A nyelvet, hogy megértsük, darabokra bontjuk. A szavak közismerten ilyen darabok, ezekhez egyrészt a jelentésük, másrészt az átrendezési lehetőségek alapján jutunk el (a bemegy például két szó, mert kettéválhat: be nem megy, és a két része felcserélhető: megy be). A szavakat lehet jelentés alapján is tovább bontani: pl. a kutyának, macskának, borznak szavakban elkülöníthetjük a -nak részt, mivel ezek a szavak – jelentésük miatt – a mondatnak azonos helyzetét foglalhatják el. Ugyanezt tehetjük a borznak, borzzal, borzért elejével, a borz-zal, szintén a jelentésük alapján. A szavakat szótagokra is lehet bontani, ahogy már maga a szótag név is sejteti. Azonban ebben az bontásban a jelentésnek már nincs szerepe, ezt kizárólag a kiejtés irányítja. Nézzük, mi alapján választjuk szét a szavakat szótagokra.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A hangossági sor

Igaz, hogy ugyanazt a hangot lehet hangosabban és halkabban is ejteni, az ugyanolyan hangerővel ejtett hangok közt is hangosságbeli különbségeket érzékelünk.  Ezért itt a hangos–halk párt használjuk erre a tulajdonságra.  Szokás ezt hangzósságnak, vagy szonoritásnak is nevezni.

A beszédhangok között vannak hangosabbak és halkabbak. Szokás az összes beszédhangot sorbarendezni a leghangosabbaktól a leghalkabbakig. Ennek a sornak a „hangos” felén találhatóak a magánhangzók, míg a másik végén a zöngétlen zárhangok (pl. [p], [t], [ty], [k]), amelyek önmagukban hallhatatlanok, csak úgy válnak hallhatóvá, ha utánuk, vagy előttük ejtünk egy hangosabb hangot (jellemzően magánhangzót). Próbájuk ki! Zárjuk össze az ajkainkat, mint amikor [p]-t ejtünk. Ebből semmit nem lehet hallani. Csak amikor az ajakzárat feloldjuk, és elkezd a szánkból kiáradni a levegő – vagyis elkezdődik a [p]-t követő magánhangzó –, akkor válik a [p] hallhatóvá, akkor ismerjük csak fel, hogy [p]-t és nem mondjuk [t]-t ejtünk. Még amikor látszólag „önmagában” ejtünk egy zárhangot, akkor is ejtünk utána egy rövid magánhangzót: [p^ö]. (Láttuk, hogy a zárhangoknak a hehezettségére is csak egy szomszédos hang jóvoltából derül fény.)

[pö]
(Forrás: Wikimedia Commons)

A mássalhangzók közül a hangosabbak között vannak a [j], [r], [l] és az orrhangok (pl. [m], [n], [ny]). Ezek hangosabbnak számítanak, mint a réshangok (pl. [f], [v], [sz], [z], [s], [zs]), végül – mint láttuk – a zárhangok zárják a sort.

Hegyek, völgyek

A hangosság szorosan összefügg a szótagokkal. Számozzuk meg a most bemutatott hangossági sor tagjait (0: zárhang, 1: réshang, 2: egyéb mássalhangzó, 3: magánhangzó) és ábrázoljuk a szavakat alkotó hangsorokat sávdiagrammon. Itt van például a tanfelügyelő.

Tanfelügyelő
(Forrás: SzP, Gnumeric)

Az ábrán öt csúcsot látunk, ezek az öt magánhangzóval esnek egybe. Ebből leolvasható, hogy a szó öt szótagból áll. A szótagcsúcsokat kisebb-nagyobb „völgyek” választják el egymástól, attól függően, hogy hangosabb mássalhangzót (pl. [l]-t), vagy halkabbat (pl. zárhangot) találunk a csúcsot alkotó két magánhangzó között.

Ha a szótagok számát a hangossági csúcsok – és nem a magánhangzók – száma adja, akkor nem zárhatjuk ki azt az esetet, hogy egy szótagban nincsen magánhangzó. A magyarra az ilyesmi nem jellemző, de sok Magyarországon és környékén beszélt nyelvben előfordul, hogy mássalhangzót (pl. [r], [l], [m], [n]) találunk a szótag „csúcsában”. Gondoljuk a cseh krk ’nyak’ (horvát sziget neve is), a szlovák vlk ’farkas’, vagy a német Garten [gartn] ’kert’ szóra. Ezekben a [r], a [l], illetve a [n] hangosság szempontjából „kiemelkedik” a környezetéből, így a szótag csúcsát alkotja. Ebből az következik, hogy egy mássalhangzó úgy lehet szótagcsúcs, ha a szomszédos mássalhangzók hangossága kisebb. Például az angolban a pencil ’ceruza’ lehet [penszl] (a szintén lehetséges [penszöl] mellett), de a lemon ’citrom’ nem lehet *[lemn], csak [lemön], mert a [m] és a [n] hangossága azonos.

