Klára nevű olvasónk írja:

A rádióban hallottam a következő mondatot: ... betegség miatt az előadás elmarad, a jegyek a helyszínen kicserélhetők, vagy visszaválthatóak. A vasútállomáson így tájékoztatják az utazókat: A kocsik ajtójai önműködően záródnak. Sorolhatnám tovább, mert egyre gyakrabban hallok ilyeneket. Nekem ez így sérti a fülemet. Az én fülemmel van baj?

Semmi okom azt feltételezni, hogy Klára fülével baj lenne, sőt, valószínűleg a nyelvérzékével sincs semmi gond. A nyelvtudomány szempontjából annyi történik, hogy olyan alakokat hall, amelyek eltérnek az általa megszokottaktól. Hogy ennek mi az oka, nehéz megmondani: az-e, hogy bizonyos nyelvváltozatoknak, amelyek eltérnek a Kláráétól, megnőtt a használati köre, vagy az-e, hogy Klára többször hallja-e ezek használóit, vagy pedig az-e, hogy más nyelvváltozatok ezekből átvették (vagy tőlük függetlenül létrehozták) a kérdéses alakokat. Erre csak gondos vizsgálattal kaphatnánk választ, amire (ezt merem állítani) senki sem fog pénzt áldozni. Sőt, ha választ kapnánk arra, hogy nyelvileg pontosan mi történik, akkor még a változás mögötti esetleges társadalmi okokat is megvizsgálhatnánk (népességvándorlás, társadalmi mobilitás stb.), és biztos vagyok abban, hogy ezekre a vizsgálatokra sem lehetne pénzt szerezni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Akárhogy is áll a dolog, nem Klárával van a baj. Sőt, egy-egy ilyen változástól nem is lesz Klárának semmi baja, sem a fülének, sem a nyelvérzékének, mert az ilyen változások ártalmatlanok. Szóval szerencsénk van, hogy a nyelv nem olyan mint például a minket körülvevő természet: senkit nem veszélyeztet a változása, szemben azzal, amit az úgynevezett „nyelvvédők” teljesen tudománytalanul állítanak.

Mi is a furcsasága az idézett alakoknak? Ami az -ó/-ő végű tövek utáni kötőhangzó használatát illeti (kicserélhetők, visszaválthatóak), erről többször írtam már ebben a rovatban, például részletesen a nyitótövekről szóló válaszomban. Az ajtójai esete azonban egészen más, talán nem is függ össze ezzel.

A magyarban a birtokos jelenlétére utaló toldalék esetében a birtok többes számát az -i- jelöli. Ez az -i- néha egy -(j)a/-(j)e után áll (boltjai, képei), máskor viszont, amikor a tő magánhangzóra végződik, a -ja/-je rész hiányzik (kutyái, kapui). Egy kivétel van: azoknak a névszóknak az esetében, amelyeknek a töve -i-re végződik, mégiscsak ott a -ja/-je (zoknijai, földijei). Minthogy ez a megoszlás aszimmetrikus, és elszigetelt is (a névszók és igék egyéb alakjaiban nincs párhuzama), ki van téve az ingadozásnak, és így hosszabb távon a változásnak is. Így a kapui mellett sokszor hallani azt, hogy kapujai, a boltjai és zoknijai mintájára, analógiájára.

Artúr Somlai, a galuska somlói
(Forrás: mek.oszk.hu / Magyar színházművészeti lexikon)

A Klára által idézett ajtójai tehát ebbe a sorba illeszkedik. Csakhogy ebben van még egy csavar: sok -ó/-ő végű szótőnek (a tövek korábbi alakjainak maradványaként) van más tőváltozata is. Nem az egészen kivételes, v-vel bővülő tövekre gondolok (pl. ló ∼ lovat, hó ∼ havat), hanem az olyanokra, mint az erdő: ezeknek van egy rövid -a/-e végű tőváltozatuk is, ami éppen a birtokosra utaló toldalék előtt jelenhet meg (erdeje), és néha egy-egy képzett alakban (pl. erdei madár). Az -a/-e végű tőváltozat változó mértékben hangzik régiesnek, esetleg csak megszilárdult alakulatban fordul elő, vagy jelentéshasadással (erről is írtam) más értelemben használatos, mint az -ó/-ő végű tőváltozat. Például nem kérdezik tőlünk a pénztárnál, hogy Nincs apraja véletlenül? Csak az apraja-nagyja kifejezésben maradt meg az apró tőnek ez a változata. A zsidaja régies, és pejoratív hangzású is.

Az ajtó is ezek közé a tövek közé tartozik: az ajtaja azonban nem régies hangzású, nagyon is használatos, de inkább csak abban az értelemben, amit a nyelvészek elidegeníthetetlen birtoknak szoktak nevezni, ami azt jelenti, hogy az, amire a birtok utal, nem annyira tulajdona, hanem inkább a része annak, amire a birtokos. Tehát a háznak ajtaja van, míg az asztalosnak sok eladó ajtója. Azt hiszem, nem mindig tesszük meg ezt a különbségtételt, és nyilvánvaló, hogy itt is egy folyamatban lévő jelentéshasadással állunk szemben.

Ennek a kereskedőnek nincsenek ajtajai, de sok eladó ajtója van
(Forrás: Wikimedia Commons / michael ely / CC BY-SA 2.0)

Érdekes, hogy az -ó/-ő végű tövek a -a/-e végű tőváltozataiban hogyan alkothatjuk meg a több birtokra utaló alakokat. Egyrészt azért érdekes, mert tövenként más a lehetséges alakok megoszlása. A Klára által idézett ajtó tő esetében a leggyakoribb az ajtajai, ritkább az ajtói, és ma már gyakorlatilag nem létezik az ajtai (a 20. század első felében ez még létezett). Viszont például az erdő esetében a leggyakoribb az erdői, valamivel ritkább az erdejei, és már gyakorlatilag nem létezik az erdei. Az a változat, amelyik Klára fülét sérti, vagyis az ajtójai (és hasonlóan az erdőjei) szinte csak nyelvbotlásként fordul elő. Szerintem azért, mert a beszélő a másik három változat közül éppen nem tud választani, és kínjában egy negyediket produkál. Úgy tűnik, hogy a különböző változatok létezése, tövenként eltérő gyakorisága újabb változatok létrejöttéhez vezethet, „a bőség zavarának” következtében.

Az -a/-e végű tőváltozatok másik érdekessége egy elemzési probléma. Ha valaki azt állítja, hogy ezekben az -a/-e valóban „a tőhöz tartozik”, akkor azt várnánk, hogy a magánhangzó hosszú változata jelenjen meg a toldalékos alakokban, ezeknek a mintájára: alma ∼ almája, almái; eke ∼ ekéje, ekéi. Ezzel szemben azt találjuk, hogy ajta- ∼ ajtaja, ajtai; erde- ∼ erdeje, erdei. Ez az -a/-e tehát inkább a birtokosra utaló toldalékokhoz hasonlít, tehát ezeknek a mintájára: háza ∼ házai, képe ∼ képei. De ha úgy akarjuk elemezni az ajta- és az erde- alakokat, hogy a végükön birtokosra utaló toldalék van, akkor egyrészt semmi keresnivalója nem lenne utánuk még egy -ja/-je elemnek, másrészt nem világos, hogy más képzett alakokban mi keresnivalója lenne ennek az -a/-e végződésnek (pl. erdő ∼ erdei madár, Rozsnyó ∼ rozsnyai polgár).