Nemrégiben egy olvasói komment nyomán azt gondoltuk újra, hogy mennyiben hasonlít a nyelv az úszásra. Olvasónk példájában a nyelvet a sakkhoz hasonlította, nyilván nem véletlenül: Ferdinand de Saussure, a modern nyelvészet megalapozója ugyanezt a hasonlatot használta. Metaforáját a mai napig idézni szokás. Mi azonban úgy találtuk, hogy a nyelv nem olyan, mint a sakk. Saussure tévedett ?

A válaszhoz figyelembe kell vennünk, hogy minden hasonlat, metafora, allegória csak arra érvényes, amit illusztrálni akarnak vele. Hasonló ez a modellezéshez: egy autómodell érzékeltetheti, hogy néz ki egy autó, de nem biztos, hogy maga haladni is képes – és ha képes, akkor sem feltétlenül ugyanúgy. Furcsa lenne egy autómodellt azzal kritizálni, hogy nem benzin-, hanem elektromos motor hajtja – hacsak nem mondjuk a fogyasztással kapcsolatos mérések céljára akarjuk használni. Éppen ezért azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen tekintetben véli Saussure a sakkot a nyelvhez hasonlónak.

Sakkhasonlatok

A Bevezetés az általános nyelvészetbe című munkájában három sakkhasonlatot is találunk. Az első esetében nem is azt mondja, hogy a nyelv és a sakk hasonlítanak, hanem csupán a sakk példáján illusztrálja, hogy mik a külső és a belső tények a nyelvben. Szerinte belső tény az, ami a dolog rendjére hatással van, megváltoztatása a teljes rendszert is megváltoztatja. Ilyen értelemben külső tény, hogy a sakk Perzsiából származik, vagy hogy egy adott készletben a figurák fából vagy elefántcsontból vannak. Ha viszont a játékot úgy módosítom, hogy több vagy kevesebb figurát használok, akkor ez a játék egészét érinti: Saussure itt a játék „nyelvtanáról” beszél – bár a szót ő is idézőjelbe teszi.

A figurák lehetnek üvegből is
(Forrás: Wikimedia Commons / Enoch Lau / GNU-FDL 1.2)

A második esetben a leíró és a történeti (szinkrón és diakrón) nyelvészet szemléleti különbségére kíván rávilágítani a sakkhasonlattal. Ebben az esetben azonban a nyelvtannak nem a sakkjáték szabályai felelnek meg, mint az előző esetben, hanem a játék pillanatnyi állása – a sakk Saussure szemiológiának a jelek – akkor még lényegében nem létező – tudományát nevezi. Felfogása szerint a nyelvészet a szemiológia egyik alterülete. szabályainak viszont „a szemiológia konstans elvei” felelnek meg. A hasonlat szerint a táblán tett minden lépéssel új rendszer, „nyelvtan” jön létre, és ahhoz, hogy az aktuális állást leírjuk, nem kell tudnunk, miként alakult ki az aktuális állás. (Saussure itt hivatkozhatna a sakkfeladványokra, de nem teszi. Viszont megemlíti, hogy aki egy parti közepébe tekint bele, a helyzet felmérése szempontjából nincs rosszabb helyzetben, mint az, aki végigkövette a helyzet kialakulását.) További jelentős párhuzam, hogy ahogy a sakkban mindig egy lépést teszünk egyszerre, a nyelvben is csak egyes elszigetelt elemek változnak meg. Az egyes lépések azonban előre nem látható következményekkel járhatnak, melyek jelentős hatással bírhatnak a lépésben eredetileg nem érintett figurákra is (ahogy például egy hangváltozás alaktani, majd mondattani változáshoz vezethet). Ráadásul Saussure szerint maga a figura elmozdulása érdektelen, mert csak a lépés előtti és az azt követő állapotok érdekesek. Ezen a ponton Saussure maga is kiemeli, hogy a hasonlat messze nem tökéletes, hiszen a sakkozók tudatosan mozgatják a figurákat, és szándékosan változtatják meg a rendszert, míg a nyelvi változásokat „vak erők” irányítják.

A harmadik hasonlat inkább az elsőhöz áll közel. Itt szerepel az a példa, melyet korábbi cikkünkben is felidézünk, hogy ha egy figura – az eredetiben huszár, cikkünkben futó: lényegtelen – elvész, akkor bármivel, akár egy hozzá nem is hasonlító tárggyal (korábbi cikkünk példája szerint egy kaviccsal) is helyettesíthetjük: a lényeg az, hogy ugyanaz maradjon az értéke, ez a rendszerre nem fog hatni. A klasszikus példa szerint: ha valaki raccsol vagy pösze, nem ugyanazt a hangot ejti, mint mások, de az általa ejtett hang éppúgy alkalmas a szavak, szóalakok megkülönböztetésére, mint a „helyesen” (a többség módjára) ejtett hangok (hacsak nem esik teljesen egybe egy másik hanggal: ha valaki az r-t [l]-nek ejti, az már más helyzetet eredményez, de a legtöbb beszédhibásnál nem fajulnak idáig a dolgok). Ha nyelvtörténeti változásról van szó, pl. mindenki „raccsolni” kezd, mint a franciában történt, Saussure szerint ez akkor sem érinti a nyelv rendszerét. (Bizonyos megközelítések ezt vitatják.) Ugyanitt írja Saussure, hogy egy figura önmagában nem eleme a játéknak, csak a sakktáblán, egy adott szituációban van „érteke”. (A nyelvben ezzel párhuzamos jelenség, hogy egy hangnak vagy hangsornak önmagában semmilyen értéke nincs: ha nem ismerjük a nyelvet, a hangsor nem jelent semmit, illetve ugyanaz a hangsor egészen különböző dolgokat jelölhet különböző nyelvekben.

Láthatjuk tehát, hogy Saussure csak az első esetben hasonlítja a sakk szabályait a nyelvtanhoz, de ott is csak abban az értelemben, hogy a szabályok a sakknak ugyanolyan belső ügyei, mint a nyelvnek a nyelvtan. Azt sehol sem állítja, hogy a nyelvet ugyanolyan szabályok irányítják, mint a sakkot. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nyelvtant ne lehetne a sakk szabályaihoz hasonlítani – minden attól függ, mit szeretnénk demonstrálni.

Mire hasonlít?

Bár Saussure sakkhasonlata vált igazán híressé, művében máshoz is hasonlítja a nyelvet. Amikor azt határozza mi a nyelv, a következőket írja: „A nyelv gondolatokat kifejező jelek rendszere és ezért összehasonlítható az írással, süketnéma ábécével [sic! – FL] , a szimbolikus szertartásokkal, az udvariassági formákkal, a katonai jelzésekkel stb. Csak éppen a legfontosabb e rendszerek közül.”

De akkor mire hasonlít leginkább a nyelv? Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a nyelv nem öncélú dolog. A sakkozást magáért a sakkozásért műveljük, a célt is a szabályok határozzák meg. Ezzel szemben a nyelvnek külső céljai vannak: a kommunikáció. A sakkban elképzelhetetlen, hogy nem szabályos lépésekkel megnyerjük a játékot – az viszont teljesen általános, hogy problémamentesen kommunikálhatunk anélkül, hogy betartanánk a nyelvtani szabályokat. (A valóságban a társalgásban rengeteg mondatunk hibás, töredékes mondatokat – itt nem a nyelvhelyességi szabályok megszegéséről van szó, hanem olyan mondatokról, melyet megformálóik is hibásnak tartanak!) Ilyen szempontból a nyelv inkább hasonlít az úszásra, hiszen ha elérjük a partot anélkül, hogy belefulladnánk a vízbe, akkor teljesen mindegy, milyen mozdulatokkal tettük. Ellenben a nyelvre, a sakkra és az úszásra is igaz, hogy csupán a „szabályok” betartása nem feltétlenül garantálja a cél elérését.

A cél ennyi, semmi több
(Forrás: Wikimedia Commons / Alan Light / GNU-FDL 1.2)

Kétségtelen, hogy a nyelv abban az értelemben közelebb áll a sakkhoz, mint az úszáshoz, hogy a sakk és a nyelvhasználat is alapvetően társas tevékenység. Lehet ugyan csoportosan is úszni, de a dolog nem erről szól. Lehet vízilabdázni, de az már egy másik játék. Lehet egyedül sakkozni, beszélhetünk magunkban, vezethetünk titkos naplót – de a sakk és a nyelv alapjában véve nem erre lettek kitalálva. (A nyelvet például csak társasan sajátíthatjuk el – utána használhatjuk magányosan is.) Persze különbség, hogy a sakkot kizárólag két fél játszhatja (még akkor is, ha nem egy-egy személy ül a tábla két oldalán), a nyelv esetében számos felállás lehetséges. A sakkban elképzelhetetlen, hogy a két fél ne ugyanazon szabályok szerint játsszon – a nyelv esetében viszont, még ha azt feltételezzük is, hogy szabályok szerint használjuk a nyelvet, be kell látnunk, hogy egy kicsit mindenkinek mások a szabályai. A leginkább ez persze akkor világlik ki, ha a szabályok jelentősen különböznek: ha különböző nyelvjárások beszélői találkoznak, ha közeli rokon nyelvet beszélők próbálnak szót érteni egymással, vagy ha egy a nyelvet csak törve beszélő személy próbál meg egy anyanyelvűvel kommunikálni. Ugyanakkor gyakran igen közeli személyeknél, egymás mellett élő családtagoknál is előfordul, hogy ugyanaz a kifejezés az egyikük számára jól, a másikuk számára rosszul hangzik.

A figura csak az egyik mezőn állhat, és egy mezőn nem állhat több figura
(Forrás: Wikimedia Commons / Alan Light / GNU-FDL 1.2)

Ráadásul a sakkban elképzelhetetlen, hogy egy lépésről ne tudnánk egyértelműen eldönteni, hogy szabályos-e vagy sem. A nyelvvel kapcsolatban viszont nagyon sokszor tapasztalhatjuk, hogy egyes mondatok, szóalakok nem tűnnek igazán jónak, de teljesen rossznak sem. Sőt, azután, hogy egy bizonyos furcsaságot néhányszor hallunk, már nem is tűnik annyira furcsának – mintha közben megváltozna a nyelvünk. A generatív nyelvészet azt állítja, hogy a nyelv a helyes mondatok halmaza – a vele szemben megfogalmazott egyik legfontosabb érv pontosan az, hogy bizonyos mondatokról nem dönthető el egyértelműen, hogy beletartoznak-e ebbe a halmazba, vagy sem. (Ilyen szempontból megint jobb párhuzam az úszás, hiszen ha az ember a felszínen vergődik, de nem süllyed el, akkor biza elgondolkodhatunk, hogy akkor most úszik-e vagy sem.)

Konklúzióként talán azt vonhatjuk le: a nyelv sok mindenhez hasonlítható, de igazán nem hasonlít semmihez sem.