A nyelvi ideológiákkal foglalkozó cikksorozatunk ezúttal egy klasszikus és nagyon gyakori nyelvi ideológiát fog bemutatni, amely sok tekintetben hasonlít a korábban tárgyalt nyelvi nacionalizmushoz. Ám míg a nyelvi nacionalizmus valamivel elvontabb, addig a nyelvi purizmus sokkal hétköznapibb és teljesen kézzelfogható. Nem véletlen, hogy sok-sok komment közül válogathattunk az ideológia bemutatásához.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Purizmus és puristák

A purizmusról és puristákról többször, több téma kapcsán szó volt már a nyesten. A purizmus egyfajta nyelvművelői szemlélet, amely a nyelv tisztaságának megőrzésére és az idegen elemektől, hatásoktól való megóvására törekszik. Ennek értelmében purista az a nyelvvédő, aki a nyelvet védi, tisztítja, méghozzá az idegen hatásokra és elemekre specifikálódva.

Számos ismert személy vallotta ezt a nézetet. Kosztolányi az idegen szavakat nemcsak szépséghibáknak tartotta a nyelv testén, hanem egyenesen belső betegség jeleinek látta őket. De nem is kell olyan messzire mennünk az időben. Sediánszky János Ezüst Tollas rádiós újságíró, író, a Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjének kitüntetettje a következőt írja: „boltosainkat szerényen arra kérem: üzletük ajtajára továbbra se azt írják ki, hogy »open«, mert ha meghagyják a »nyitva« szócskát, higgyék el, többen térnek majd be oda!”

Pedig Sediánszky megkérte őket...
(Forrás: Pixabay)

A sort még folytathatnánk híres írókkal, közéleti személyiségekkel, a nyelvművelőkről most nem is beszélve. A purista szemlélet igen erőteljesen jelen van Magyarországon és a világ más országaiban is. De mi lehet az oka ennek? Miért létezik egyáltalán a purizmus?

Kézenfekvő magyarázat lehet, hogy mint az élet sok más területén, a nyelvnél is van egyfajta csoportok közötti konfliktus. Mindenki tagja bizonyos csoportoknak. A munkahelyi kollégákkal alkotott közösség vagy a család, éppúgy csoportnak számít, mint például a beás cigányok. A saját csoportunk értékeit, normáit többnyire elfogadjuk, míg más csoportokét – feltéve, ha az különbözik a miénktől – általában kevésbé jónak véljük, mint a sajátunkét. Van az „ők” és van a „mi”. Ez tekinthető bizonyos értelemben konfliktusnak, aminek több következménye is lehet. Általában ilyenkor pozitívum, hogy növekszik a csoportkohézió, ugyanakkor ezzel együtt negatívum, hogy fokozódik a másik csoport elutasítása, tagjainak megkülönböztetése, illetve szándékaik, indítékaik téves azonosítása, félreértelmezése valósul meg.

Birkaeffektus
(Forrás: Wikimedia Commons / fir0002 / GNU-FDL 1.2)

Mindez kivetíthető a nyelvre is. Mi magyarok vagyunk, ők meg angolok, mi magyarul beszélünk, ők meg angolul. Miért vegyük hát át az ő szavaikat, amikor van nekünk is rá saját? Aki magyar, beszéljen magyarul!

A nyelvi purizmus ideológiája

Az eddigiekből nem nehéz kitalálni, hogy mit takar a nyelvi purizmus terminus. Ha tágabban értelmezzük ezt a nyelvi ideológiát, akkor azt a meggyőződést kell alatta értenünk, hogy a nem idegen eredetű nyelvi formákat előnyben részesítő nyelvhasználat értékesebb vagy jobb, mint az, amely nagyobb számban tartalmaz ilyeneket. Szűkebb értelemben pedig a hagyományos, nem idegen eredetű vagy belső keletkezésű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint az idegen eredetű vagy idegen mintára alkotott nyelvi formák.

Vagyis nagyjából ugyanarról van szó, mint Kosztolányi Dezsőnél vagy Sediánszky Jánosnál. Ha valaki az open angolból átvett szót használja, annak kevésbé értékes a nyelvhasználata, mint aki a nyitva kifejezést. A nyitva kifejezés értékesebb és jobb, mint az open, mivel az a miénk, az a sajátunk, az magyar. Ezzel kapcsolatban több probléma is felmerül, melyeket egyetlen, igen hosszú és tartalmas hozzászólásra reflektálva mutatunk be.

Magyar termék
(Forrás: Jánk István)

Nyelvi purizmus a hozzászólásokban

Elsőként vizsgáljuk meg a leadben szereplő, a nyest.hu szemléletével kapcsolatos állítást. A hozzászólást Az idegen szavak: károsak? című cikk kapcsán fogalmazta meg arafuraferi nevű felhasználónk:

Rendszeres téma ez a nyesten, általában ugyanazon a nevetséges példákat kiragadva, igyekszik rátukmálni a szerkesztőség mindenkire az idegen szavak töménytelen használatát. Mert erről szól ez a kampány. Nem arról, hogy ne szóljunk le másokat.

