Az iskolában rengeteg nyelvtani fogalmat megismerünk, azonban az érettségi után többségüket gyorsan elfelejtjük. Arra talán még sok olvasónk emlékszik, hogy a toldalékokat a nyelvtanok három kategóriába szokták sorolni: ragnak, jelnek vagy képzőnek nevezik őket. De mi ezek között a különbség? Erre már bizonyára csak kevesen próbálnának meg válaszolni, és még kevesebben válaszolnának többé-kevésbé helyesen – már ha helyes alatt azt értjük, ami a tankönyvekben található.

Ha olvasóink puskázni kezdenek, és némi guglizásba fognak, hamar észrevehetik, hogy a válasz nem is olyan egyértelmű. Egy kidolgozott érettségi tételeket kínáló oldalon például ezt olvashatjuk a ragról:

szerepe a szavak mondattá fűzése, a mondatbeli viszonyítás pl. tárgyrag (-t); határozórag (-ban, -ben)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ugyanitt azonban a jelről ez szerepel:

az alapszó jelentését módosítja, viszonyít. pl. fiúé, olvasott

• Múlt idő: -t, -tt
• Felszólító mód: -j
• Feltételes mód: -na, -ne, -ná, -né
• Többes szám: -k
• Középfok: -bb
• Birtokos többes szám: -i
• Birtokjel: -é

Nincs itt valami ellentmondás? A középfok -bb-je például egyértelműen szerepett játszik a szavak mondattá fűzésében, hiszen a nálam okosabb lehetséges szerkezet, míg a *nálam okos nem. A birtokos többes számát jelölő -i- pedig eleve csak akkor fordul elő, ha van birtokos – ha nincs, nem is használható! Homályos az is, hogy „jelentését módosítja”: mennyivel módosultabb a könyv alakhoz képest a könyvek, mint a könyvben? Be tudnánk e sorolni a fenti kritériumok alapján például a könyvem vagy az olvasok toldalékait?

Más forrásokban más definíciókat is találhatunk. A wikipédia toldalék szócikke például így ír:

a rag a mondatbeli viszonyítás és egyeztetés sajátos jelentésmozzanatával gazdagítva kijelöli az őt viselő szó mondatbeli szerepét, névszó esetén kijelöli annak nyelvtani esetét, és egyúttal lezárja a szóalak hangtestét a további szuffixumfelvétel elől: kert.ek.ben (inessivus), ás.t.ak (többes szám harmadik személy ragja)

A definíció két új elemmel bővül: egyfelől a rag „lezárja” a szóalakot (azaz további toldalék már nem következhet), másfelől névszók esetén kijelöli az esetet. (Hogy az ige esetén mit jelöl ki, azt a definíció nem tartalmazza, bár elvben meghatározható lenne.) Érdekes módon a rag címszóban, melyre ez a definíció is utal, megint mást találunk:

A rag olyan szuffixum, amely mögött már nem állhat más szuffixum. Nyelvtől függően, a változtatható alakú szófajok különböző vonásait jelzi: nyelvtani nemet, számot, nyelvtani esetet stb. (névszó esetén); igeszemléletet, igenemet, igemódot, igeidőt, személyt, számot, nyelvtani nemet stb. (ige esetében).

Némi odafigyeléssel rájöhetünk, hogy a két definíció között lényeges különbség, hogy az előbbi megalkotója a magyar nyelvre összpontosított, az utóbbié pedig megpróbált általános definíciót adni. A két megközelítésben közös, hogy azt tekinti ragnak, ami a szó végén áll. Eláruljuk, hogy az érettségi tételben és a wikipédiában található megközelítések különbségének egyszerű oka van: azok a nyelvtanok, amelyek valamiért fontosnak érzik a rag és a jel megkülönböztetését, az utóbbi időben éppen így változtatták meg felfogásukat: a wikipédia ezt hűebben követi. (Ezek a nyelvtanok egyébként „hagyományosnak” nevezik magukat, ennek ellenére szívesen újítják meg a terminológiájukat, s cserélik a jól bevált birtokos személyragot birtokos személyjelre, a tárgyas ragozást határozott ragozásra stb.) A Magyar grammatika egyetemi tankönyv, melyből a legtöbb magyar szakos hallgató ma magyar leíró nyelvtant tanul, egyenesen így fogalmaz (59. o.):

Szóalakzáró elem.

Nem világos, miért is kell a szóalakot lezárni? Mi történik, ha nyitva marad? Ráadásul a biztonság kedvéért hozzáteszi:

Más toldalék nem követheti.

Csak egy lehet belőle.

