Ha valaki hémijszkát vagy örökírót kér tőlünk kölcsön,  akkor csodálkozva nézünk rá, de rögtön sejtjük, hogy a mienkétől eltérő nyelvváltozatot beszél. Ha viszont Budapesten vagy Szegeden a villamos ajtajában szorongunk, és egy ismeretlen megkérdezi, hogy „Maga leszáll?”, akkor ezt a formát udvariatlannak érezhetjük – miközben egyszerűen fel sem merül bennünk, hogy csupán olyan nyelvváltozatban tette fel a kérdést, melyben ez számít az udvarias formának.

Ezek a formák a vajdasági magyar nyelvhasználatból származnak. Erről a nyelvváltozatról szól Vukov Raffai Éva Az örökíró, a hémijszka és ami körülöttük van című műve, mely 2012-ben jelent meg Szabadkán. A kötetet az előszó leendő és gyakorló tanítóknak, a nyelv iránt érdeklődőknek ajánlja – ugyanakkor az a benyomásunk, hogy a kötet bizonyos részei (különösen az általánosabb, elméleti fejezetek) túl rágós falatnak bizonyulhatnak a nem szakemberek számára.

A kötet borítója

A 138 oldalas kötet három fő, hasonló terjedelmű fejezetre oszlik. Az első fejezet A magyar nyelvhasználat vajdasági terei címet viseli, és olyan jelenségeket vesz szemügyre általánosan, illetve kifejezetten vajdasági kontaktusban, mint a nyelvjárás, a köznyelv és a regionális köznyelv, a nyelvi érintkezés, a nyelvi változás, a nyelvi kölcsönzés és típusai, a kétnyelvűség, a kettősnyelvűség – az anyanyelv két, sztenderd és helyi változatának párhuzamos használata – vagy a nyelvi hiány. A második fejezet címe Nyelvi tervezés és oktatás, ebben a nyelvi sztátusz- és korpusztervezésről (azaz a nyelvek, nyelvváltozatok használati körének meghatározásáról, illetve maguknak a nyelvi formáknak az alakításáról), illetve ennek az oktatást érintő vetületeiről, különös hangsúllyal a pedagógusok szerepére a kettősnyelvűség kialakításában). A harmadik, Az örökíró, a grafitceruza és ami körülöttük van című fejezet kifejezetten a vajdasági nyelvváltozat jellemzőiről szól, 32 szót és kilenc szerkezetet, nyelvtani jelenséget tárgyal részletesebben. A fejezetet rövid szociolingvisztikai felmérés zárja, mely azt vizsgálja, hogy a vajdaságiak milyen formákat használnának Szabadkán, illetve Szegeden.

Újvidék
(Forrás: Wikimedia Commons / Filip Knežić / CC BY 2.0)

A Vajdaság nyelve

Bár a Vajdaság magyar nyelvének vannak általános jellemzői, a nyelvi helyzet, és ebből következően a nyelvhasználat a területen belül sem egységes. Az Újvidéken élő magyarok folyamatosan szerb környezetben mozognak, szerbtudásuk gyakran eléri vagy meg is haladja magyartudásuk szintjét. Itt a gyerekek tipikusan szerb iskolába járnak, és gyakoriak a vegyes házasságok, ahol az egyik szülő szerb (vagy más nemzetiségű, de a családtagok egymás között a szerbet használják). Ezzel szemben a magyar határ közelében a magyar a domináns nyelv, a gyerekek gyakran magyar iskolába járnak, ritkábbak a vegyes házasságok, és a magyarok szerbtudása is gyengébb. Míg az újvidékiek beszédében a szerb elemek inkább kódváltásként jelennek meg, addig az északon élőknél anyanyelvük stabil elemei – azok is használják őket, akik egyébként nagyon gyengén tudnak szerbül. Persze nehéz dolog a kettő között meghúzni a határt.

A kötetben – legalábbis a magyarországi olvasó számára – kétségtelenül a Vajdaságra vonatkozó nyelvi adatok a legérdekesebbek. Ezek legtöbbje szóhasználati kérdés. Bizonyos jelentésben a Vajdaságban más szavakat használnak, mint Magyarországon – természetesen főleg olyan dolgok megnevezéseiről van szó, melyek csak 1919, illetve főleg 1945 után jelentek meg, vagy legalábbis terjedtek el szélesebb körben.

Hémijszkák
(Forrás: Wikimedia Commons / Takkk / CC BY-SA 3.0)

Ilyen jelenségre utal a kötet címe is. A hémijszka a szerb hemijska (olovka) ’golyóstoll’ kifejezésből származik. Ennek szó szerinti jelentése ’kémiai/vegyi ceruza’. Némi bájt kölcsönöz a szövegnek, hogy első felbukkanásakor a szerző a ’vegyirón’ jelentést adja meg, amely a magyarországi olvasó számára csupán annyit sugall, hogy valamilyen íróeszközről van szó – de hogy az golyóstoll, töltőtoll vagy filctoll, netán valami egzotikusabb írószerszám, az már nem derül ki.

Szintén ’golyóstoll’ jelentésű a címben szereplő másik jellegzetesen vajdasági szó, az örökíró. A szerző szerint ez Magyarországon „elavult” szó: ez azt jelentené, hogy korábban megvolt, de a golyóstoll kiszorította. Erre vonatkozóan nem találtunk adatot, de az, hogy a szlovákiai magyarban is megvan, valóban erre utal. A nyelvtörténeti korpuszban az örökíró nem fordul elő, de a golyóstoll is csak 1969-ben bukkan fel. Az örökíró elnevezés valószínűleg onnan ered, hogy a mártogatós vagy akár a töltőtollhoz képest a golyóstollal igen hosszan lehet egyvégtében írni.

Örökíró
(Forrás: Wikimedia Commons / Daniel Schwen / CC BY-SA 2.5)

A szerbiai magyar nyelv egyik sajátossága természetesen a szerb jövevényszavak használata. Ezek a magyarországiak számára inkább csak akkor érdekesek, amikor sajátos hangzásúak, például a szerb eredetijében is hangutánzó jellegű, de a magyarban is annak felfogható suskavác ’esőkabát’, vagy a sajátos hangzású, a magyarban igen szokatlan mássalhangzó-torlódással kezdődő zsmigavac ’irányjelző’ (a magyarországi köznyelvben index). Figyelemre méltó jövevényszó még a szerb-török keveredéssel született szerb szó, a kobajagi  átvétele (magyarul  kobojágé alakban is), ez ugyanis nem fordítható egy szóval magyarországi magyarra – olyasmit jelent, hogy ’állítólag; úgy téve, mintha’: És akkor ugye kobajagi egész nap dolgozott ’És akkor, ugye, azt akarja elhitetni, hogy egész nap dolgozott’.

Ennél érdekesebbek azok az esetek, amikor a magyarországi magyarban is ismert szavaknak alakult ki a szerb hatására eltérő jelentése. Az ilyen szavak részben szókincsünk legősibb rétegéhez tartoznak: a tud igét ’ismer’ jelentésben is használják: tudom azt a fiút ’ismerem azt a fiút’; részben régebbi jövevényszavak, mint a szláv eredetű kalács, melyet a szerb kolač hatására ’sütemény’ jelentésben használnak; részben olyan friss jövevényszavak, melyeknek idegensége még ma is érezhető: pl. kombi ’kisbusz’, szemafor ’közlekedési lámpa’, míting ’tüntetés’, plasztika ’műanyag’. Utóbbiak között vannak, melyek egymástól függetlenül kerültek a magyarországi és a vajdasági magyarba, mások korábban is megvoltak, de jelentésük másképp fejlődött. Érdekességképpen megemlíthetjük, hogy a kötet a vajdasági sajátosságok között említi a klíma ’légkondicionáló berendezés’ jelentését – ezzel azonban e sorok írója Budapesten is rendszeresen találkozik. A szerző megállapítása, hogy a szó ’éghajlat’ jelentésben a Vajdaságban egyre kevésbé használatos, talán igaz, de nem említi, mit használnak helyette.

Szabadka
(Forrás: Wikimedia Commons / Aktron / CC BY-SA 3.0)

Vannak olyan képzett szavak is, melyek a Vajdaságban sajátos jelentést kaptak, míg a magyarországi magyarban nem: könyvecske ’(egészségügyi) személyi okmány’. Más esetben a két nyelvváltozatban más jelentése alakult ki: a melegítő Magyarországon ’egyfajta sportruházat, tréningruha’, addig a Vajdaságban ’hősugárzó’. Vannak olyan vajdasági szavak, melyek ugyan idegenek a magyarországi nyelvhasználattól, de könnyen megérthetőek. Ilyen például a munkarokkant ’rokkantnyugdíjas’ (és nem ’rokkant nyugdíjas’, ahogy a kötetben szerepel!).

Az idegen szavak körében megfigyelhető jelenség, hogy ugyanaz az idegen szó kissé más alakban, de ugyanabban a jelentésben van meg a két nyelvben. Jellemző például, hogy a szerbhez hasonlóan a vajdasági magyarban is elmarad a a görög-latin eredetű szavak szótári alakjának végződése: infarkt ’infarktus’, motív ’motívum’, aparát ’apparátus’. Időnként idegen képző áll a magyarországi magyar képző helyén: szanáció ’szanálás’. Vannak olyan jövevényszavak, melyeket Magyarországon nem, vagy csak jóval szűkebb körben (nem a jelenség elsődleges megnevezéseként) használnak: szanitáris ’egészségügyi’, akkomodáció ’zavar’, vakcináció ’védőoltás’, fotokópia ’fénymásolat’.

A vajdasági magyar nyelvnek számos olyan jellemzője is van, mely a szerb hatástól függetlenül alakult ki. Ezek nagyrészt olyan nyelvjárási jelenségek, melyek Magyarországon is megtalálhatóak. Ilyen például a nákolás (én tudnák), suksükölés (majd meglássuk), az -e kérdőszócska az igekötő után (át-e nézted?) vagy a tőlem magasabb típusú szerkezetek. Magyarországon legalábbis kevésbé tapasztalt jelenség a mutatónévmás névutózásának elmaradása: az az ág fölött ’a fölött az ág fölött’. Talán a szerb hatás is közrejátszik, hogy a birtoklásmondatban a birtokszón nincs birtokos személyjel: van neki fekete kalap ’van neki fekete kalapja’. Minden bizonnyal szerb hatásra vezethetőek vissza az olyan szerkezetek, mint a biciklit hajt ’kerékpározik’ vagy a hegedűn játszik ’hegedül’, illetve a bír segédige használata a ható igék helyett: ki bírtok menni a szünetre ’kimehettek a szünetre’.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az elmélet, ami mögötte van

A szerző igen nagy gondot fordít arra, hogy felvázolja a vajdasági jelenségek hátterét. Sajnos azonban időnként az elméleti megállapításokat nem kapcsolja a Vajdaságban megfigyelhető tényekhez, és a szakirodalmi ismertetések megállapításai egymáshoz sem kapcsolódnak szorosan. Két szembetűnő momentumot emelnénk ki.

Az egyik, hogy bár a kötetben igen erősen jelen van a modern szociolingvisztikai szemlélet, időnként a legvaskalaposabb nyelvművelői álláspontok is megjelennek. Így például a 37. oldalon azt olvashatjuk a vajdasági nyelvváltozat jellemzésében, hogy elterjedt „a bír segédige indokolatlanul gyakori használata”. A bír használata csak a magyarországi nyelvhasználat, illetve a sztenderd felől nézve mondható gyakorinak – ám ez a gyakoriság egyáltalán nem indokolatlan, hiszen mint fentebb láttuk, a bír segédige azt a funkciót tölti be, melyet más nyelvváltozatokban a ható igealakok. De ha nem így lenne, csupán a ’képes’ jelentésben lenne gyakoribb, mint a magyarországi magyarban, akkor sem lehetne indokolatlansággal vádolni. A vajdasági nyelvközösségben ez a szokás, és ez éppen elég indok, hogy így használják.

Magyarkanizsa, vasútállomás
(Forrás: Wikimedia Commons / David Gubler / GNU-FDL 1.2)

A másik ellentmondásosság a szabályozott vajdasági sztenderd kialakításának szükségességével függ össze. A szerző az 56. oldalon látszólag egyetértve idézi Lanstyák István szlovákiai magyar nyelvész sorait a határon túli magyar regionális köznyelvek kialakításának szükségességéről:

Kodifikálás hiányában a magyarországi standardtól való eltérések válogatás nélkül hibának minősülnek, ezáltal pedig az utódállamok magyar nyelve megbélyegződik. Mivel ezt a nyelvet a többség részéről is éri megbélyegzés, a beszélők így kettős nyomás, teher alá kerülnek, s ez alól valójában az államnyelv sajátjuknak való elfogadása felé menekülhetnek (...) A kodifikálás egyértelművé teszi azt, mi az, ami a kontaktusváltozatok közül nem része a standard illető állami változatának, s lehetőséget teremt a nyelvművelő jellegű beavatkozásokra.

A 65–66. oldalon azonban – látszólag szintén egyetértőleg – már Balázs Géza és Tolcsvai Nagy Gábor azon aggodalmát tárgyalja, hogy a magyar nyelv „szétrétegződik”, azaz hogy a határon túl az anyaországitól eltérő normák alakulnak ki. Külön veszélyként jelöli meg, hogy a határon túl magyar nyelvre fordított szakkönyvekben más szakkifejezések jelennek meg, mint a magyarországiakban.

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

Nyilvánvaló, hogy ha támogatjuk a határon túli sztenderdek kialakulását, akkor ezt el kell fogadnunk, nem szabad problémaként kezelnünk. Ha viszont problémának látjuk, hogy a különböző államokban élő magyar közösségek eltérő nyelvváltozatot használnak, akkor nem támogathatjuk a különböző sztenderdek kialakulását.

Óbecse, városháza
(Forrás: Wikimedia Commons / Pintye Dávid Győr)

E sorok írója sem Lanstyák Istvánnal, sem Balázs Gézával és Tolcsvai Nagy Gáborral nem ért egyet. Lanstyák Istvánnal azért nem, mert egy regionális sztenderd kialakítása legfeljebb bizonyos egyes alakok megbélyegzése alól „ad felmentést” a szlovákiai magyaroknak. Viszont Szlovákián belül is vannak eltérések, nyilván nem kerül be minden a sztenderdbe, így továbbra is marad olyan alak, amelyik megbélyegezhető lesz. Arról nem is szólva, hogy milyen visszás helyzet, ha ugyanazért a formáért egy szlovákiai nyelvhasználó nem bélyegezhető meg, egy magyarországi viszont igen. Csak ezért teljesen értelmetlen helyi sztenderdeket bevezetni. Ehelyett inkább a megbélyegzés gyakorlatát kellene felszámolni. Balázs Géza és Tolcsvai Nagy Gábor viszont arról feledkezik meg, hogy a sztenderdek kialakulása nem központi utasításra történik, hanem a nyelvhasználók közös döntésének eredményeképpen. Az, hogy lesznek-e különálló magyar sztenderdek a határon túl, attól függ, hogy a határon inneni és túli magyar nyelvű közösségek között mennyire lesz szoros a kapcsolat, illetve mennyire lesz igény az elkülönülésre.  Ezt viszont elsősorban nyelven kívüli tényezők határozzák meg – a nyelvművelők ezt legfeljebb annyiban tudják befolyásolni, hogy a határon túli változatok megbélyegzésével az elkülönülést segítik elő.