Néhány hete egy közösségi oldalon a résztvevők hosszas vitát folytattak arról, vajon milyen eredetű lehet a keresztény szó a magyarban. Úgy gondoltuk, talán másokat is érdekelhet ez a kérdés – de kissé kibővítjük a választ, hiszen a kultúra nagy vonulataihoz kapcsolódó kifejezések többé-kevésbé egységes nagy tömbökben szoktak átkerülni a kultúrát elsajátító nép nyelvébe abból a nyelvből, melynek beszélői közvetítik az adott kulturális tartalmat. Éppen ezért, minthogy a magyarok végül a nyugati kereszténységet választották, sokan gondolhatják, hogy a kereszténységgel kapcsolatos szavaink is latin eredetűek. Kétségtelenül sok ilyen is van – de a kép ennél jóval színesebb.

Adventi naptárrá alakított városháza
(Forrás: Wikimedia Commons / Hesse1309 / GNU-FDL 1.2)

Advent, karácsony, húsvét, pünkösd

Természetesen nem tévednek, akik arra tippelnek, hogy a kereszténység fogalomkörének szavai között tömegével vannak a latin eredetűek. Mindet nem soroljuk most föl, csak egy válogatást, de így sem kevés. Ide tartozik többek között a templom, sekrestye, kápolna, klastrom, cinterem (’temető’); oltár, kórus, orgona; mártír, legenda, zsinat, pápa, plébános, kámzsa, alamizsna; mise, ceremónia, prédikál, ostya, ámen; angyal, gyehenna, purgatórium, paradicsom (’édenkert’), regula; stb. E szavak nagyobbik részét jól ismeri a magyar nyelvhasználók többsége, néhány közülük másodlagos jelentéseket vett föl, s nem csak vallási értelemben használatos – ilyen például a kórus, orgona, legenda, ostya – és persze a paradicsomi gyümölcsnek képzelt paradicsom. Ide tartozik az alcím első szava is, a karácsony előtti hetek megnevezése, a ’megérkezés’ jelentésű latin adventusból származó advent vagy ádvent.

A fölsorolásból nem véletlenül hiányzik a kereszténység jó néhány fontos kifejezése. Ott van például maga a keresztény szó, vagy a kereszt, keresztel – a közösségi oldal említett vitájában morfondírozók egy része ugyan nem hitte el, hogy ezek szláv eredetűek, de rosszul gondolták, mert ezek a szavak valóban szláv forrásból kerültek a magyarba. És van még belőlük jócskán: a kereszténység alapfogalmainak jelentős része szláv eredetű – a karácsony szláv származtatásáról a Nyest olvasói már részletesebben is olvashattak. Ismét nem teljes listával: ide tartozik még a pap, barát, érsek, apát, apáca, zarándok; szent, malaszt, csoda, pokol; bérmál, vecsernye; a karácsony mellett a pünkösd is. Sőt, ide soroljuk a húsvét előtti böjti időszakot kezdő húshagyó (kedd) és böjti időszak végén lévő húsvét szavakat is. Igaz, ezek a szóösszetételek nem szláv eredetű szavakból állnak, a hús ismeretlen – talán iráni – eredetű, a vesz finnugor, a hagy uráli, de a szóösszetételek szláv mintára, tükörfordításként jöttek létre.

A karácsonyfa fényei évezredes mítoszokat és a nap újjászületését is szimbolizálják
(Forrás: Wikimedia Commons / Malene Thyssen / GNU-FDL 1.2)

Olvasóink többsége valószínűleg nem lepődik meg különösebben azon, hogy a keresztény terminusok között sok a szláv eredetű kölcsönszó, hiszen a magyarok korábban találkoztak a bizánci kereszténységgel, mint a nyugatival, másrészt a Kárpát-medencében már megkeresztelkedett szlávokat is találtak. Kevesebben gondolnának viszont talán arra, hogy a magyar keresztény terminológia magja, alapfogalmainak többsége már a honfoglalás előtt megvolt nyelvünkben, s különösen nem számítanánk arra „józan ész” alapján történő okoskodással, hogy az általános vallási tartalmú kulcsfogalmak jelentős része török eredetű.

Áld és átkoz, isten és ördög

Kezdjük a legkorábbi réteggel: a finnugor korból is öröklődtek tovább olyan kifejezések, amelyek a kereszténység fölvétele után keresztény tartalmat fejeztek ki. Az egyik ilyen szó a révül: ez sámánok legjellemzőbb „vallási” tevékenységére, kábult, elragadtatott állapotára vonatkozott eredetileg, és a finnugor eredetűnek tartott, ’hő’ jelentésű tőből származik. Meglehetősen nagy szócsalád tagja: ugyanebből a tőből vezetik le a rejt, rekken, reggel, régen, esetleg a rege, regél szavakat is. A középkori kódexekben keresztény értelmet kapott a szó, de továbbra is a (metafizikus) átszellemültség, a vallásos elragadtatott tudatállapot, áhítat leírására, jelölésére használták.

Szintén finnugor az eredetileg az égbolt megnevezésére használt menny. Az ’égbolt’ jelentésből igen könnyen alakul ki a ’mennyország’ és az ’isten(ek) lakhelye’ jelentés: elég arra gondolni, hogy a természetfölötti erőket ma is égieknek nevezzük, például ha azt mondjuk, az égiek akarták így. Az égnek is kialakult ’menny’ jelentése – a halottaikról beszélve ma is sokan fogalmaznak úgy, hogy az égben vannak, az égből figyelnek szeretteikre, onnan „látják őket”. A mai köznapi, nem is föltétlenül kereszténységhez kötődő elképzelések tehát ugyanazt a jelenésváltozást hozták létre, mint ami egykor a menny esetében történt.

Finnugor eredetű az azonos tőből származó áld és átkoz. A kettő közül az első őrzi szorosabban az eredeti jelentést: a pogány szertartás részeként történő áldozat bemutatását. Ebből alakult ki a ’jó szellemeknek ajánl valakit’, azaz a ’megáld’ jelentés. Mivel azonban nem csak a jó, hanem a gonosz szellemek figyelmébe is lehet ajánlani másokat, az eredeti, tágabb értelmű ’felajánl’ jelentésből könnyen kialakulhatott a ’megátkoz’ jelentés is. Az átkoz korábbi alakja áldkoz lehetett, a szótő l hangja a mássalhangzótorlódás föloldásaképpen esett ki, a k pedig zöngétlenítette az előtte álló d-t.

Ördögök a rilai monostor freskóján
(Forrás: Wikimedia Commons / Edal Anton Lefterov / GNU-FDL 1.2)

Érdekes, hogy éppen a vallási alapfogalmak talán három legfontosabb szavának eredetét nem tudták eddig kideríteni a nyelvészek: a hit, az isten és az ördög szó származása ismeretlen. Az istent csak meglehetősen bizonytalanul lehet az ős szóból származtatni, noha a jelentéstani változás jól magyarázható volna, hiszen tudjuk, hogy a pogány hitvilágban az ősök szelleme kultikus tiszteletnek örvendett. Hangtanilag nemigen magyarázható azonban, hogy sehol nem találunk labiális szókezdős alakváltozatot, azaz östen-t vagy üsten-t. Elképzelhető, hogy az ördög eredeti alapalakja ördögös volt – amely azonban nem azonos a későbbi ördöngös ’ördögtől megszállt’ szóval, ez utóbbi képzett alak –, de ez sem sokat segít a szó etimológiájának megfejtésében. Hasonlóképpen nem boldogulnak a nyelvészek a hisz, hit töve eredetének megállapításával sem.

Búcsú, egyház, ünnep, gyón

Sok vallással kapcsolatos szavunk van azonban, amelyről biztosan tudjuk vagy igen nagy valószínűséggel gondolhatjuk, hogy török eredetű – még akkor is, ha csak azokat a szavakat vesszük számba, amelyek keresztény tartalommal is feltöltődtek, és eltekintünk más, szintén hiedelmekkel kapcsolatos kifejezésektől, mint például a boszorkány, a sárkány vagy a bűbáj.

A kereszténnyé is vált török eredetű vallási tartalmú szavak közül igen fontos egy azonos tőre visszamenő szócsalád, melynek kiindulópontja az ed, id szó lehetett, és ’megszentelt, szent, tiszteletben álló’ volt a jelentése. Ezt találjuk az egyház ’szent hely, épület’ – azaz ’templom’ jelentésű – szóban, ez az előtagja az idnap ’megszentelt nap’ szóösszetételnek, ezt ma ünnep alakban használjuk. Ez a töve az ’ünnepel’ jelentésű ül szónak, amely eredetileg üdl volt, és ezt találjuk az ünnepet ül kifejezésben, nem pedig, mint sokan hiszik, a jól ismert ’széken, földön stb. ül’ igét. Valószínűleg ebbe a szócsaládba sorolható az üdül és vélhetően az üdvözül is.

A klasszikus magyarázat szerint ugyan finnugor eredetű lehet az imádkozik töve és a nyelvújítás korában gyártott ima alapszava, az imád. Ennek eredeti jelentése ez esetben ’varázsol’, aztán ’könyörög’ lett volna, de ezt nem tudjuk kimutatni, és gyengíti ezt a származtatást az is, hogy a finnugor nyelvek közül csak zürjénben tudnak kimutatni egy ide kapcsolható szót: ez a vomidzs – ezt szemmel veréssel okozott betegségekre vonatkoztatják. Van azonban a szónak török származtatása is: a török nyelvekben igen elterjedt, különböző nyelvtörténeti korokból is jól adatolható az um- ige és számos származéka, ’kér, könyörög, kérlel, remél’ jelentéssel. Ebből kétségtelenül könnyebb az imád korábbi ’tisztel, kérlel’ jelentését megmagyarázni, mint az egyébként is elszigetelt zürjén szóból kiindulva.

A bölcsek imádása
(Forrás: Wikimedia Commons / Ricardo André Frantz / CC BY-SA 3.0)

Kétségtelenül török eredetű a bocsát, ennek eredetileg ’szabadon enged, elenged’ volt a jelentése, ugyanebből a török tőből származik az egykor ’menlevél, fölszabadítás, engedély’ jelentésű búcsú. A törökből vette át a magyar a bölcs szót, amelyet a mágusoknak is nevezett háromkirályokra is vonatkoztatnak (napkeleti bölcsek), nem véletlenül, hiszen a szó eredeti jelentése ’mágus, varázslatokat tudó’ volt. Nem vett föl keresztény tartalmat, de ugyanerre a ’kötés, varázslat’ jelentésű alapszóra megy vissza a bűbáj szóösszetétel első eleme – amelynek második tagja, a báj szintén török eredetű, és a jelentése csaknem ugyanaz, mint a bűé: ’megköt, jelet helyez valakire’.

Török az eredetileg ’mosakszik, megtisztul’ jelentésű gyón, a bűn, a ’megbán, bánkódik’ jelentésű bán, a gyász.

Ez így most hogy?

– kérdezhetnénk egyszeri műsorvezetőként. Ha a kereszténység szókincse elsősorban latin, szláv és török, azt jelentené ez, hogy már a honfoglalás előtt, esetleg éppen török közvetítéssel közelebbről is megismerkedett a magyarság a kereszténységgel? Nemigen. Az nyilvánvaló, hogy a honfoglalást megelőző időkben is találkoztak már a magyarok a kereszténységgel, talán néhányan meg is keresztelkedtek közülük, de tömegek egészen biztosan nem. A török eredetű, később keresztény tartalommal feltöltődött szavak eredetileg ugyanúgy pogány vallási képzeteket jelöltek, ahogyan a finnugor eredetű, később keresztény terminusként is használt kifejezések.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Érdemes viszont azt is észben tartani, amire Vargyas Lajos hívta föl a figyelmet: e képzetek között valamiféle hasonlóságnak léteznie kellett, mert ha a honfoglalás előtti hiedelemvilág itt említett szavai fogalmilag nagyon távol álltak volna a keresztény képzetektől, akkor lehetetlen lett volna átértelmezni őket, módosítani a jelentésüket: a merőben új fogalmakra új szavakat vettek át a szlávból és a latinból. Figyeljük meg a fönt felsorolt szócsoportokat: a keresztény terminológia finnugor és török eredetű elemei általánosabb vallási képzeteket jelölnek, a szláv és latin eredetűek specifikusan keresztények.

Ez a fajta jelentésbeli módosulás, átértelmezés teljes összhangban van azzal, amit viszont Bálint Sándor fejtett ki a népi kereszténység és mitológia, szentkultusz, ünnepek vizsgálata alapján: a metafizikus gondolkodás nem hirtelen teremtődik, nem a semmiből jön, s noha az új vallások gyakorta küzdenek a régiekkel, akkor lesznek igazán sikeresek, ha az előző vallási képzetek azon elemeit, amelyek nem állnak szöges ellentétben saját képzeteikkel, átformálják, magukba olvasztják, a jól bevált, begyakorolt szokásokat saját szemléletükhöz igazítják. Ennek pontos lenyomatát látjuk a magyar nyelv rétegzett keresztény terminológiájában.