2005-ben az Akadémiai Kiadó megjelentette Balázs Gézának, a mai magyar nyelvművelés vezéralakjának „A magyar nyelv elé mozdításáról...” Vitairat a nyelvművelésről című könyvét. Ebben a kötetben Balázs a megelőző évtizedek a nyelvművelést bíráló írásaival vitázik. A kötet több szempontból is számot tarthat érdeklődésünkre, ezek közül most csak egyetlen szálat szeretnénk kiemelni.

A kötet egyik fő érve a nyelvművelés védelmében, hogy a nyelvművelés bírálói által felhánytorgatott hibák valójában nem a hivatásos nyelvművelőkre, „szakemberekre” jellemző, hanem a lelkes laikusokra (akiket gyakran maguk a nyelvművelők csillapítanak, intenek türelemre).

A tudományoknak, a nyelvtudománynak (azon belül vagy kívül) a nyelvművelésnek voltak és vannak hibái. De azért az nem állítható, hogy a legjobb nyelvművelőink ne lettek volna (koruk) nyelvtudományában képzett emberek. Hogy álláspontjukat, véleményüket ne nyelvészeti elvek (valódi nyelvi adat, történeti-leíró-filológiai vizsgálat, ellenőrizhetőség) alapján határozták volna meg.

(42. o.)

Jelen írásunkban arra az egy kérdésre összpontosítunk, hogy vajon a kötetben a szerző által felhozott adatok mennyire valódiak, miféle történeti-leíró filológiai vizsgálat eredményei lehetnek, és mennyire ellenőrizhetőek. Ezt is csupán egyetlen, az idegen szavakról és magyarításaikról szóló Vendégek vagy ellenségek? Az idegenkedéstől a reklámtörvényig című fejezet (133–150) adatai alapján.

Mit is jelent?

A legalapvetőbb elvárásunk az lehetne, hogy a nyelvvédő legyen tisztában annak a szónak a jelentésével, amit magyarít, illetve tisztában legyen azzal, hogy a meglévő magyarítások mely idegen szavaknak felelnek meg. Ez a tudás olyan alapvető foka, hogy még csak szaktudásnak sem nevezhető (legalábbis nyelvészeti szaktudásnak nem; amennyiben a köznyelvben nem használt szakterminusokról van szó, akkor persze elvárható az adott területen való jártasság). Balázs (korunk vezető nyelvművelője) ezen a téren is meglepő tudatlanságot árul el.

A 139–140. oldalon idegen szavak sikeres és sikertelen magyarításait sorolja. Itt olvashatjuk, hogy a szputnyik magyar megfelelője az űrhajó. Ez azonban tévedés, hiszen a szputnyik magyar megfelelője a műhold, az űrhajó ezzel szemben az orosz космический корабль [koszmicseszkij korabl^j] vagy az angol spaceship tükörfordítása. (A спутник [szputnyik] jelentése egyébként eredetileg ’útitárs’, és arra utal, hogy – akárcsak a Hold a Földet –, a műhold egy-egy bolygót „kísér”. Egyébként az első műholdat nevezték így, és a tulajdonnév vált köznévvé. Megfelelője az angol satellite  – vö. magyar szatelit –, mely a latin satelles ’útitárs, kísérő’ szóra megy vissza.) Azt, hogy nem alkalmi tévedésről van szó, jól bizonyítja, hogy ugyanez a tévedés az 56. oldalon is előfordul, illetve az, hogy a felsorolásban sem az egyetlen.

Balázs szerint a szupermarket magyarítása az ABC-áruház, holott ez utóbbi valószínűleg régebbi fogalom az előbbinél, ráadásul eredetileg az általános vagy alapvető beszerzési cikkek rövidítése lehet (habár erről egészen meggyőző forrást nem találtunk). ABC-nek ráadásul olyan kis áruházakat, boltokat is nevezünk, melyek semmiképpen nem tekinthetőek szupermarketnek.

A sikerületlen magyarítások között a file/fájl megfelelőiként a következőket találjuk: akta, adatakta, bitmány, programnév, progi, állománynév. Az utóbbi három eleve nem lehet sikeres magyarítás, hiszen a file/fájl nem név, amit az eléggé közhasználatú fájlnév szó megléte is bizonyít. Mivel pedig a file/fájl vonatkozhat programfájlra és adatfájlra is, a progi ’program’ természetszerűleg nem lehet jó megfelelő. Az utóbbi három szó egyébként szintén közhasználatú (bár a progi meglehetősen familiáris), és a file/fájl szónak is megvan a széles körben használt magyarítása, az állomány. Igaz, ennek az idegen szót nem sikerült kiszorítania, de a szakirodalomban szinonimaként gyakran felbukkan, tehát nem állítható, hogy a file/fájl szónak ne lenne sikeres magyarítása.

Vannak olyan sikertelennek nevezett magyarítások, melyek valójában élnek, csak éppen nem a Balázs által megadott idegen szó megfelelőjeként. Ilyen például a távkapcsolat, mely nem az online, hanem a long-distance (romantic) relationship magyarítása. (Azt most nem feszegetnénk, hogy Balázs hogyan képzelné az online kapcsolat magyar megfelelőjét,  vagy egyáltalán a távkapcsolat jelzői használatát: távkapcsolat közvetítés?)

Fura az is, hogy míg Balázs a home page sikeres magyarításának ítéli a honlapot, addig szerinte a website-nak nincs sikeres megfelelője (a hálólapot említi mint sikertelen kísérletet). Valójában úgy tűnik, hogy a két fogalom közötti különbség az angol anyanyelvűek számára sem világos: általában azt mondhatjuk, hogy page egy oldal, a site pedig oldalak összessége. Tény azonban, hogy a magyar honlapot általában oldalak összességére használjuk, a honlapok (szájtok) egy-egy oldalára viszont – ki lehet találni – az oldal szót használjuk. (A zavart nyilván fokozza, hogy az angol page lapnak és oldalnak is fordítható.)

Balázs szerint a link sikertelen magyarítása az ugró és a dobbantó. Ugyanakkor van tökéletes magyarított megfelelője, melyről Balázs, úgy látszik, nem tud: a hivatkozás. (Igaz, ezek nem mindig felcserélhetőek, pl. a cikkben van rá egy hivatkozás nem ugyanaz, mint hogy a cikkben van rá egy link – bizonyos szövegkörnyezetben azonban felcserélhetőek: link ~ hivatkozás beszúrása.)

Meglepő az is, hogy Balázs szerint az image szónak csak sikertelen magyarításai vannak: hírkép, közkép. A valóságban azonban ennek gyakran használt megfelelője az arculat. Még meglepőbb, hogy néhány sorral lejjebb a spindoctor sikerületlen megfelelőiként az imázstakács mellett már szerepel az arculatkovács is.

Mi a magyar?

Úgy tűnik, Balázs azt sem tudja eldönteni, hogy mi tekinthető magyarításnak. Figyelem! Nem arról van szó, hogy mi nem értenénk egyet azzal, hogy mit tekint magyarításnak, hanem arról, hogy az ő fejében van zavar. Szerinte például a talk show sikeres magyarítása a tóksó, az e-mailnek az emil, a www-nek pedig a vévévé, ezzel szemben amint fent is láttuk, a file-nak nem magyarítása a fájl, a supermarketnek a szupermarket, vagy a további példák között a grapefruitnak a grépfrút, a single-nek a szingli.

Igen sajátos példa, hogy Balázs szerint a @ magyar megfelelője a kukac. Csakhogy a kukac éppen e jel neve, tehát az angol at (symbol) magyar megfelelője.

Figyelemreméltó az is, hogy Balázs állítása szerint a multisport magyarítása a naturatlon. Nem világos, az utóbbi mitől lenne magyarabb, mint „idegen” megfelelője. Az már csak a dolog külön pikantériája, Nem ez az egyetlen eset, hogy Balázs sikeres magyarításként tüntet fel olyan szavakat, melyek a neten alig fordulnak elő. Ilyen még a képkazetta ’videókazetta’, lemezgazda ’lemezlovas, disc jockey’, hírközeg, hírszóró ’média’. (A Google az első oldalon általában téves, túlzottan magas előfordulási számot ad meg, de néhány lapozás után kiderül, hogy a valós előfordulási arány jóval kisebb. Ráadásul az előfordulások jelentős része szótárak, nyelvművelő cikkek nyelvi adata, nem valós használat. Kivétel az utolsó példa, mely gyakran tulajdonnévben bukkan fel, illetve más – pl. ’rádióadó’ – jelentésben.) hogy ez a „sikeres magyarítás” összesen kilencszer fordul elő a magyar weben, ezek között egy előfordulás szintén Balázs cikke (ugyanezzel a példával), egy szintén magyarításokkal foglalkozó cikk két példánya, egy idegen nyelvű cikk, illetve a Magyar Naturatlon, Kaland- és Multisport (!!!) Szövetség adatlapja. A szövetségnek más nyomát a neten nem sikerült felfedeznünk. Figyelemre méltó, hogy a minimális mennyiségű tényleges adat között is akad olyan, mely ellentmond annak az állításnak, hogy a multisport és a naturatlon szinonimák lennének.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Külföldiül nem beszélünk

Sajnos úgy tűnik, Balázs nem csupán a magyarral, az idegen nyelvekkel is hadilábon áll. Szerinte az újrapapír, ökopapír angol eredetije recycling paper, ez azonban ’papír-újrafelhasználás’ jelentésű, a helyes megoldás a recycled paper lenne.

Furcsa az is, hogy a mobil, kézitelefon, maroktelefon, zsebtelefon idegen megfelelőjeként a handy szerepel. A handy valóban használatos ilyen jelentésben, de a németben, ahol pszeudoanglicizmus – azaz angolnak tűnő, de valójában az angolban nem használt szó. (Nem keverendő azonban az olyan esetekkel, mint a magyar pendrive vagy winchester/vincseszter, melyek tényleg használatosak voltak vagy korlátozottan használatosak az angolban. A handyt az angolban sosem használták ’mobiltelefon’ jelentésben.) Mivel a mobiltelefonok korában már nem a német, hanem az angol jövevényszavak voltak a meghatározóak, semmi nem indokolja, hogy a német, és ne az angol szó magyarításáról beszéljünk. Ezt támasztja alá, hogy a magyarban idegen szóként nem a ^?hendi, hanem az angol mobile (phone)-nak megfelelő mobil(telefon) terjedt el és vált az eszköz leggyakoribb elnevezésévé.

Csak tehetetlen?

A nyelvművelők tudatlansága, tájékozatlansága nem csupán azért érdekes, mert nyelvészszemmel vállalhatatlan megállapításokhoz vezet. Magyarázatul szolgál arra is, hogy miért nem sikerül magyarítást találnunk egy sor olyan szóra, melyre kifejezetten hasznos lenne.

Itt van példaként a walkman esete. Ez ugyan ma már kevésbé aktuális, hiszen a nevezett eszköz lassan kikopik a köztudatból (bár a szó mp3-lejátszó márkaneveként továbbra is használatos, korábban pedig discmant is árultak ilyen néven), de amennyiben fennmaradt volna, fonetikus írásmódja meghonosodott idegen szóként vitatható lett volna. Elképzelhető ugyanis az eredeti írásmódot inkább követő valkman, volkman, valkmen vagy volkman, vagy a kiejtéshez (és a magyar hagtani folyamatokhoz is) jobban igazodó vókmen (esetleg vókman) is. Kétségtelen, hogy az ilyen átírási bonyodalmak gordiuszi csomóját a legegyszerűbb magyarítással átvágni.

Balázs a walkmannek két magyarítását említi, a szerinte sikeres sétálómagnót és a sikertelennek ítélt sétafont. Az előbbi sikeressége kétséges: bár a gyártók és forgalmazók igyekeztek használni, a közbeszédben egyáltalán nem terjedt el. Nem is csoda, hiszen esetlen, hosszú szóalkotás, és nincs is igazán párhuzama. Az utóbbi esetében az is megkérdőjelezhető, hogy mennyiben van szó igazán magyarításról.

Valójában nem nehéz belátni, hogy a walkman magyarítása egyszerű lett volna. A sétához kapcsolódó jelenségeket ugyanis séta- (és nem sétáló-!) előtagú összetételekkel alkotjuk: sétabot, sétapálca, sétaút, sétatér stb. Kézenfekvő lett volna tehát a sétamagnó magyarítás, mely rövidebb és ritmikailag is kellemesebb szó, mint a sétálómagnó (mely öt hosszú szótagból áll).

A másik kitűnő párhuzam a zsebrádióé lehetett volna: a zsebmagnó összetételt természetesnek éreznénk. Valójában érthetetlen, miért nem ezt javasolták annak idején a nyelvművelők.

A másik sokat mondó példa az e-mail, melynek magyarítására még a fentieknél is rosszabb javaslatok születtek: a fent említett emilen kívül Balázs szerint sikeresnek tartható a villámposta, drótposta, villanyposta, sikertelennek az e-vél, röplevél, jelposta. (Csak a rend kedvéért jelezzük, hogy a posta utótagú összetételek legfeljebb a rendszert jelölhetik, a levelet nem: akármit is találunk ki, a küldtem neked egy ...postát jellegű kifejezéseket furának fogjuk érezni, mivel a posta szót csak nagyon korlátozott szövegkörnyezetben használjuk ’levél, küldemény’ jelentésben: postád jött).

Egyszerű megoldás lett volna azonban a kikopóban levő, eredetileg ’távirat’ jelentésű sürgöny szó felelevenítése ebben a jelentésben. Annak idején az e-mail éppen gyorsasága miatt nyűgözött le minket (ma már hozzászoktunk a jóhoz, természetesnek vesszük, nem véletlen a hagyományos posta csigaposta gúnyneve). Ha a nyelvművelők időben bedobták volna a köztudatba, könnyen elterjedhetett volna, különösen, hogy a belőle képzett ige (sürgönyöz) is könnyen használható lett volna.

Az, hogy a nyelvművelők ezekről a lehetőségekről lemaradtak, nem egyszerűen azt mutatja, hogy szakmai ismereteik hiányosak (ezt sokkal jobb példákkal tudnánk alátámasztani), hanem azt, hogy nyelvérzékük, stiláris érzékenységük hiányzik ahhoz, hogy elláthassák azt a feladatot, melyre vállalkoznának.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése