A magyar agglutináló nyelv, az angol izoláló, a latin pedig flektáló. Legalábbis így tanultuk az iskolában és az egyetemen. A magyarban a szó végén szépen egymást követik a toldalékok, és mindegyiknek önálló funkciója van, vagy nem? Vegyük például, azt, hogy könyv. Ha többes számba akarjuk tenni, csak hozzáadunk egy toldalékot: könyv-ek. Hasonlóképpen, ha birtokviszonyra akarunk utalni, akkor is hozzáadjuk a birtokviszonyra utaló toldalékot: könyv-em, könyv-ed, stb. Sőt, még az esetet is hozzáadhatjuk ezen alakok bármelyikéhez: könyv-ek-et, könyv-em-et, könyv-ed-et. Ez idáig rendben is lenne, de mi van akkor, ha egyszerre szeretnénk többes számba tenni és a birtokviszonyra utalni? *Könyvekemet? *Könyvemeket? (A csillag a hibás, nem létező alakokat jelöli.) Nem, ez így nem jó, a helyes alakban (könyv-eim-et) az eset jelölése nem okoz problémát (-et), a többes számot és a birtokviszonyt pedig együttesen fejezi ki az -eim.

Megállapíthatjuk, hogy a magyar nem tisztán agglutináló nyelv: bár meghatározók benne az agglutináló jegyek, találtunk benne flektáló jelenségeket is (ez pontosan azt jelenti, hogy egy toldalékban egyszerre több információ olvad össze). Ez még akkor is fennáll, ha az -eim toldalékot megpróbáljuk például birtokviszonyjel (-e-), birtoktöbbesítő jel (-i-) és (birtokos) személyrag (-m) egységekre bontani, hiszen az -i- csak birtokviszony esetén jelöli a többes számot, következésképp szintén utal a birtokviszonyra.

Nincs ez másként az izoláló nyelvekben sem. Ezekben mindazt, amit a magyarban toldalékok fejeznek ki, önálló szavak jelenítenek meg. Ilyen nyelv a kínai, de efelé tart az angol is, például láthatnálak – I could see you („szó szerint”: ’én -hatná- lát te/téged’). Igen ám, de a szótövek váltakozása, mint például abban, hogy sing : sang : sung (’énekel, énekelt’) megint csak flektáló, nem pedig izoláló jelenség.

A nyelvek besorolása az izoláló, agglutináló vagy flektáló csoportok valamelyikébe tehát távolról sem egyértelmű, helyesebben tesszük, ha izoláló, agglutináló és flektáló jelenségekről beszélünk, és azt vizsgáljuk, hogy ezek milyen arányban fordulnak elő egy-egy nyelvben. Sokszor így is csak tendenciákat fogunk tudni megállapítani. De mi a helyzet akkor, ha ugyanazt a jelenséget tudjuk két csoportba is besorolni, attól függően, hogy az írott vagy a beszélt nyelvből indulunk ki? A következőkben ezt vizsgáljuk meg a franciában.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az írás csapdájában

Az újlatin nyelveket többnyire a harmadik csoportba, a flektáló (hajlító) nyelvek közé sorolják, amelyekben a szótövek is gyakran változnak, pl. a franciában je sais ’tudom’ – nous savons ’mi tudjuk’ – que je sache (kötőmód, kb. ’hogy én tudjam’). Ezen kívül a szavak nem kaphatnak sok toldalékot, ezért egy toldalék többféle infomációt is kifejez, például a latin lup-us (farkas) szóban az -us egyszerre utal arra, hogy a szó egyes számban van és alanyesetű, ezeknek nem feleltethető meg külön toldalék, mint ahogy a lup-is alakban is az -is egyszerre jelzi, hogy a szó többes számban és ablativus esetben van. Figyeljük meg, hogy a leválasztott toldalékok után kapott lup- nem önálló szó, így semmilyen mondatba se tudnánk beilleszteni (ellentétben azzal, hogy könyv). A helyzet azonban néha bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Nézzük például a francia igeragozást:

parler	’beszélni’
je parle	’én beszélek’
tu parles	’te beszélsz’
il/elle parle	’ő beszél’
nous parlons	’mi beszélünk’
vous parlez	’ti beszéltek’
ils/elles parlent	’ők beszélnek’

Első látásra a ragok egyértelműsítik a különböző alakokat, tulajdonképpen csak az egyes szám első és harmadik személy esik egybe (parle). Ezek alapján azt is gondolhatnánk, hogy a személyes névmásokat (én, te, stb.) nem is kéne mindig kitenni, mint a magyarban, vagy az olaszban: A múltkor (én) láttam egy érdekes filmet. A franciában azonban kötelező kitenni a személyes névmásokat. Ne hagyjuk, hogy az íráskép megtévesszen minket, ugyanis a hat igealakból négynek megegyezik az ejtése: [párl]. Kivétel a parlons [párloⁿ] (az ⁿ az orrhanggal ejtett, úgynevezett nazális magánhangzóra utal) és a parlez [parlé]. Így tehát ezeket egymástól csak a személyes névmások különböztetik meg. A személyes névmások már olyannyira összenőttek az igével, hogy közéjük és az ige közé csak elvétve ékelődhet be más elem (lásd alább), és önállóan, azaz az ige nékül nem is fordulhatnak elő: ilyenkor a személyes névmás önálló alakja használandó helyettük:

– Qui s’est allongé dans mon lit? [ki szet álonzsé daⁿ moⁿ li] ’Ki aludt az ágyacskámban?’

– Moi. [moá] / *Je. [zsö] ’Én.’

A személyes névmások viselkedését éppen ezért többen úgy értelmezik, mintha lassan személyragokká válnának (hiszen a személyt és a számot tulajdonképpen már csak ezek jelzik), csak éppen az ige elejéhez, nem pedig a végéhez járulnak. A kiejtésben így a következő igealakokat kapjuk: je parle [spárl] (itt a je [zsö] [ö]-je kiesik, a [zs] pedig hasonul a p-hez és zöngétlenedik), tu parles [tüpárl], il parle [ilpárl], nous parlons [nupárloⁿ], vous parlez [vupárlé], ils parlent [ilpárl].

Szó és toldalék

A határ a szavak és a toldalékok között egyébként sem olyan éles, mint gondolnánk, főként azért, mert nem is olyan könnyű eldönteni, hogy mi számít önálló szónak. Miért írjuk egy szóba azt, hogy szekrényben, de két szóba azt, hogy szekrény alatt? Ez nyilván azt az intuíciónkat tükrözi, hogy az esetragok, mint a -ban/-ben nem önálló szavak, míg a névutók (előtt, alatt, között) igen. Vajon érvekkel is alá tudjuk ezt támasztani? Kezdjük például azzal, hogy az önálló szavakat szabadon mozgathatjuk a mondatban:

Ez a város szép.

Szép ez a város.

A szép tehát önálló szó. De mi a helyzet a ragokkal és a névutókkal?

Az autó a ház előtt áll.

*Előtt az autó a ház áll.

A poharak a szekrényben vannak.

*Ben a poharak a szekrény vannak.

Ebből egyelőre annyit tudtunk meg, hogy míg a szép önálló szó, addig a névutók és a ragok nem. Elégedjünk meg ennyivel, vagy van bármi okunk azt feltételezni, hogy ez utóbbiak is különböznek?

Nézzünk egy második próbát. Mi történik akkor, ha az önálló szavak, a névutók és a ragok elvileg többször előfordulnának egy szerkezetben? Ha mindig ki kell őket tenni, feltételezhetjük, hogy nem önállóak, míg ha elég egyszer, az nagyobb autonómiára utal. Mondhatjuk például, hogy egy szép város és egy szép falu, de azt is, hogy egy szép [város és falu]. Hasonlóképpen, talán felesleges szóismétlésnek érezzük azt, hogy a ház mögött és a garázs mögött, helyette inkább azt mondjuk, hogy [a ház és a garázs] mögött. Igen ám, de ahelyett, hogy a házban és a garázsban, semmiképpen sem mondhatjuk, hogy *a ház és a garázsban.

Nézzük most a fordítottját! Kaphat-e egy főnév több névutót vagy ragot? A ház előtt és mögött, ez rendben van, de az, hogy *a könyvön és -ben, nem lehetséges.

Ezek a megfigyelések viszont már egyértelműen arra utalnak, hogy a ragok szorosabb egységet alkotnak a főnévvel (egy szót), mint a névutók. Összegzésképpen tehát azt mondhatjuk, hogy az önálló szavak és a toldalékok között van egy olyan osztály a magyarban, amely önállóbban viselkedik, mint a ragok, viszont (az első próba alapján) nem mozoghatnak szabadon a mondatban, csak egy másik szóhoz kapcsolódva. Ezért ezeket függőszóknak hívja a szakirodalom. Ide tartozik a névelő, a névutó, és az alább tárgyalt simulószók (klitikumok) is.

Tapad az igére

Az újlatin nyelvek is bővelkednek a függőszókban, például az ún. simulószókban. Érdekes jelenség a franciában, hogy az alapmondatban az ige után következő egységeket (tárgy, stb.) helyettesítő simulószó-névmások megelőzik az igét:

Je vois le train. [zsvoá lö treⁿ] ’Látom a vonatot.’

Je le vois. [zslövoá] ’Látom (azt).’

Ha több van belőlük egy mondatban, akkor meghatározott sorrendet követnek, a következő módon:

1.	2.	3.
me ’engem, nekem’ te ’téged, neked’ nous ’minket, nekünk’ vous ’titeket, nektek’	le ’őt, azt’ les ’őket, azokat’	lui ’neki’ leur ’nekik’

Az első csoport mindig megelőzi a másodikat:

Je te donne un livre. [stödonn eⁿ livr] ’ Adok neked egy könyvet.’

Je te le donne. [stöldonn] ’Neked adom (azt).’

A második csoport is mindig megelőzi a harmadikat:

Je présente mon ami à mon frère. [sprézaⁿt monámi á moⁿ frer]
’Bemutatom a barátomat a testvéremnek.’

Je le lui présente. [zslölüiprézaⁿt] ’Bemutatom (őt) neki.’

Azonban az első csoport tagjai nem állhatnak egymással és a harmadik csoport tagjaival sem:

Il me présente à ses amis. [ilmöprézaⁿt á szézami]
’Ő (engem) bemutat a barátainak.’

*Il me leur présente. [ilmölörprézaⁿt]
’Ő engem bemutat nekik.’

Je te présente à mon frère. [stöprézaⁿt á moⁿ frer]
’Én téged bemutatlak a testvéremnek.’

*Je te lui présente. [stölüiprézaⁿt]
’Én téged bemutatlak neki.’

Ilyenkor a második helyen álló simulószó helyett a már említett személyes névmás önálló alakját kell használni, ami bizonyos esetekben azonos alakú lehet a simulószóval (lui):

Il me présente à eux. [ilmöprézaⁿt á ő] ’Ő (engem) bemutat nekik.’

Je te présente à lui. [stöprézaⁿt á lüi] ’Én téged bemutatlak neki.’

A kezdeti mondattani elemzések arra a megfigyelésre épültek, hogy számos nyelvben (pl. más újlatin nyelvek, cseh, horvát stb.) a hasonló szócskák meghatározott sorrendben egy adott helyen csoportosulnak a mondatban (a délszláv nyelvekben ez például a második pozíció, míg a franciában az ige előtti). Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a teljes főneveket tartalmazó mondatokkal ellentétben a simulószókat tartalmazó mondatokban a névmással kifejezett mondatrészek, mivel simulószók, nem állhatnak önállóan, függenek az igétől, ezért (a franciában) az ige elé kerülnek, beékelődve a személyes névmás és az ige közé:

Je présente mon ami à mon frère. [sprézaⁿt monámi á moⁿ frer]
’Bemutatom a barátomat a testvéremnek.’

*Je présente le lui. [stöprézaⁿt á lüi] ’Bemutatlak (téged) neki.’

Je le lui présente. [zsölölüiprézaⁿt] 'Bemutatom őt neki'

A simulószók szoros kapcsolatát az igével például azzal tudjuk illusztrálni, hogy eldöntendő kérdésnél az ige a simulószókkal együtt cserél helyet a személyes névmással:

Tu le lui donnes. [tülöluidonn] 'Odaadod (azt neki).'

Le lui donnes-tu? [lölüidonntü] '(Azt) odaadod (neki)?'

Ugyanez viszont nem mondható el a teljes főnevekről:

Tu donnes le journal à ton frère. [tüdonn lözsurnál á toⁿfrer] 'Te odaadod az újságot a testvérednek.'

Donnes-tu le journal à ton frère ? [donntü lözsurnál á toⁿfrer] 'Odaadod az újságot a testvérednek?'

Talán már toldalékok?

Nem mindenki fogadja el a mondatátalakítást tartalmazó magyarázatokat, amelyek a simulószókat gyakorlatilag önálló szavakként kezelik. Mások egyenesen azt feltételezik, hogy a franciában a személyes névmásokhoz hasonlóan a simulószók is úton vannak afelé, hogy toldalékká váljanak. A toldalékokra is jellemző ugyanis, hogy meghatározott sorrendet követnek, illetve hogy bizonyos alakok hiányozhatnak. Láttuk, hogy a franciában nincs ’téged neki’ alak, mint ahogy a magyarban például a csuklik igének is hiányoz(hat)nak egyes felszólító módú alakjai (legalábbis sok beszélőnél). Ez a megközelítés érdekes magyarázatot ad egy másik dilemmára is: ha egy kérdés alanya főnév, az alany gyakran még egyszer megjelenik a kérdésben simulószó formájában:

Quand Jean est-il venu? [kaⁿ zsaⁿ etil vönü] ’János mikor jött?’

Vigyázat, ennek a mondatnak a magyar megfelelője nem Na és János, ő mikor jött?, ahol érthető, hogy miért tesszük ki kétszer az alanyt.

Ha elfogadjuk, hogy a személyes névmások már tulajdonképpen olyanok, mint a ragok, itt azt mondhatjuk, hogy az est-il nem más, mint egy kérdő igealak (kb. mint magyarul az, hogy jött-e). Ha pedig továbbszőjük ezeket a gondolatokat, azt is kimondhatjuk, hogy a beszélt francia (ellentétben a flektáló írott nyelvvel) agglutináló vonásokat is mutat, hiszen találtunk jópár meglehetősen kompakt szóalakot, amelyeket világosan elkülöníthető részekre tudunk bontani: est-il ’jött-e’, je te vois ’én látlak’, je te le donne ’én neked azt adom’, stb.

Források

Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia.

É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter: Új magyar nyelvtan

Nádasdy Ádám: Prédikál és szónokol

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése