Gergő nevű olvasónk egészen csodálatos kérdést tesz fel a levelében. A kérdése nemcsak érdekes, de tanulságos is, ráadásul olyan pontosan és lényegre törően fogalmazta meg, hogy még én sem fogok belekötni.

Gimnáziumi magyartanár vagyok, és belefutottam egy kis polémiába egy kifejezés kapcsán, és ennek részletesebb magyarázatához szeretnék segítséget kérni.

Egy csoportmunka során szakmai cikkekből válogatott szemelvényeket osztottam ki a nyelvi babonákról és a határozói igeneves szerkezetekről. Az egyik szakcikkben szerepelt a „legsikerültebb” kifejezés, ami ha nem csalódom ebben a formában előidejű particípium vagy, ahogy a tankönyv mondja befejezett melléknévi igenév. Na most ezek általában nem fokozhatók.

Ebben az esetben azonban az én fülemet cseppet sem bántja a fokozott alak – a diákjaim persze sokkal érzékenyebbek – és már több helyen olvastam, hallottam ezt a formulát. Próbáltam azzal érvelni, hogy amit használnak az létezik (hiszen részben épp ez lett volt az óra egyik központi tanulsága), ezt pedig használják, ezt egy rapid google teszt is könnyűszerrel igazolja, de szeretnék mélyrehatóbb indoklással is szolgálni. A „legsikeresebb” melléknév számomra nem fedi le teljesen a „legsikerültebb” jelentéskörét, és adekvát használati környezetét. Természetesen az „inkább” illetve a „jobb” kopulaszerű használatával, meg tudjuk jeleníteni a fokozást, ahogy legtöbbször ilyen esetekben tesszük, de én semmi kivetni valót nem látok a „legsikerültebb” alakban, noha egyéb példát nem találtam ilyen szerkezetre (bár csak gyors mentális lexikon-beli kutatást végeztem).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hogy egy tetszetős képzavarral kezdjem, a kérdés méregfoga, mint már annyiszor, az iskolai nyelvtan elméleti zavarossága, ezen belül pedig az a fogalom, amire a szófaj szóval szoktak utalni. A melléknévi igenév (particípium) ugyanis a szófajok egyike a hagyományos nyelvtan szerint. És a hagyományos nyelvtanra nagyon jellemző az a megalapozatlanul optimista felfogás, hogy az egy szófajba tartozó szótövek három szempontból is egységesen viselkednek:

1. hasonló a jelentésük;
2. hasonló mondattani szerepet tölthetnek be;
3. hasonló toldalékok járulhatnak hozzájuk.

A szomorú valóság viszont az, hogy ennek a három pontnak egyike sem teljesül hiánytalanul. Ami a „hasonló jelentést” illeti, ezt már értelmezni is nagyon nehéz, iskolásgyerekeknek elmagyarázni meg szinte lehetetlen (és értelmetlen) is. Miben hasonlít vajon két találomra választott főnév, mondjuk a vihar és a hentes jelentése? A hasonló mondattani szerep szintén nehezen értelmezhető, és ezért nagyon nehezen alkalmazható. Például az úgynevezett „melléknevek” elvileg jelzők vagy névszói állítmány részei lehetnek a mondat szerkezetében. Ugyanakkor mondjuk a néhai vagy az állítólagos „melléknevek” nem lehetnek névszói állítmány részei (van az állítólagos tettes, de nincs olyan, hogy A tettes állítólagos volt). A hasonló toldalékolás még a legjobban megragadható a három pont közül, ezért a hagyományos nyelvtanban ez szokott az a szempont lenni, amit a legnagyobb súllyal vesznek figyelembe a szófaji osztályozásnál. De persze, ha már a mellékneveknél tartunk, számos „melléknév” nem kaphat öszehasonlítást kifejező toldalékot (nem fokozható), így például a néhai és az állítólagos sem.

Annak ellenére, hogy a szófajhoz tartozás szempontjai nem teljesen világosak, és nem járnak mindig együtt, a kicsit lazább tudományos szövegekben is szoktuk a szófajok neveit használni, ha nem okoz félreértést, hogy mire gondolunk. Csak annak kell tudatában lenni, hogy a valóság sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt a hagyományos nyelvtan sugallja. Így van ez persze más tudományágaknál is. A különbség csak annyi, hogy míg más tudományágak esetében az iskolai tananyag 50–100 éves nézeteket tartalmaz (ez persze csak nagyon elnagyolt becslés, sok-sok kivétellel), a nyelvtan esetében inkább 200–2000 éves felfogást képvisel a tananyag.

Itt tartunk ma is
(Forrás: Wikimedia Commons / Bernd Hutschenreuther / GNU-FDL 1.2)

A szófaji besorolásokkal szorosan összefügg a hagyományos nyelvtannak egy másik neuralgikus pontja, az ún. „ragok” és „képzők” megkülönböztetése. Írtam már erről ebben a rovatban is, valószínűleg többször is. Ez a kétfajta toldalék többek között abban különbözik egymástól az iskolai nyelvtan szerint, hogy a „ragokat” a szófaji besorolás szempontjából úgy kell venni, mintha ott sem lennének a tő után, míg a „képzők” meg pont ellenkezőleg, meghatározzák a szófajt. Tehát a hegy szófaja főnév, de ugyanígy a hegyen szót is főnévnek tekintik, mert az -n toldalék „ragnak” számít, tehát nincs beleszólása a szófaji besorolásba. (Halkan jegyzem meg, hogy ez a szófajiság fenti három pontja közül kettőnek ellentmond, hiszen a hegyen szó jelentésében is, és mondattani szerepében is az olyan határozószókra hasonlít, mint például a fent.) A hegyi viszont melléknév, mert az utolsó eleme, az -i, „képzőnek” számít, méghozzá olyannak, ami melléknevet alkot.

És itt érek el Gergő tulajdonképpeni kérdéséhez, a magyar particípiumok problémájához. A magyar hagyományos nyelvtan „képzőnek” tekinti az „igenevek” toldalékait – ennek az az oka, hogy az igenevek valóban másmilyen mondattani szerkezetekben fordulnak elő, mint például az időjeles és személyragos igealakok. Minden más szempontból az igenévi toldalékok semmiben sem emlékeztetnek a képzőkre, tipikus jelek vagy ragok, az igenévi alakok pedig semmiben sem emlékeztetnek a képzett szavakra (például gyakorlatilag minden igéből mindenféle igenév alkotható), ezek tipikusan az igei paradigmába tartozó igealakok. Ezért az igenevek esetében a hagyományos nyelvtan sok szempontból csúnyán csődöt mond. Például kénytelen a beképzelt szót is igenévnek nevezni, pedig egyáltalán nincs is igenévi használata, hanem csak melléknévi. Kénytelen azt mondani, hogy ez egy melléknévi használatban rögzült igenév, vagy valami hasonló hangzatosat. Esetleg elismerhetné, hogy a „melléknévi igenevek” toldalékai egyszersmind melléknévképzők is, ez nagyjából tartható álláspont lehetne az iskolai nyelvtanban, de ezt mégsem szokták mondani.

A csontváz nem a szekrényben, hanem az iskolapadban van
(Forrás: Wikimedia Commons / Bundesarchiv, Bild 102-11038 / CC BY-SA 3.0)

De mi is az az igenévi használat? Az egyetlen biztos jele az igenévi használatnak az, ha az illető igének olyan bővítményei jelenhetnek meg az igenév mellett, vele egy szerkezetben, amelyek ragozott igeként természetesen kapcsolódnak hozzá, de egyéb, például „igazi” képzett alakjaiban nem. Így például mondhatjuk azt, hogy az iskola falára nagy betűkkel felírt jelmondat, de nincs olyan, hogy hogy *felirat az iskola falára nagy betűkkel. Vagyis a felírt igenévhez kapcsolódhat -ra/-re toldalékos és -val/-vel toldalékos bővítmény, míg a felirat szóhoz nem, pedig ez is a felír származéka.

Ebből már kitalálható, hogy mi a válasz Gergő kérdésére. A sikerült szó lehet igenévi szerepű, például olyan szerkezetekben, mint a kicsit keményre sikerült pogácsa. Ebben a szerepében nem is kaphat összehasonlító toldalékot: nincs olyan, hogy *a kicsit keményre sikerültebb pogácsa, csak olyan, hogy a kicsit keményebbre sikerült pogácsa. Azokban az esetekben, amikor a (leg)sikerültebb szóval találkozunk, biztosak lehetünk abban, hogy nem igenévi használattal állunk szemben, ezt mutatja az, hogy ilyenkor nem állhatnak mellette a sikerül igére jellemző bővítmények.

Nyevtani tananyag? Kevésbé sikerült...
(Forrás: Wikimedia Commons / Alf van Beem / CC0)

Hogy mit mond a hagyományos nyelvtan a sikerültebb vagy a legsikerültebb „szófajáról”? Nehéz eligazodni benne. Ha jól értem a Magyar grammatikában írtakat (különösen a 226. oldalon), akkor ezt ők a „szófajváltás” körébe sorolják, vagyis elismerik, hogy ezeknek nem igenév, hanem melléknév a szófajuk. A zavart az okozza, hogy az iskolai nyelvtan a „szófajváltást” mintha történeti folyamatként jellemezné, tehát úgy tesz, mintha a sokáig csak igenévként használatos alakok egy változás során melléknévi (illetve főnévi, határozószói stb.) használatra tennének szert, és a folyamat lezajlása után ezekbe a szófajokba is beletartoznának. Nos, én ezt egyáltalán nem hiszem, szerintem ezt a tények nem igazolják. Nem hiszem, hogy a magyar beszélők sokáig csak igenévként használták például a slankított szót (pl. a tegnap slankított szoknyám), majd egy változás során tett szert ez az alak melléknévi használatra, úgy, hogy ma már ezt is mondjuk: a slankítottabb szoknya. Én úgy sejtem, hogy a „melléknévi igeneveknek” mindig is lehetett melléknévi használatuk, így összehasonlító alakjuk is.