A következőkben két kérdést szeretnénk tisztázni. Az egyik az, hogy van-e valami különös szerepe az utolsó, a szóalak végén álló toldaléknak. A másik kérdés pedig az, hogy a magyar nyelvtanok által ragnak nevezett toldalékok valóban „lezárják”-e a szóalakot.

Ki nevet a végén?

Először is le kell szögeznünk: a világ nyelveiben valóban megfigyelhető olyan tendencia, hogy bizonyos funkciójú toldalékok inkább a szavak szélén, mások inkább a szavak belsejében jelennek meg. Így például sokkal gyakoribb, hogy az igealak végén álló elem az alany számára és személyre utal, mint hogy az igeidőt jelöli. Ugyanakkor még egy nyelvben is változhat az azonos szerepű toldalék helye: a grúz igén például a számra és személyre utaló elem hol a tő előtt, a szóalak elején jelenik meg, hol pedig a tő után (a szóalak végén). Számos nyelvben pedig nem is (mindig) különíthetőek el a különböző funkciók, például egy-egy toldalék egyszerre jelölheti az esetet és a számot. Mindebből arra kell következtetnünk, hogy nincs az utolsó toldaléknak olyan kitüntetett szerepe, amely miatt külön nevet kellene adni neki.

Érdekes következménye lehetne az ilyen terminológia használatának, ha nyelveket kezdenénk összehasonlítani. A finn és a magyar névszóragozásban fordított az esetre és a birokosra utaló elemek szórendje. Míg a magyarban először a birtokosra utaló elem áll, és csak ezt követi az esetre utaló (ház-am-ban), addig a finnben először áll az esetet, utána a birtokost jelölő elem: talo-ssa-ni – toldalékról toldalékra fordítva: ’ház-ban-am’. Ennek alapján azt kellene mondanunk, hogy a finnben nem esetragok vannak, hanem esetjelek, és nem birtokos személyjelek, hanem birtokos személyragok. Ezzel azonban nem mondanánk semmi mást, csak azt, hogy a két toldalék sorrendje fordított – ehhez azonban felesleges a terminológiát bonyolítani.

Még nagyobb gondot okoz a két toldalék megkülönböztetése az olyan nyelvekben, mint a komi, az udmurt vagy a mari. Itt egyes alakokban az esetjelölők követik a birtokosra utaló elemeket, más esetekben viszont fordítva van. Sőt, van olyan alak, amelyben mindkét sorrend lehetséges: gurt-ozs-ami ’falu-ig-unk’ ~ gurt-mi-ozs ’falu-nk-ig’ (a megadott alakok megközelítőleg adják vissza a kiejtést). Ebben az esetben azt kellene mondani, hogy ugyanabból a toldalékból van jel is, rag is – ez azonban a felesleges megduplázásuk lenne.

Udmurt falu
(Forrás: Wikimedia Commons / Надежда Данилова / CC BY 3.0)

Természetesen mondhatjuk erre azt, hogy azért, mert más nyelvekben ez a megkülönböztetés zavart okoz, a magyar nyelvtanban még lehet kifejezetten hasznos is. Ehhez azonban meg kellene tudni mutatni, hol keletkezik ez a haszon. Pillanatnyilag ugyanis egyébként is meg kell adnunk az elemek sorrendjét (például azt, hogy a többes számra és a birtokosra utaló, egyaránt jelnek nevezett elem milyen sorrendben követi egymást), mondhatnánk, hogy az eset jele ezután következi (utána pedig már nem jön semmi). De tényleg nem jöhet semmi?

Ne nevess korán!

Van fontos különbség aközött, hogy azt mondjuk, hogy egy toldalék a szóalakban „utolsóként áll”, vagy azt, hogy „szóalakzáró”; az utóbbi esetben feltételezzük, hogy a toldaléknak van valamilyen tulajdonsága, ami lehetetlenné teszi, hogy más toldalék kövesse. (Ez indokolttá is tenné, hogy külön kategóriába soroljuk.) Csakhogy a tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a toldalékok semmiképpen nem akadályozzák meg, hogy utánuk más toldalékok következzenek.

Nem elég az olyan kivételekre gondolni, mint a nagybani (kereskedelem), természetbeni (juttatás), újbóli (meghívás), szembesít, kézbesít stb. Ezeket el lehet intézni annyival, hogy szabályosan létre nem hozható, ritkán megszülető formák, vannak rájuk példák, de ezeket a nyelv rendszerének leírásakor nem kell figyelembe venni. Ugyanígy eltekinthetünk az ugyan szabályos, de metanyelvi (azaz magára a szóalakra utaló) használattól is (A játszunkat hogy írjuk? – de ide tartozik pl. a ragra végződő címek ragozása is), hiszen ilyen módon minden szó toldalékolható (Ést, vagyot vagy det írjak?). Van azonban legalább egy olyan szerkezet a magyarban, amely ellentmond a rag szóalakzáró jellegének, és amely struktúrával újabb és újabb alakokat hozhatunk létre.

Pingpongozhatnékjuk támadt
(Forrás: Wikimedia Commons / Bundesarchiv Bild 183-R0508-0006 / CC-BY-SA 3.0)

Figyeljük meg az alábbi alakokat: futhatnékom van, alhatnékod van, vásárolhatnékja van, pingpongozhatnékunk van, olvashatnékotok van, nincs kirándulhatnékotok? Ezekben az esetekben az egyes szám első személyt jelölő -k toldalékot mindig követi egy másik. Persze tudjuk, hogy vannak, akik azzal érvelnének, hogy ezek az alakok főnévvé váltak, hiszen egyébként is viselkedhetnek főnévként, például lehetnek a mondatban alanyok toldalék nélkül is: Katira rájött a hímezhetnék.

Ez ellen több érvet is fel lehet hozni. Először is azt, hogy az igealak bizonyos szerkezetekben főnévként viselkedik, nem cáfolja meg azt, hogy toldalék járulhat hozzá. Sőt, a legtöbb elemzési keretben ilyenkor valami olyasmit kellene mondanunk, hogy amikor nincs a végén toldalék, akkor is ott van egy zéró képző, ami főnevet csinál belőle. Ráadásul ezek az alakok nem minden szempontból viselkednek főnévként, esetragos alakjaik legalábbis furcsán hangzanak: ^???szenvedett az alhatnéktól, ^???ledőlhetnéket érzett, ^???agybajt kapok az énekelhetnékjétől stb.

Ennél is fontosabb viszont, hogy nem minden igei végződéshez járulhatnak ezek a toldalékok, de nem is egyszerűen a -k toldalék az, amely lehetővé teszi a további toldalékok csatlakozását. Nincs olyan, hogy *alhatnálom van, pedig még „logikusnak” is vélhetnénk, ha a ragozási sor így alakulna: alhatnékom van, *alhatnálod van, *alhatnája van, *alhantánkunk van, *alhatnátokotok van, *alhanánakjuk van. De ugyanúgy nincs *alszokom, *alhatokom, *aludnékom sem. (Az *aludnékomhoz hasonló szóalakot találtunk a neten, de a vulgaritásoktól irtózó olvasóink kedvéért ezt nem idézzük – akit érdekel, keresse meg.)

Alhatnék
(Forrás: Wikimedia Commons / Roman Bonnefoy / GNU-FDL 1.2)

Az tehát, ami a szóalakot „megnyitja”, nem maga a -k lenne, hanem a -hAt-, a -né- és a -k együtt. (Vegyük észre, hogy itt a -né- áll a várható -nÁ- helyett, ami azt is megkérdőjelezi, hogy a -né- és a -k külön elem-e.) De hogyan számolnánk el a nyelvtanunkban azzal, hogy egy toldaléknak van olyan tulajdonsága, hogy utána nem állhat semmi, de ezt a tulajdonságát az előtte álló toldalék (az előtte álló két toldalék?) megváltoztathatja? Nos, ha technikailag meg is oldhatnánk, nagyon bonyolult lenne, és ilyen kevés kivételes eset miatt nem is érné meg.

Ehelyett sokkal egyszerűbb, ha nem feltételezzük, hogy a nyelv elemeinek olyan tulajdonságaik vannak, melyek meghatározzák, mi állhat előttük vagy utánuk. Ehelyett célszerűbb azt feltételezni, hogy a nyelvben szerkezetminták vannak, és egyes szerkezetminták erősen eltérhetnek a többitől.

Éppen ezért helyesebb lenne, ha az érettségin sem ilyen, egyfelől tudományosan megalapozatlan, másfelől a gyakorlatban semmire nem használható terminusokkal kínoznák a gyerekeket. Felmerülhet persze a kérdés: hogy nevezzük ezeket a toldalékokat? Hiszen aki csak egy picit járatos a nyelvészetben, annak elég furcsán hangozhatna holnaptól az esetjel vagy a számrag terminus. Az ilyesmin azonban felesleges problémázni: elég azt megtanítani, hogy ezeket a hagyomány alapján esetragnak, illetve számjelnek hívjuk, de ez puszta tradíció – nincs komoly oka annak, hogy a ragot és a jelet elkülönítsük egymástól.