Nincs igaza a fórumozónak abban, hogy a szerkesztőség az idegen szavak gyakori használatát igyekszik rátukmálni az emberekre, ahogy abban sincs, hogy erről szól a „kampány”, nem pedig arról, hogy ne bélyegezzünk meg másokat. Épp ellenkezőleg.

Az úgynevezett kampány pont arról szól, hogy ne bélyegezzünk meg másokat a nyelvhasználatuk miatt, mert sok-sok nyelvhasználat él egymás mellett. Vannak nyelvjárások, rétegnyelvek, illetve mindenkinek van egy saját, egyedi nyelvhasználata. Ebben lehet, hogy idegen szavak is szerepelnek, amivel az égvilágon semmi gond nincs. Az idegen szavak is ugyanúgy részei a nyelvünknek, mint az alapszókincsbe tartozó szavaink. Az, hogy ezek valakinek nem tetszenek, szubjektív. Attól még nem lesznek rosszabbak, értéktelenebbek, mint a többi „magyar” szavunk, pláne nem lesz értéktelenebb a használójuk.

Az idegen (szó) nem feltétlen rossz
(Forrás: Wikimedia Commons / Noeism / CC BY-SA 3.0)

A komment a fentiekkel még nem ér véget, a gondolatmenet ekképp folytatódik:

[…] A stílustervezővel is kár rendszeresen példálózni, sokkal alkalmasabb, mint a stylist, amellett, hogy ezeken a – csak bizonyos korokban használatos (tehát idővel kikopó) – szavakon kár túlzottan lovagolni.

Hogy miért nincs baja senkinek a kórussal? Azért, mert száz éves? Nem, nem azért, hanem azért, mert tökéletesen belesimult a magyar nyelvbe. Miért nincs baja senkinek a szláv jövevényszavakkal (miért nem volt akkoriban baja a szláv idegen szavakkal)? Mert elferdítették a magyar nyelvnek megfelelően. Azaz magyarossá tették.

Kissé értelmezhetetlen az a kijelentés, hogy a stílustervező sokkal alkalmasabb, mint a stylist. Mire alkalmasabb és milyen szempontból? És miért? Mindkettő ugyanúgy betölti a szerepét a kommunikáció során, egyik sem jobban, mint a másik. Ha azt mondom, stylist vagyok, ugyanúgy megértik az emberek, és ugyanazt értik rajta, mintha azt mondanám, hogy stílustervező vagyok.

Mellesleg nem túl valószínű, hogy a stylist „csak bizonyos korokban használatos (tehát idővel kikopó)” szó lenne. Egyrészt – bár ez szubjektív vélemény – rövidebb, egyszerűbb és jobban hangzik, mint a stílustervező. Másrészt, ha a Google-ben rákeresünk a stylist kifejezésre, kb. 27800000 találatot kapunk. Ezzel szemben a stílustervezőre csak 20600-at.

Való igaz, hogy a jóval régebbi, idegen eredetű szavaink ma már természetesnek hatnak, és senki sem érzi rajtuk az idegen hatást. Beilleszkedtek a magyar nyelvbe. Ahogy a stylist is jó eséllyel be fog illeszkedni.

Ő egy stylist vagy egy stílustervező?
(Forrás: Wikimedia Commons / Sinned 17 / CC BY-SA 3.0)

Végül pedig arra reagálunk, hogy a tudósok miért használnak olyan sok idegen kifejezést:

[…] Lehet szépíteni, de a tudósok akkor is (akár önhibájukon kívül, mert ezt erőltették rájuk) szükségtelen mértékben alkalmazzák azokat a szavakat, amiket az átlagember az idegen szavak szótárának fellapozása nélkül nem ért.

Két gondolatot kell ezzel kapcsolatban elmondani. Az egyik, hogy a tudós egy réteg tagja, ugyanúgy, mint például a kőműves vagy az orvos. Vannak kifejezések, amik az adott réteghez való tartozás miatt állandóan jelen vannak a nyelvhasználatában, míg másoknál nincsenek. Az, hogy egy olyan nyelvhasználóval való beszélgetésnél is használja, aki ezeket nem érti, hiba. Ám ez gyakran nem tudatos, ahogy a kőművesnél sem, ha azt meséli, hogy kiborult a fándliból a malter, és olyan lett a spatulya. Ha pedig az, akkor jogosan lehet a tudóst kritizálni, hogy miért nincs tekintettel a másik félre, vagy vissza lehet kérdezni: És az mit jelent?

Másrészt a tudományoknál nem véletlenül alakult ki az, hogy sok-sok idegen szó tarkítja a a nyelvhasználatot. A tudományos stílusban rendkívül fontos a pontosság. Egy-egy kifejezés, ha már mást jelent a köznyelvben, nem lesz kielégítő a leírás a tudományos nyelvben, így támadhatóvá válik.

Azonban azt is fontos leszögezni, hogy egy hétköznapi csevejnél mindez nem áll, hiszen ott nem elsődleges szempont az egzaktság. Ott bármikor visszakérdezhetünk: mi az az egzaktság?

Felhasznált irodalom

Grétsy László (szerk., 2009): Vallomások. Harminchárom jeles magyar kortársunk gondolatai anyanyelvünkről, Tinta Könykiadó, Budapest.

Lanstyák István (2011): A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről