Bevezetésként kezdjük azzal, amivel egy feltehetőleg jó könyvről szóló kiváló recenzió végződik. Patrick Williams A cigány esküvő című átfogó jellegű könyvéből A. Gergely András antropológus három alaptényezőt emel ki. Tény az, hogy a cigányok léteznek. Tény az is, hogy velük kapcsolatba kerülő társadalmak különféle módokon mindig is igyekeztek megszabadulni tőluk. A harmadik pedig, hogy amióta léteznek cigányok, félreismerik őket.

Roma kisfiúk játszanak az Országos Cigány Önkormányzat székházában
(Forrás: MTI Fotó, Kovács Tamás)

Sem a dolgozat műfaja és terjedelme, sem a szerző kompetenciája nem engedi meg, hogy csökkentse a cigányokkal kapcsolatos félreértéseket. Az írás csupán arra vállalkozik, hogy felvillantsa, hogy a hazai beás cigányok milyen összetett, térben és időben változó megnevezéseket használtak, használnak a saját csoportjaik jelölésére.

A megnevezés nehézségei

Manapság a honi közélet és közbeszéd egyik központi témája a cigányság, a cigányok társadalmi helyzete, beilleszkedési törekvései és nehézségei. Ugyanakkor a köz beszélői és hallgatóik egyaránt nagyvonalú általánosítással használják honfitársaik egy csoportjának megnevezésére a kifejezést: cigány. Az általánosítás persze származhat abból a kognitív mechanizmusból is, amellyel a világ dolgainak egy részét közös tulajdonságaik alapján egy névvel jelöljük. És persze jótékonyan leplezheti azt is, hogy az arról a világról meglévő ismereteink bizony felületesek, homályosak. Mint látni fogjuk, a cigányok felől nézve a megnevezés kérdése még bonyolultabb.

A tudományos diskurzus, amely per definitionem pontos és világos terminológiahasználatra törekszik, két meghatározást fogad el politikailag korrektnek. (Hogy ma mi számít píszínek, és hogyan lehet ma valaki píszí, az más kérdés). Cigány az, aki cigánynak vallja magát. Illetve cigány az, akit a környezete cigánynak tart. A cigányság kutatásával foglalkozó tudományok, a szociológia, a kulturális antropológia, a romológia különféle kategóriákba sorolják a hazai cigányok csoportjait: romungrók (magyarul beszélő, a középkor óta itt élő cigányok), oláhcigányok (a romani nyelvet beszélők), beások (a nyelvújítás előtti románt beszélő, a 19. század közepén bevándorolt cigányok). Itt fel lehetne sorolni az európai cigányok csoportjait is, a spanyol gitanóktól a német szintókig vagy az ír travellerekig. A tudomány rendszerető kategorizálása csupán akkor bicsaklik meg kissé, amikor a cigányok saját megnevezéseit kellene csoportosítani.

Vicák, vigák, titkos nevek

Hogy a cigányok másként is meg tudják nevezni magukat mint cigányok, számomra, nem cigány számára akkor tűnt fel, amikor találkoztam egy fiatal, tehetséges szintó zenésszel. Limberger Tcha, akinek a nagyapja a világ legjobb gitárosával, Django Reinhardttal játszott együtt, arról mesélt, hogy a családjának van egy titkos neve, amelyet csak egymás közt használnak. A vica-név különösen akkor nyert jelentőséget, amikor a külvilág elől kellett a kilétüket titkolni. Azután az ormánsági Gilvánfán tűnt fel, amint az ottani öreg beások dikuként vagy unturosként csoportosítják falutársaikat. Nemsokára kiderült, hogy a dél-dunántúli beások úgynevezett vigákban tartják számon magukat.

Diku vallomás

- Hiába azt mondom, mint most – ne haragudjon, ha így kimondom – azt mondom, téged szeretlek, gyere énhozzám, mert akkor az apám megölt volna. Magyarral nem lehetett összekeverni.

- És unturos lányt el lehetett venni feleségül?

- Nem lehetett, azt se lehetett. Avval nem lehetett összekeverni.

- Azt miért nem?

- Mert külön faj voltak.

- Mit jelent, hogy külön faj volt?

- Hogy maga – ne haragudjon, hogy így mondom – maga magyar, én magát nem vehetem feleségül. És az unturos is más.

- Milyenek voltak az unturosok? Azok másmilyenek voltak?

- Külön faj volt.

- De azok is cigány emberek, azok is beások voltak, akkor miben különböztek?

- Csak nem lehetett összekerülni velük. A mi fajunk nem mehetett máshová. (O. József, diku)

In: Fleck Gábor–Virág Tünde: Egy beás közösség múltja és jelene, MTA Politika Tudományok Intézete, Bp., 1999.

Óvári Vendel, az Ovi Arts Oktatási Központ vezetője beszélgetésünk során elmondta, hogy a beások attól függően, hogy hol élnek, több vigát is megkülönböztetnek. A vigă szó értelmét magyarul a 'fajta, nemzet' kifejezéssel lehet visszaadni. A vigához mint leszármazási csoporthoz tartozóknak különféle magatartási jegyeket tulajdonítanak, amelyeket valamelyik férfiági felmenő jellegzetes magatartásformájára, szokására lehet visszavezetni. Például a tolnai babiros vigájú ember magát jobbnak, tisztábbnak tartja magát a vele egy faluban élő picigusnál, akit verekedősnek vagy tolvajnak gondol. Így, a teljesség igénye nélkül a rigo, a banyujest (pénzes) a kămilyest (kőműves), a kápdăkál (lófej), a bankos (verekedős), a flenkăs (jobbfajta) viganevekkel lehet még találkozni. Amint azt Szalai Andrea megállapítja, a vigák elnevezését a kollektív emlékezet őrizte meg, és fenntartásáról nemzedékről nemzedékre a szájhagyomány gondoskodott. A vigák között, a babiros-picigus ellentéthez hasonlóan, belső hierarchia is működött. Például a gilvánfai unturosok (zsíros) jobbnak, gazdagabbnak tartották magukat az egykor a telepi kunyhókban lakó dikuknál.

Szalai Andrea szerint a hierarchia szervező és elkülönítő elvként is működött. Az adott vigába tartozás magában foglalta a más vigák tagjaitól és azok csoportjaitól való megkülönböztetés és elkülönülés igényét is. Helytelenítik az ugyanazon vigába tartozó, különböző nemű egyének közötti házasságot és nemi kapcsolatot, ugyanakkor kívánatosnak tartják az egyes vigák tagjai között létesíthető hasonló kapcsolatokat.

Mi és ők

Míg a többségi társadalomnak a vele együtt élő cigány nemzetiségű emberekről alkotott képe igencsak egyszerű, addig a cigányok önmagukról sokkal differenciáltabban gondolkodnak. Így egy beás beszélő a magyarokkal vagy más cigány csoportokkal való beszélgetés során a saját etnikumát és nyelvét cigánynak nevezi. Ugyanakkor az anyanyelvi kommunikációban a beás csoportokat határozottan megkülönböztetik (árgyelán, muncsán). A kisebbségben lévő magyarországi cigányság etnikai öntudata és szimbolizációja kettős rendszerként épül fel, amely kifelé (a társadalom felé) és befelé (a saját csoport, illetve etnikum felé) különböző képet mutat.

Itt fontos megjegyezni, hogy vigákhoz kapcsolódó hagyomány a beások alapvetően szóbeli kultúrájának része, és mint ilyen, a körükben tapasztalható nyelvcsere következményeként, eltűnőben van. Az öregek még tartják a vigákat; a felnőtt korú fiatalok már csak emlékeznek rá, hogy voltak.