Egy olvasónk, aki a „franknagy” becenevet használja, érdekes kérdést tett fel egyetlen magyar toldalék, a határozót képző -ul/-ül toldalék előfordulásáról.

Hogyan tudnám szabályba foglalni azt, hogy mikor mivel képzi a magyar nyelv a melléknévből a határozószót?

Ezt írtam egy fórumon: „2. -ul, ül – For special purposes, and in some irregular cases. a) To form adverb to an adjective meaning a language. magyar|ul, angol|ul, német|ül, svéd|ül ... b) If the adjective express lack of something to avoid the repeating of -an,en: láthat|atlan|ul (in|vis|ible, in|vis|ibly); ész -> esz|etlen -> esz|etlen|ül (mind->mindless->*mindlessly. c) I can hardly explain the tradition: remek (splendid) -> remek|ül (spledidly); pocsék (crummy) -> pocsék|ul (nohow), rossz (bad) -> rossz|ul; jó (good) -> jól (well) WITHOUT „u” !”

Ön szerint mikor használandó az -ul, ül képző?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Olvasónk jól veszi észre, hogy létezik egy speciális használata az -ul/-ül toldaléknak, amelynek az az értelme, hogy ’ilyen nyelven’. A tő persze nemcsak nyelvet jelölhet: az -ul/-ül ebben a használatában olyan termékeny, hogy szinte bármilyen névszóval megáll, ha értelmet tudunk neki tulajodnítani. Például: Nem tudom, hogy mondják ezt nyelvészül. Ezt most kutyául mondtam. Az is jó megfigyelés, hogy a -t(a)lan/-t(e)len végű melléknevekből mindig az -ul/-ül toldalékkal lehet határozót képezni. Ez még a teljesen megszilárdult -t(a)lan/-t(e)len végű töveknél is így van, pl. véletlenül. Így tehát csak a harmadik típus a kérdéses: milyen tövek tartoznak abba a rejtélyes csoportba, amelynek tagjaiból -ul/-ül toldalékkal lehet határozót képezni?

Először is emlékezzünk meg arról, hogy a magyar nyelvtani hagyomány egy -ul/-ül alakú „esetragról” is tudni vél, amelynek körülbelül az az értelme, hogy ’gyanánt, -ként’ (és a hivatalos neve esszívusz), például ezekben: búcsúzóul, emlékül. Azért tettem idézőjelek közé az esetrag szót, mert nem egészen világosak az ismérvei annak, hogy mit minősíthetünk „esetragnak”. Általában igaz az „esetragokra”, hogy teljes névszói szerkezetekhez járul, akár többes számúakhoz is. Igaz, létezik olyan, hogy örök emlékül (ebben jelzős szerkezethez járul), de annak, hogy emlékekül (ahol többes számú névszó után áll), vagy annak, hogy emlékedül (amelyben birtokosra utaló toldalék után áll az -ul/-ül) már igen kérdéses az elfogadhatósága, ahogy az is igen furcsának vagy régiesnek hangzik, hogy a három jelöltül (ahol egy teljes névelős névszói szerkezetet láttam el -ul/-ül toldalékkal). Ezért abban, hogy az -ul/-ül ezekben az esetekben valóban „esetrag”-e, inkább nem nyilvánítanék véleményt. Végül is a legtöbb „esetragos” szerkezet határozói szerepet játszhat, ezért az „esetragok” igen gyakran felfoghatók határozóképzőnek is. És megfordítva, nem ritka jelenség, hogy egy képző (akár határozóképző is) jelzős szerkezethez járul, például egy esküvői ruhás pár, ezt most erdélyi magyarul mondta.

Búcsúzó
(Forrás: Wikimedia Commons / indeedous)

Nos, azt gondolom, hogy a „franknagy” által speciális esetként idézett határozók (remekül, pocsékul, rosszul, jól) valójában ilyen „esszívuszi” alakok megszilárdult esetei (tegyünk hozzá még egy példát: orvul). Ez már csak azért is lehetséges magyarázat, mert a remek, pocsék, rossz, jó és orv töveknek eredetileg főnévi használatuk is volt (vagy egyenesen főnevek voltak, mint a remek ’rész; mű’, a pocsék ’lucskos sár, pocsolya’ és az orv ’tolvaj’). De arra persze nincs magyarázat, hogy miért pont ezek az alakok szilárdultak meg, nyilván a gyakoriságuk miatt.