Első pillantásra persze úgy tűnik, hogy a névutók és a toldalékok könnyen megkülönböztethetőek, hiszen a névutókat külön írjuk, míg a toldalékokat egybe a hozzájuk tartozó szóval, sőt, szóba. Hibás lenne azonban erre hivatkozni, hiszen honnan tudjuk, hogy mit kell külön írni, és mit egybe? Hát onnan, hogy nagyon erős intuíciónk van arra nézve, mi névutó, s mi toldalék. Valamiért határozottan úgy érezzük, hogy a névutó önálló szó, míg a toldalék egy szó része. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy intuícióink nyelvi tényekre épülnek. Mik ezek?

feheruuaru rea 'Fehérvárra' – névutó vagy esetrag?
(Forrás: Wikimedia commons)

A nyelvtudományban az adat elé tett csillag azt jelöli, hogy az adott forma nem fordul elő.

1. A névutók nem vesznek részt a magánhangzó-harmóniában, a toldalékok viszont igen. Azt mondjuk: hattól, de héttől, viszont a hat után mellett hét után (és nem *hét ütén) áll. Könnyen beláthatjuk azonban, hogy ez a kritérium nem mindig működik. Igaz ugyan, hogy a névutók sosem vesznek részt a  magánhangzó harmóniában, de a toldalékok sem. Pl. ha egy toldalékban csak i magánhangzó van, nem is váltakozhat: hatig, hétig; de vannak olyan kivételes esetek, amikor a váltakozás lehetséges, de mégsem tapasztaljuk: ötkor, hatkor, hétkor (lehetne *ötkör, hatkor, *hétker).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

2. A névutók nem okoznak tővégi váltakozást, a toldalékok igen. Vannak olyan tőtípusok, amelyekhez ha toldalékot kapcsolunk, megváltoznak: alma, de almába, almában, almából. Névutók előtt azonban ilyen sosincs: alma (*almá) előtt / mögött / mellett / helyett / stb. Bár az esetek jó részében ez a megállapítás helyes, megint csak nem alkalmazható minden esetben. Bár a váltakozást a névutó sosem váltja ki, a toldalék sem mindig – ráadásul vannak olyan esetek, amikor sem a tő nem váltakozik, sem a magánhangzó-harmónia nem működik, mégis úgy érezzük, toldalékokról van szó: órakor (*órákor), almaként (*almáként).

3. A toldalékok mellérendelő szerkezetekben ismétlődnek, a névutók nem. Mellérendelő szerkezeteknek az olyan szerkezeteket nevezzük, amikor egyenrangú szavakat, szószerkezeteket, mondatokat kapcsolunk össze: ennek tipikus példája az, amikor az és vagy a vagy kötőszókat használjuk. A fenti két toldalék ezekben az esetekben mindig ismétlődik, ezért tartjuk toldaléknak: hatkor és hétkor (*hat és hétkor), almaként vagy körteként (*alma vagy körteként). A névutók ismétlése azonban nem szokásos, ha nem is egyértelműen lehetetlen, de azért meglehetősen furcsa: hat és hét után (?hat után és hét után), alma és körte helyett (?alma helyett és körte helyett). Emellett a toldalékokat nem rendelhetjük egymás mellé: a házon és a házban (*a házon és ban), de a névutókat igen: a ház előtt és mögött.

Ez a kritérium látszólag már jól működik. Vannak azonban olyan adatok, melyek furcsán ellentmondanak ennek: Pápai Károly 1889-ben még A vogulok és osztjákoknál címen adott ki tanulmányt. Ma ezt úgy éreznénk helyesnek, hogy A voguloknál és (az) osztjákoknál. A -nál azonban ebben a korban már rég részt vett a magánhangzó-harmóniában (megvolt a -nél változata), és a bemutatott tőbeli váltakozást is mindig kiváltotta (az óránál sosem volt óranál). Ebben a korban sem lehetett azonban elhagyni minden toldalékot: már ekkor is elképzelhetetlen lett volna az A voguloknál és osztjákoknál cím.

Mindez arra utal, hogy a névutó és a toldalék között a 19. század végén nem volt éles határ – azaz nem volt éles határ aközött sem, hogy mi önálló szó, és mi egy szó része. A -nál/-nél rag szó részeként viselkedett abban a tekintetben, hogy részt vett a magánhangzó-harmóniában és kiváltott bizonyos tőbeli váltakozásokat, de önálló szóként viselkedett abban a tekintetben, hogy mellérendelésben elég volt egyszer kitenni.

De mi a helyzet ma? Elsőre rávághatnánk, hogy ma az ilyen szerkezetek elképzelhetetlenek. Nos, ezt csak ellenpéldával tudjuk cáfolni. Az alábbi videóban a következő sort találjuk: „sem a Bayern, vagy épp a Celtictől”. Nos, ezt egyértelműen mondhatnánk úgy is, hogy „sem a Bayerntól (Bayerntől), vagy épp a Celtictől” – sőt, sokkal gyakrabban mondjuk így. A dalszerző mégis úgy érezte, hogy kivételesen elhagyhatja az egyik toldalékot – nyilván nem tenné meg ezt bármelyik toldalékkal a ritmus kedvéért. Vannak tehát toldalékaink (és elárulhatjuk, hogy bizonyos esetragok tartoznak ide), melyek kivételes esetekben ma is viselkedhetnek kissé névutószerűen.