Sarolta nevű hű olvasónk olyan könnyű kérdést tesz fel, amilyen minden nyelvtörténész álma.

Azt szeretném kérdezni, hogy van-e köze a vacsorának a vecsernyéhez.

Természetesen van! Mindkettő szláv eredetű, ráadásul mindkettő ugyanannak a tőnek a származéka: a večer [vecser] ’este’ tőről van szó.

A vacsora magyarba minden valószínűség szerint vagy a szlovákból, vagy a szerb-horvátból került, mindkettőben večera [vecsera] alakú, de megvan a szlovénben (večerja [vecserja]), a bolgárban, az oroszban és az ukránban (вечеря [vecser^ja]), a csehben (večeře [vecser^zse]) és a lengyelben wieczerza [vjecsezsa] is és a beloruszban (вячера [v^jacsera]). (Az oroszban azonban ’vacsora’ jelentésben ma már az ужин [uzsin] használatos, ami a magyar uzsonna etimológiai megfelelője. A magyar szó szláv eredetű, a legtöbb szláv nyelven ma is ’uzsonná’-t jelent, de mivel a (j)ug ’dél (égtáj)’ szóból származik, eredetileg valószínűleg déli étkezést jelölt.) A magyarban az e-kből hangrendi illeszkedéssel, azaz a szóvégi a (és a toldalékok) hatására lett a, illetve o.

Bőséges vacsora
(Forrás: Wikimedia Commons / William Cho / CC BY-SA 2.0)

Az ’esti istentisztelet’ jelentésű vecsernye szintén szláv eredetű (szerb-horvát bolgár večernja ~ вечерня [vecsernya], szlovén večernja [vecsernja]), de forrása pontosabban még annyira sem határozható meg, mint a vacsora esetében – mivel azonban az egyházhoz kapcsolódó szláv jövevényszavaink főleg a horvátból és a szlovénből származnak, feltehető, hogy ez a szó is ezek valamelyikéből ered. Ebben az esetben a hangrendi kiegyenlítődés éppen az ellenkező irányben ment végbe. Mivel a két képzőnek nincs egyértelműen pl. ’étkezés’, illetve ’istentisztelet’ jelentése, mindkett egyszerűen azt jelenti, hogy ’esti dolog’, véletlenszerűnek tekinthető, hogy melyik melyik jelentésben állandósult, lehetnének akár fordítva is.

Az érdekességek sora azonban itt nem ér véget. A vecsernye latin neve vesperias [veszperiasz]. A cseh-szlovák nešpory [nespori], lengyel nieszpory [nyespori] ’vecsernye’ is ebből jött létre, méghozzá (részben) népetimológiával. A szó eleji v a cseh mše [mse], szlovák maša [masa], lengyel msza [msa] ’mise’ hatására vált [m]-mé, majd elhasonult a [p]-től (azaz az ajkakkal képzett hangból a szájpadlásnál képzett hang lett). Az eset különös pikantériája, hogy a népetimológia még egyszer működésbe lépett a litvánban: ide a szó már nešparas [nyesparasz] alakban merült a lengyelből, de a mišia [m^jis^ja] ’mise’ hatására ez is mešparas [m^jesparasz] alakúvá vált.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A vesperias a vesper [veszper] ’este’ szóból származik. A szláv večer és a latin vesper ugyanarra az indoeurópai szóra, a *weksperosra vezethetőek vissza: a mássalhangzó-kapcsolat mindkét ágon egyszerűsödött, csakhogy míg a latin előzményében a [k] esett ki, addig a szláv előzményében pont ez maradt meg (és vált később az utána következő [e] hatására [cs]-vé). A etimon több indoeurópai nyelvben is megvan: litván vakaras [vakarasz], lett vakars [vakkarsz], ógörög ἕσπερος [heszperosz], óörmény գիշեր [giser].