Egy alapvetően elemző, analitikus grammatika nem igazán lenne egyeztethető össze a gyermeki nyelvtanulásból megismert lehetőségekkel és módokkal.

Egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy nyelvelsajátítás során az első alaktani-mondattani műveletek csak a nyelv már meglévő szerkezeteire alapozva jöhetnek létre, és nem váratlanul, a maguk teljességében állnak elő. Anyanyelvünkben a legkorábbi elemek az első szavaink (mint erről egy hete már írtunk), így természetes, hogy nyelvtanunk is ezekre a „memorizált szótagegyüttesekre” fog épülni. Először tehát az addig értelmetlen hangsorok jelentéssel töltődnek fel, majd ezeknek az elsődlegesen megjelenő szavaknak a hálózatába-hálózatára szervesen be/ráépül az, amit alaktannak és mondattannak szoktunk nevezni. Ez a létrejövő nyelvtan azonban elsősorban olyan tulajdonságokkal rendelkezhet, mint a társas-kognitív kontextusukba ágyazott szavak, amelyekből megszületik, tehát például prototípuselvűnek kell lennie.

„Szótárrobbanás”-ból nyelvtan

Napjainkra nagyon sok pszicholingvisztikai felmérés immár tudományos megfigyelésekkel is igazolja (a kisgyerekes szülők pedig maguktól is tudják) a fentebb mondottak igazát, azaz hogy a „nyelvtan” feltűnése a gyermekek nyelvében szókincs növekedését követi: a gyerekek csak akkortól kezdenek bonyolultabb toldalékos alakokat és többszavas mondatokat használni az önmagukban álló szavak és az egy-két szavas mondatok helyett, amikor szókincsük már meglehetősen gazdag. Ez fordítva sohasem szokott előfordulni: a kisgyermekek nyelvtani teljesítménye sohasem jár szótanulásuk fejlettségi szintje előtt.

Nem véletlen hát hogy ez a nyelvtan kibontakozása szempontjából leginkább érintett időszak a jólismert „mi ez?” korszakkal esik egybe. Ekkor, másfél-két éves koruk táján a gyerek a környezetükben tartózkodó felnőtteket nem kímélve, rendkívüli módszerességgel érdeklődnek a dolgok neve után. Ennek a fáradhatatlan nyelvtanulásnak az lesz az eredménye, hogy szókincsük nagyon gyorsan elér egy kritikus mennyiséget (szokták ezt „szótárrobbanás”-ként is említeni), és ekkor minőségi ugrás következik be nyelvtanuk bonyolultságában is.

Egy ifjú szótárrobbantó
(Forrás: wikimedia commons / Adam Jones Adam63)

Úgy látszik, ahhoz, hogy megtanuljuk anyanyelvünk nyelvtani mintáit, prototípusait, először statisztikailag is kellő mennyiségű információval kell rendelkeznünk róluk, és ezt a szavak segítségével szerezzük meg. Pont úgy járunk el, mint a számítógép Marchman és Bates kísérletei során, amikor az angol múlt idő megtanulását szimulálták: a gép, akárcsak a kisgyerekek, egy idő után (az általa elsajátított igék számának növekedésével) ugrásszerű javulást mutatott a még nem ismert múlt idejű igealakok létrehozásában is.

Találjuk ki a szófajokat, mondatrészeket!

Pszicholingvisztikai kísérletek sorozata támasztja alá, hogy a toldalékolt szóalakok felismerése és a mondatértelmezés is szoros kapcsolatban van az általunk ismert és rendelkezésünkre álló szómennyiséggel. A „grammatikai elemzésben” nem valami rejtélyes szabálygyűjtemény (egy önálló nyelvtani rendszer), hanem az általunk begyűjtött és hasonlóságaik alapján összekapcsolt szavak és szóelemek vannak a segítségünkre. Katz és munkatársai már 1974-ben elvégezték azt a kísérletet, amelyben a 20 hónapos babáknak egy emberszerű és egy inkább tárgyszerű figurát adtak oda. Arra voltak kíváncsiak, hogy a kísérlet során elhangzó mondatban szereplő, a kutatók által kitalált zav szót hogyan értelmezik kicsinyek. Csöppet sem meglepő, hogy a közel kétéves, ekkorra már tekintélyes szókészlettel és nyelvi tapasztalattal rendelkező gyerekek a Show me the zav! (Mutasd meg nekem a zavot) mondatban a korábban soha nem hallott zav szót a névelő hatására tárgyként, azaz közszóként, a névelő nélküli Show me Zav! (Mutasd meg nekem Zavot) utasításban pedig emberként, tehát tulajdonnévként kezelték, azaz Zavként az ember formájú figurát mutatták fel.

Végeztek hasonló, csak épp a szórendre vonatkozó vizsgálatot is kétéves gyerekekkel, amikor szintén egy álszó jelentését kellett kitalálniuk. A kísérleti szobában két tévét helyeztek el jobbról és balról, majd megfigyelték, hogy a The duck is gorping the bunny 'A kacsa gorpolja a nyuszit' mondat észlelésekor a tesztalanyok inkább azt a képernyőt figyelték, ahol a kacsa volt az aktív, a The bunny is gorping the duck 'A nyuszi gorpolja a kacsát' mondatnál pedig épp ellenkezőleg.

Szemantikai csizmahúzás

Ezeket a kísérleteket természetesen nem mindenki magyarázza hasonló okokkal.

Sok nyelvész és pszichológus szerint a megfigyelt jelenségek inkább arról árulkodnak, hogy mindannyian egy belénk kódolt nyelvtani tudással (vagy ahogy Noam Chomsky nevezi: univerzális grammatikával) jövünk a világra, amit egy idő után aktiválunk, és használni kezdünk. Mivel ez az „üzembehelyezés” a jelentésre támaszkodva történik, a nyelvtan-elsajátításnak ezt módját a pszicholingvisztika „szemantikai (jelentéstani) csizmahúzás”-ként szokta említeni.

Nagy csizma – nagy segítség?
(Forrás: családi fotó)

A szemantikai csizmahúzás esetében arról van tehát szó, hogy a gyereknek van egy eleve adott nyelvtani tudása, ami egy segédeszköz (a csizma) felhúzása után válik használhatóvá, amikoris immár magabiztosan járkálhat a grammatika ingoványos területén.

Csizma helyett Münchausen

A szemantikai csizmahúzás elmélete azonban több szempontból is megkérdőjelezhető. Nem igazán lehet például azt megmagyarázni, hogy ha van velünk született grammatikánk, akkor az idegtudományi-biológiai vizsgálatok miért nem találják sehol.

Az is felülbírálatra adhat okot, hogy nyilvánvaló, hogy egy lexikonra (szókincsre) támaszkodó nyelvtan kialakításában nemcsak a szemantika (a szavak jelentése) van a gyerekek segítségére, hanem a hálóként elképzelhető lexikon mindenestül, például a hangsorokkal, ezek mintázatáival, prototípusaival együtt. Az alaktani, mondattani összefüggések felfedezését a babák addigi nyelvi rendszerének nem csak egy-egy vonása, hanem valamennyi jellemzője együtt támogatja.

Mivel nem egy kiemelt, különálló, egy irányba ható segédeszközt használunk (mint amilyen az emlegetett csizma lenne), hanem azt figyelhetjük meg, hogy nyelvi tudásunk újabb elemei a régebbiekkel kölcsönhatva oda-vissza segítik egymást, találóbb erre a nyelvtanulásra a Münchausen-módszer név.

Münchausen báró nyelvet tanul
(Forrás: Wikimedia commons)

A nagyot mondó Münchausen báró történeteinek egyik legnevezetesebbike az, amikor azt meséli, hogy magát és mocsárba ragadt lovát saját hajánál fogva emelte ki szorult helyzetükből. Némiképpen úgy, ahogy a nyelvet tanuló gyerek is saját maga segítségre siet, és szókészletét „münchauseni hajként” használva értelmezi a mondatokat, majd eztán a mondattani ismereteit használja kiindulópontul az új szavak elsajátításában, és éri el ezzel az „önemeléssel”, hogy néhány hónap alatt anyanyelve profi használójává válik.

gyerekek a Münchausen-emelővel próbálkoznak
(Forrás: csodakpalotaja.hu)

A pszicholingvisztikai kísérletek eredményei alapján úgy tűnik – és erről Fehér Krisztina előadása részletesen szól –, hogy a nyelv alaktanának-mondattanának hagyományos felfogásaival szemben inkább egy hangtani-jelentéstani analógiákon alapuló, nem részrendszerekre tagolódó (holisztikus) nyelvtannal kell számolnunk, amely szükségszerűen dinamikus, és az elme egészébe széleskörű, elemi szintű hálókapcsolatokkal ágyazódik be. Erről, „a nyelv modularizálódó hálógrammatikájáról” fog szólni a Bevezetés a társas-kognitív nyelvészetbe előadás-sorozat záródarabja.