Forrás: SzP, Gnumeric

Az [æ] a nyugat-magyarországi nyelvjárásokból ismert nagyon nyílt e.

A hangossági sort tovább is lehet finomítani, hiszen például a camel ’teve’ a [kæmöl] mellett ejthető így is: [kæml]; a problem ’probléma’ viszont nem lehet *[problm], csak [problöm], azaz a [m] kevésbé hangos, mint a [l]. Ezzel azonban most nem foglalkozunk tovább.

Különféle állatok

Már korábban észrevettük, hogy vannak olyan szavak, amelyeknek az eleje mintha nem esne egybe egy szótag elejével. Tipikusan így viselkednek a szó eleji [sz]/[z]+mássalhangzó-kapcsolatok. Egy olasz példán mutatjuk be, miről van szó.

A szótag súlyát két tényező befolyásolja: a hosszú magánhangzós szótagok mindig nehezek. A nyelvek egy részében – köztük az olaszban – a zárt szótagok is nehezek. Egy zárt szótag mássalhangzóra végződik: a sí nyílt, a sín zárt szótag.

Az olaszban a hangsúlyos szótag „igyekszik” nehéznek lenni. Ha a hangsúly zárt szótagra esik, akkor ezzel teljesül is a kívánalom: pl. vespa ’darázs’, porco ’malac’, panda ’panda’. Ha azonban a hangsúlyos szótag nyílt, akkor a magánhangzója hosszú, emiatt nehéz a szótag: pl. cane [káne] ’kutya’, topo [tópo] ’egér’, tigre [tígre] ’tigris’.

Malacnak kinéző panda
(Forrás: Wikimedia Commons / Colegota / CC BY-SA 2.5)

Nem csak szó belsejére, de az utolsó szótagra is eshet a hangsúly az olaszban (ezt ékezet jelöli): pl. città [csitta] ’város’, scimpanzè [simpance] ’csimpánz’, tabù ’tabu’. Az olasz szavak jellemzően magánhangzóra végződnek, tehát az utolsó szótag nem lehet zárt. Ráadásul egy másik szabály miatt a szó végi magánhangzó hosszú sem lehet. Vagyis ha a szó végére esik a hangsúly, akkor ott egy hangsúlyos könnyű szótag keletkezik, a magánhangzóját nem lehet nyújtani. Mégis nehézzé lehet tenni egy szó végi hangsúlyos szótagot.

Különféle városok

 Ha a következő szó mássalhangzóval kezdődik, a mássalhangzó kettőzésével a hangsúlyos szótagunk zárttá válik: città pulita [csittappulíta] ’tiszta város’. A szó eleji mássalhangzó viszont nem mindig nyúlik. Marad rövid pélául a città straniera [csittasztranjéra] ’idegen város’ szókapcsolatban. Mondhatnánk, hogy ez az [sz] tulajdonsága, de nem az, hiszen önmagában az [sz] nyúlik: città santa [csittasszanta] ’szent város’. Mondhatnánk, hogy a mássalhangzó-kapcsolat miatt van ez. A magyarban sem állhat hosszú mássalhangzó egy másik mássalhangzó mellett: a borzzal [z]-je, a sakkról [k]-ja ezért rövid. De az olaszban ez nem így van: città triste [csittattriszte] ’szomorú város’. A legkézenfekvőbb magyarázat erre a jelenségre az, hogy a pulita, santa, triste szavakkal szemben a straniera előtt zárt szótag van, mivel itt az [sz] nem része a szó első szótagjának. Mindez csöppet sem lepi meg azt, aki korábban jól figyelt.

Forrás: SzP, Gnumeric

Láthatjuk, hogy a szó eleji [sz] hangossági csúcs, mivel a rákövetkező [t]-nél hangosabb. A korábbiak szerint viszont ebből az következik, hogy az [sz] itt nem tartozhat az őt követő hangokkal egy szótagba.

Ahogy a città straniera [csittasztranjéra] ’idegen város’ esete mutatja, legokosabb azt feltételeznünk, hogy itt nem esik egybe a szóhatár a szótaghatárral, a [-tasz-] szótag átível a szóhatáron. Mivel a [sz] egyébként sem állhat a rákövetkező [t]-vel egy szótagban, arra az elsőre meglepő következtetésre juthatunk, hogy a straniera elején levő [sz] nem egy szótag elején, hanem a végén helyezkedik el.