Nemrégiben írtunk arról, hogy a modern természettudományok, azon belül is a fizika az új eredmények, bonyolult tudományos elméletek szemléletessé tételére milyen metaforikus, képszerű kifejezéseket használ. Akkori példánk a Higgs-bozon volt, amit az angol nyelvű ismeretterjesztő irodalom sokszor a melaszhoz hasonlítva ír le. Az, hogy létezik ez a metafora, megkönnyíti az egyébként nehezen elképzelhető folyamatokat, jelenségeket. Azaz magyarázó erővel rendelkezik. Az alábbiakban azt fogjuk megvizsgálni, hogy a nyelvészetben találunk-e a fentihez hasonló metaforákat, vagy esetleg másmilyeneket.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Magyarázatként a mai napig talán a leghíresebb kép Ferdinand de Saussure-től, a modern nyelvészet (egyik) megalapozójától származik. Ő a nyelvet Bevezetés az általános nyelvészetbe című előadás-sorozatában többször is a sakkjátékhoz hasonlította. Méghozzá azzal a céllal, hogy a nyelv működését megértesse. A nyelv tehát olyan, mint a sakk: nem az elemei (a tábla, és a 2x16 bábu) teszik olyanná, amilyen, hanem a sajátos szabályai, az egyes bábuk lépési tulajdonságai. A nyelvi elemeknek a hasonlatban a sakkfigurák felelnek meg, a lépésre vonatkozó szabályok pedig nem mások, mint az egyes nyelvi elemek viselkedési lehetőségei, azaz a rájuk vonatkozó használati szabályok. Ebből következően – mondja Saussure – tudunk úgy is tökéletesen sakkozni, ha például a futó elvész, de helyette beteszünk egy kavicsot, amellyel a futó lépéseit hajtjuk végre. Ugyanígy a nyelv sem változik meg attól, ha egy elemét kicseréljük, egészen addig, amíg az az elem az eredeti funkcióját megőrzi. A sakkhasonlatot azóta is idézik a bevezető nyelvészeti kurzusokon.

A nyelv?
(Forrás: Wikimedia Commons / MichaelMaggs / CC BY-SA 3.0)

Másféle metaforával van dolgunk abban az esetben, amikor a kép rejtve marad, szinte sosem mondják ki, de a leírásokból, a tudományos magyarázatok metaforikusságából megelevenedik.  Ez nem magyarázat, ugyanis nem tudatosan, hanem általában önkéntelenül használják. Persze a képek mögött megtalálhatjuk a nagy metaforát. A nyelvet a 19. századi tudósok gyakran úgy írják le, mint egy olyan dolgot, ami megszületik, él, majd meghal, közben kifejlődnek benne dolgok, mások elsorvadnak, vagy épp a vadhajtásait nyesegetik a nyelvművelők, vagy épp gazdag valamiban. Ilyenkor a nyelvészek, bár nem mondják ki, úgy tesznek, mintha a nyelv egy élő szervezet, legtöbbször, mintha növény lenne. Ebből következően a nyelvi változás jelenségeit gyakran betegségekhez hasonlítják. Vegyük észre, miben különbözik ez a metafora az előzőtől: ennek nem az a célja, hogy jobban megértsük a nyelv működését. Sokszor épp ellenkezőleg sül el a dolog: a valódi megértést gátolja a metafora, vagy épp félrevezet (lásd a vadhajtásokat).

A nyelv?
(Forrás: Wikimedia Commons / Kaveh / CC-BY-SA 2.0)

Megint csak más a helyzet akkor, amikor az egyik 20. századi nyelvelméleti irányzat elkezdte a technikai fogalmait metaforikus képekkel definiálni. A transzformációs-generatív nyelvészeti irányzat szakkifejezéseinek rendszere sok metaforikus kifejezést tartalmaz: elemek mozognak, nyomot hagynak, parazita űrök keletkeznek, a nyomok láncokat alkotnak, van aki kormányoz, van, aki emel, s van, aki vonszol. Egész tudományos-fantasztikus történetet lehetne kerekíteni egy-egy mondat felépítéséből.

Nyelv?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ezzel persze még önmagában nincs gond, ameddig a metaforákat elméleti konstrukcióknak tartjuk, és nem kell valóságosan létező (pl. az agyunkban beszédkor vagy megértéskor végbemenő) folyamatoknak elképzelnünk. És persze addig, amíg minden egyes kifejezést szigorúan definiálunk. Az már kérdésesebb, hogy ez minden esetben megvalósul-e. Például tudatában vannak-e a tudósok annak, hogy amikor az afáziás (szerzett nyelvi sérüléssel élő) betegek esetében a mondattani problémákat az úgynevezett fametszéssel magyarázzák, metaforára építenek metaforát.

További olvasnivaló

Nádasdy Ádám: A betegség-metafora