Sokszor leírtuk már, hogy a nyelvben csak egy dolog állandó: a változás. Ennek ellenére, ki tudja, miért, de a nyelvhasználók feszültté, idegessé, mondhatni hektikussá képesek válni, ha egy szóval más jelentésben találkoznak, mint korábban. Például inkognitóját szigorúan őrző olvasónk is:

Több újabban – némelyik nem is annyira újabban – elharapózott szóval, kifejezéssel, pontosabban annak használatával szemben vannak ellenérzéseim. Konkrétan: A „hektikus”, az „idejekorán” és az „... óra magasságában”.

Kezdjük talán a végén, mert ezek az elcsépeltebb és kevésbé érdekes példák. Magunk is meglepődtünk, hogy a magasságában és az idejekorán eddig még egy olvasói levélben sem került elő – kommentben többször is előfordultak.

A „...óra magasságában” használói szellemeskedni akarnak, de fogalomzavarban vannak, mert az időnek sokféle tulajdonsága van, de magassága nincs /lehet, hogy nem jól tudom/.

Egészen biztos, hogy akik ma az ... óra magasságában (ill. szerda magasságában, vacsora magasságában, a hó vége magasságában stb.) kifejezéseket használják, azok nem szellemeskedni akarnak. Elképzelhető persze, hogy akik legelőször használták ezt a kifejezést, szellemeskedni szerettek volna. De számos kifejezés, forma viccként születhetett, az egyik legismertebb példa, hogy Kellér Dezső a maszek szót (a magánszektorból) tréfából alkotta. Mégsem állíthatjuk, hogy az utóbbi évtizedekben mindenki viccből használta a maszek szót, vagy azt, hogy helytelenül tette, ha használta.

Ráadásul a magasságában az egyik legtermészetesebb nyelvi változás példája: a helyre utaló szóból időre utaló jelentést kapott: ugyanez történt a táján, a tájban vagy a körül esetében is. Elég furcsán néznénk arra, aki a találkozhatunk hat óra tájban? kérdésünkre azt válaszolná, hogy tájban nem, mert épp a belvárosban lesz. Ráadásul a magasságot nem csak az idővel kapcsolatban használjuk, hanem hanggal kapcsolatban is használjuk. Mit gondolnánk, ha hangmagasságról beszélnénk, és valaki megkérdezné, hogy na és hány méter? Az sem érv, hogy nem beszélhetünk az idő magasságáról sem, hiszen nem szokás az idő kerületéről sem beszélni, mégis mondjuk azt, hogy valamilyen időpont körül stb. Mondjuk azt is, hogy az idők folyamán, pedig az időt nem tekintjük vízrajzi fogalomnak, sőt, folyadéknak sem. Az ilyen kifogásokat is kötözködésnek hívjuk, pedig aki ilyenekkel jön, az nem köti a kákára a csomót, csupán keresi rajta.

Az óra magasságában
(Forrás: Wikimedia Commons / Holger.Ellgaard / CC BY-SA 3 0)

A magasságában ilyen értelemben való használata valóban új lehet, Nyelvművelő kézikönyv meg sem említi: feltehető, hogy a hetvenes-nyolcvanas években még nem használták. Nem ez a helyzet azonban az idejekorán esetében.

Az „idejekorán”-t „túl korán” értelemben használják, holott annak értelme: „éppen idejében” „akkor, amikor annak ideje van”.

Olvasónknak ez a megállapítása azért érdekes, mert részben megegyezik a Nyelvművelő kézikönyv ítéletével, részben annak ellenkezője. A nyelvvédők bibliája ugyanis éppen azt írja, hogy a szó eredeti jelentése ’idő előtt, túlságosan korán’, ma (azaz a nyolcvanas években) viszont ’még a kellő időben; idejében; jókor; még mielőtt valamilyen hátrányos helyzet bekövetkezett volna’. Még Jókaitól is idéz példát az előbbi használatra („idejekorán megvénült ember”), de úgy véli, ma már helytelen, hiszen „elavult, olyannyira, hogy egy mai olvasó a Jókaitól idézett példát akár szótévesztésnek is minősíthetné”.

Olvasónk állításával szemben tehát az idejekorán „értelme” ’túl korán’, csak éppen manapság „rosszul” – azaz nem az eredeti jelentésében – használják. Persze mondhatnánk erre, hogy olvasónknak tulajdonképpen igaza van, hiszen ha nem a nyelvszokásnak megfelelően használják, akkor hibás. Csakhogy olvasónk nem azt állítja, hogy talált egy példát, ahol így szerepel – ezt mondhatnánk hibásnak –, hanem azt állítja, hogy szélesebb körben, rendszeresen így használják. Ebben az esetben viszont ez a nyelvhasználat, tehát nem lehet hibás.

Érdekes kérdés persze, hogy mi történt: tényleg megváltozott-e a jelentése, mint a Nyelvművelő kézikönyv állítja, majd később újra megjelent az eredeti jelentés (különösen a korán elem hatására), vagy a két különböző jelentést folyamatosan élt egymás mellett? Az a gyanúnk, hogy inkább az utóbbiról lehet szó: ha egyszer a jelentés egyértelmű lett volna, akkor a nyelvművelőknek sem lett volna dolguk vele, és nem érezték volna úgy, hogy könyvükben igazságot kell tenniük.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A „hektikus”-t, „heptyikás” formában nagyszüleim elég gyakran használták, orrfolyós, köhögős,, vézna, gyenge egészségű tüdőbeteg ember megjelölésére /egyszerű parasztember nem tett túlnagy különbséget a krónikus tüdőbetegség és az akut influenza között/. Ma a gazdaság bizonytalanságaira, „ideges rángatózásaira használják, nem fedve a szóval a jelenséget. A hasonló tünetek inkább az epilepsziára jellemzőek.

A hektikus szó a görög ἕξις [hekszisz] ’állapot’ szóból képzett ἑκτικός [hektikosz] ’szokásos, állandó, tartós’ melléknévből ered. Ez került be hecticus [hektikusz] formában a középkori latinba. Ez a melléknév a febris ’láz’ szóhoz kapcsolódva ’tartós láz’ jelentésben volt használatos. Idővel azonban a szerkezet alakja is jelentése is megváltozott: a febrist egyre inkább elhagyták, a hecticát pedig így főnévként kezdték használni; jelentése pedig ’tüdőbaj’ lett– a tüdőbaj tartós lázzal járó betegség volt. Ez a változássor visszahatott a hecticus melléknévre is, melyet egyre inkább ’tüdőbajos’ jelentésben kezdtek használni. Ez a jelentés került be több európai nyelvbe, így a magyarba is.

Hektométerek
(Forrás: Wikimedia Commons / Gelegenheitsautor2015 / CC BY-SA 4 0)

Mindezt A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárából is tudhatjuk, de ez a szótár nem tartja számon a hektikus ’ideges, zaklatott, nyugtalan’ jelentését – a Magyar értelmező kéziszótárban (ÉKSz.) viszont ennek az alaknak csak ez a jelentése szerepel (a ’tüdőbajos, köhögős’ csak hektikás alakban). Ez vajon honnan ered?

Az angol online etimológiai szótár szerint a ’lázasan izgalmas, csapongó’ jelentés a szó angol megfelelőjénél, a hecticnél a 20. század elején jelent meg, de már a 15. század elején előfordult a szó ’lázas vágy, szenvedély’ jelentésben. Könnyű belátnunk, hogy a lázasság, betegesség képzete könnyen összekapcsolódik a kapkodás, idegesség, lelki felhevültség fogalmával. Lehet, hogy a magyar hektikus új jelentése az angolnak – vagy más idegen nyelvnek – a hatására jelent meg (az ÉKSz. szerint a sajtónyelvre jellemző), de az is elképzelhető, hogy belső fejlődés eredménye).

Miért hibáztatnánk? Láttuk, hogy a szó története során számos jelentésváltozáson ment át. Ezek közül miért épp a legutolsót hibáztassuk? És ha ezt hibáztatjuk, vajon hibáztassuk az olyanokat is, mint a lázas sietség vagy a lázasan készülődik? Ennek semmi értelme.

A saját egészségünknek és hangulatunknak is azzal teszünk jót, hogy ha új nyelvi formákkal vagy jelentésekkel találkozunk, akkor megpróbálunk gyönyörködni bennük, ahogy egy furcsa bogárban vagy különös alakú felhőben – ahelyett, hogy idegesítenénk magunk miattuk. Ha valakit tényleg érdekelnek a nyelvi jelenségek, akkor érdemes inkább annak utánajárnia, hogy hogyan jöttek létre, nem pedig érveket keresni az ellenük való harchoz.