A nyelvi kifejezések kiforgatásával rengeteg jó és kevésbé jó viccet lehet faragni. De most nem a szóviccekről lesz szó, hanem a nyelvtani ismereteken alapuló viccekről. Ezek egyik nagyszerű példája a következő:

A nyelvtantanár kérdezi Mórickát:

 – Milyen időben vannak ezek az igék: én fázom, te fázol, ő fázik.
Móricka felel:

– Hideg időben.

Hogy min nevetünk ebben az esetben (ha egyáltalán)? – Hát azon, hogy az idő alapvető nyelvtani szakkifejezést (mint igeidő) szegény Móricka nem ismeri, tehát a példaszavakból és a hétköznapi tudásából kiindulva próbálja megválaszolni a tanár kérdését. A komikum tehát a félreértésen, félreértelmezésen alapul: az igeidő nem azonos a hétköznapi idő kifejezés egyik jelentésével sem. Ráadásul a példákban nem a szótövet (és annak jelentését), hanem a toldalékokat kellene Mórickának vizsgálni. De erről ő mit sem tud.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nagyon hasonló elven működik a következő vicc is:

A székely gyerekek az iskolában a kijelentő és a felszólító módot tanulják. A tanító példát mond:

– Van egy kijelentő mondat: A szekér elindul. Áron, hogy lesz ebből felszólító mondat?
– Gyű, te!

Áron azonban kicsit okosabb Mórickánál. Ő ugyanis tudja értelmezni a felszólító mondat nyelvtani terminusát. Méghozzá annak pedig pragmatikai értelmezését adja, és ebből a szempontból jól válaszol a kérdésre. Áron csupán azt nem érti, hogy a kijelentő mondat igéjét kellene felszólító módba tennie. De mentségére szolgáljon, hogy a tanári kérdés is pongyolán van megfogalmazva. A vicc komikuma ugyanabból származik, mint a mórickás vicc esetében: a válaszadó ugyanúgy értelmezi a feladatot: a tanár mondatának jelentéséből és nem az alakjából, a formájából indul ki.

Miért lehetséges ilyen nyelvtani vicceket gyártani? – A válasz egyszerűnek látszik: azért, mert az iskolai nyelvtani szakkifejezések általában a hétköznapi nyelvben is létező szavak. Gondoljunk csak ezekre: idő, felszólítás, tárgy, jelző stb. Csak épp a nyelvtanban ezek a hétköznapi szavak speciális értelmezést kapnak, amelynek pedig sokszor vajmi kevés köze van a szavak hétköznapi értelméhez.

Gomba
(Forrás: Wikimedia Commons / FranceHouseHunt / CC BY 3.0)

Ez azonban még önmagában nem jelentene olyan órási problémát. Más tantárgyakban is előfordul ilyesmi. Például tudjuk, hogy kémiaórán a gőzölög és a füstölög nem szinonimák, mivel egészen különböző kémiai folyamatok állnak a hátterükben. A hétköznapokban azonban el tudunk képzelni olyan helyzetet, amiben a két kifejezést felcseréljük, kémiai értelemben „helytelenül használjuk”. Vagy biológiaórán megbukunk, ha a gombára azt mondjuk, hogy növény, de a hétköznapokban mégis könnyebben soroljuk a gombákat a növényekhez, mint az állatokhoz.

Persze az kérdéses, mi tűnik nehezebbnek: új szakkifejezéseket jegyezni meg, például, hogy mit jelent az, hogy autotróf vagy heterotróf, vagy az, hogy mi a definíciója annak, hogy alany vagy tárgy? Az előbbiek első hallásra mindenképp nehezebbnek tűnnek, mert teljesen idegenül és rettenetesen tudományosan hangzanak. Utóbbiak azonban hétköznapi, barátságos szavak, csak éppen a nyelvtanórán speciális az értelmük.

A nagy csalás azonban abban rejlik, hogy a nyelvtani kategóriák értelmét, jelentését, definícióját – annak ellenére, hogy szinte mindegyik hétköznapi kifejezés is – meglehetősen nehéz megadni. A hagyományos nyelvtan gyakran egyszerűen a példák felsorolásával helyettesíti a magyarázatot. Így az egyszeri diák (Móricka vagy Áron) mi másból is indulna ki, mint a szavak hétköznapi értelméből, és a hétköznapi nyelvi intuícióból, ami elsősorban a szavak, mondatok jelentésére (és nem a formájára vonatkozik). És ezek a valós félreértések a viccekben is megjelennek:

– Móricka, ragozd el a menni igét!

– Én megyek....... te mész....... izéé..... ő megy......

– Egy kicsit gyorsabban!

– Én futok, te futsz, ő fut...