, miért nem ott jelöljük a különbséget két szó között, ahol az „valójában” van: ha már a helyesírás nem így tesz, legalább az átírásainkban tükrözhetnénk az „igazságot”. Miért gondoljuk, hogy a back és a bag közti különbség a szóvégi mássalhangzóban van, miért nem a magánhangzóik hosszúságában?

A bagging szó sok mindent jelenthet. A többi jelentésének felderítését a kedves olvasóra bízzuk.

A [k]–[g] (és ugyanígy a [p]–[b] és [t]–[d]) különbsége mindenképpen jelen van az angol hangrendszerben, mert például a backing [bekin^g] ’támogatás’ és bagging [begin^g] ’zsákvászon’ között a középső mássalhangzó zöngétlensége és zöngéssége a legjelentősebb különbség. Ezt tehát nem tudjuk megspórolni. Viszont a magánhangzók hosszúságbeli különbségét kiiktathatjuk a rendszerből ha feltételezzük, hogy „zöngés” mássalhangzók előtt nyúlnak, „zöngétlenek” előtt viszont rövidülnek.

Fontos tanulság: a helyesíráshoz hasonlóan a kiejtésnek a hangalakhoz hűbb átírásai sem fedik pontosan a fizikai „valóságot”. Egy teljesen valósághű „átírás” feleslegesen bonyolult volna, sok olyan részletet tartalmazna, amire a nyelvi rendszer leírásakor nincsen szükség (pl. a különböző beszélők hangszíne közti különbségeket). Nézzük meg még egyszer feljebb a die–tie pár spektrogramjait: észrevehetjük, hogy a magánhangzóikat képviselő szürke foltok nem teljesen azonosak. Ennek azonban nyelvi szempontból nincsen semmilyen jelentősége, ezt a két magánhangzót a nyelv azonosnak tekinti.

A helyesírásban is!

Volt már szó arról, hogy az angol helyesírásban a magánhangzók hosszúságát többek közt azzal jelöljük, hogy utánuk egy vagy több mássalhangzó-betűt írunk, valamint hogy ha egyet, akkor az után következik-e magánhangzó-betű. A citing [szájtin^g] ’idéző’ első, hangsúlyos magánhangzója hosszú, a sitting [szitin^g] ’ülő’ első magánhangzója rövid. A t csak azért kettőzzük, hogy ezt jelezzük, hiszen az angolban nincsenek hosszú mássalhangzók. A cat [ket] ’macska’ magánhangzója rövid, a Cate [kéjt] ’Kati’ szóé hosszú. Mindkét szó [t]-re végződik, az utóbbi végére csak azért írunk egy kiejtetlen e betűt, hogy az első magánhangzó hosszúságát jelezzük.

Ugyan ennek nyelvészeti jelentősége nincsen, megállapíthatjuk, hogy az angol helyesírásban a magánhangzó-hosszúságot sokszor szintén nem magán a magánhangzón jelöljük, hanem az utána jövő betűkkel.

Magyar alakok

Az eddigiekben két hangtani és egy, a nyelv szempontjából érdektelen, de az előzőekhez nagyon hasonló helyesírásbeli példáját láttuk annak, hogy egy szembenállás nem ott jelenik meg, ahová az elemzésünk egyéb meggondolások alapján teszi.  A szókezdő és szóvégi zárhangok különbsége szinte csak az utánuk, illetve előttük álló magánhangzón hallatszik.

A magyar alaktanában is találunk ilyesmit, igaz, ebben az esetben a szembenállás helye nem az elemzésünkből, hanem a szavak jelentéséből következik.  Birtokos szerkezetekben 3. személyű birtokos esetén a birtokoson és a birtokon is jelöljük a saját számát. Nézzünk példákat:

a lány szeme (egyes birtokos, egyes birtok)
a lány szemei (egyes birtokos, többes birtok)
a lányok szeme (többes birtokos, egyes birtok)
a lányok szemei (többes birtokos, többes birtok)

Látjuk, hogy a birtokos is (lány, lányok), a birtok is (szeme, szemei) lehet egyes és többes számú, ezt mindegyik esetben „helyileg” jelöljük, azaz azon a szón, amelyikre vonatkozik.

Ha azonban a birtokost jelző főnevet névmásra cseréljük, megváltozik a helyzet:

az ő szeme
az ő szemei
az ő szemük
az ő szemeik

A személyes névmás alakilag nem mutatja, hogy a birtokos egyes vagy többes számú-e. A birtokos számát – „félrecsúszva” – most a birtokon jelöljük. Az analógiával jósolható *az ők szeme és *az ők szemei helyett az az ő szemük és az az ő szemeik szerkezeteket használják a magyar beszélők. A névmásos számjelölés viszont tartalmas főnévvel nem használatos: *a lány szemük és *a lány szemeik.

Azaz a magyarban ha a birtokost névmás képviseli, a birtokos számát másutt, a birtokon kell jelölni.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése