Mindig érdekes, ha egy nem nyelvész közli velünk a nyelvi jelenségekről tett megfigyeléseit. Még érdekesebb, ha az illető egyébként igen intim viszonyban van a nyelvvel: költő, író. Kosztolányi egyfelől – tudományos szempontból – laikus volt, másfelől azonban – mint szépíró – sokkal jobb ismerője volt a nyelvnek, mint a nyelvészek általában. 1927. július 1-jén a Pesti Hírlapban közölte is összegyűjtött nyelvtani megfigyeléseit Kis nyelvtan címmel. Ne gondoljuk persze, hogy valóban tételes nyelvtan lenne, sokkal inkább vegyes megfigyeléseket közöl nyelvi jelenségekről, amelyekről persze a véleményét sem titkolja el előlünk. Összesen hét témát érint, lássuk ezeket!

Az oldal az ajánló után folytatódik...

1. A nyelv nem logika!

Mihelyt teljesen ésszerű akarsz lenne, s nem hallgatsz ösztöneidre, még az anyanyelvedet is elfelejted. Utóbb számos írónál – a jobbaknál is – láttam ilyesmiket: „Vártam, míg eljött.” Ezt a gondolatot nyilvánvalóan csak így fejezhetjük ki nyelvünkön: „Vártam, míg el nem jött.” Hiába ágaskodik az értelem, hogy csak az előbbi az ésszerű, azért csak az utóbbi a helyes. [...] Valaki, akinek ezt magyarázgattam, a francia nyelv ésszerűségét dicsérte, mely a fönti mondatot csakugyan így fogalmazza: „J’attendais tant qu’il venait.” Erre a fejére idéztem az alábbi mondatot: „Je craignais qu’il ne fût malade.” Ami a franciáknak ezt jelenti: „Féltem, hogy beteg”, de nekünk, a mi gondolkodásunknak szóról szóra ezt: „Feltem, hogy nem beteg”. Ezek a szerkezetek lélektani tényeken alapulnak. Hogy melyik a helyes, logikai alapon sohasem dönthető el. Vérünk tudja, eszünk nem.

(68. oldal)

Elsőként tényleg egy örök klasszikust idéz Kosztolányi: a nyelv híres logikusságát / logikátlanságát. Nagyon helyesen azt állapítja meg, hogy az emberi nyelveken felesleges számonkérni a logikát. A magyarban úgyanúgy találunk „logikátlanságot”, ahogyan a franciában. Az is jó megfigyelés, hogy a beszélők a nyelv következetelenségei miatt hajlmaosak „kiegyenesíteni”, „kijavítani” a rendszert. Ezt persze – a nyelvi változással amúgy is hadilábon álló Kosztolányi – helyteleníti. Pedig ez is természetes folyamat, és van olyan, amely valóban előidéz nyelvi változás, és van olyan, amely nem.

Meddig várunk Godot-ra? - Amíg el nem jön.
(Forrás: Wikimedia Commons / Merlaysamuel / CC-BY-SA 3.0)

2. Kerüljük a kétértelműséget?

Úgy kell írni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk mondani. Ma valahol ezt olvastam: „Az emberek levertek és félénkek lettek.” A mondat közepén egyszerre megtorpantam. Itt valami zökkenő van. Eleinte azt hittem, hogy az emberek levertek valamit, [...]. Helyesebb ez: „Az emberek levertek lettek és félénkek.”

(68. oldal)

Ilyen kétértelműségekbe persze gyakran belefutunk (l. még az 5. pontot), szóban talán még többször, mint írásban, hiszen ott még a szóhatárok is összemosódnak, és nem mindig könnyű szegmentálni a hangfolyamot. De hogy a könnyebben szegmentálható, az átláthatóbb, egyértelmű szerkezetű helyesebb volna nyelvileg? – Itt Kosztolányi pont olyan tévedésbe esik, mint az, aki a logika mentén egyenesíti ki a nyelvi formák használatát. Egyik szórend sem helyesebb, mind a kettő egyformán helyes: nyelvtani értelemben. Azt esetleg feltehetjük, hogy a Kosztolányi által javasoltat könnyebben fel tudjuk dolgozni, de ezt kísérletekkel is kéne tudni bizonyítani...

Levert és félénk
(Forrás: Wikimedia Commons / Myloismylife / CC BY-SA 3.0)

3. A van ige főnévi igenévi alakjai

Egyébként ennek az igének [ti. van-nak] hasonló esetekben háromféle főnévi igenevével találkoztam, a jelen idejűvel, a múlt idejűvel és a jövő idejűvel, ami tudtomra egyetlenegy másik igénél sem található föl. A jelen idejű főnévi igenév az, amit föntebb említettem: vanni. Parasztoktól hallottam a másik kettőt. Volt termés? Vóni vót, felelték, mintha a volni ige is volna. Lesz holnap tojás? Lenni lesz, de az nekem kell. Ez is arra vall, hogy a volna és a lenne nem mindegy. Az egyik a múlt föltételes módja, a másik a jövőé. Íróink a kettőt lépten-nyomon összetévesztik, önkényesen váltogatják. A nép soha.

(58–59. oldal)

Nagyon érdekes megfigyelést tesz Kosztolányi a van igével kapcsolatban, bár a végkövetkeztetését nem értjük... Példákkal illusztrálja, hogy egy speciális – úgynevezett kontrasztív topikos – konstrukcióban ha a van szerepel, akkor a kontrasztív topik szerepű főnévi igenév a vanni (vanni van), ha a lesz szerepel, akkor a lenni (lenni lesz/lett), ha pedig a volt szerepel, akkor vóni (vóni/volni vót/volt). Ezzel számunkra azt árulja el, hogy ebben a konstrukcióban a „tő” ismétlése a fontos, és nem csupán az, hogy főnévi igenévi alak álljon kontrasztív topik szerepben. De sajnos erre a létigén kívül más alátámasztó példát nem tudunk mondani. Hogy ennek a konstrukciónak mi köze van a létige feltételes módú alakjaihoz: Kosztolányi nem magyarázza el, mi meg nem igazán értjük. (Azért az kicsit gyanús, hogy ő sem magyarázza el a különbséget a lenne és a volna között...)

4. Kinek a hót, kinek a havat?

A hó tárgyraggal mindig havat. Csak egyszer nem. Akkor, amikor Villon balladájának híres, szállóigévé lett sorát idézzük: „Hová lett a tavalyi hó?” Ki látta a tavalyi hót? Nem tavalyi havat. A tavalyi havat elsöpörjük, a tavalyi hót megsiratjuk.

(59. oldal)

Vicces: itt ugyanarról van szó, amiről nemrégben mi is írtunk, hogy a címek, illetve – Kosztolányi példája szerint – a szállóigévé vált idézetek toldalékolása eltérhet a hagyományostól: a rendhagyó esetek itt nem érvényesülnek. Nem mondthatom, ha meghívtam Réz Pált, hogy meghívtam a Rezet, csak azt, hogy meghívtam a Rézt.

Kotorják a tavalyi havat
(Forrás: MTI)

5. A betűk váltakozása nem végtelen!

Sokszor csodálkozom azon, hogy a különböző nyelveken mennyi millió és millió szó van, de sokszor azon csodálkozom, hogy a szók mégis ismétlődnek különböző értelemmel, hogy a betűk váltakozása mégsem végtelen.

(59. oldal)

Ő betűkről beszél, persze, de mi helyesebben tesszük, ha fonémákról gondolkodunk, hiszen a nyelvek, és anyelvek jelentéses egysége nem betűkből, hanem fonémákból állnak. Kosztolányi itt megint visszatér a nyelv és a logika/praktikusság kérdéséhez (l. az 1-es pontot). Arról ír, hogy míg a nyelvek messze nem használják ki teljesen a fonémák kombinálásának lehetőségeit, mégis előfordulnak egybeesések egyrészt a nyelvek között, másrészt egy nyelven belül is előfordulnak azonos alakú szavak (bár ez utóbbiakról nem ejt szót). Igen, a nyelv sokszor nem „praktikus”, vagy „gazdaságos”; ezekkel a fogalmakkal való megközelítése ugyanolyan félrevezető, mint a logikához való méricskélése.

6. Oktalan idegen szavak

A premier nekem egy fikarcnyival sem mond többet, mint a bemutató, a renaissance sem több, mint megújhodás. Ma azonban már így írják: prémiér és réneszansz. Egy kiejtési hibát lerögzíteni, megörökíteni, legalább is nyegleség.

(59. oldal)

Szokásos mániája Kosztolányinak a „felesleges” idegen szavak kérdése. Rossz hírünk van számára, nekünk a premier az ugyan lehet bemutató – bizonyos esetekben (egy videóklip esetében már nem), de a reneszánsz nem lehet megújhodás. Jó hírünk, hogy a helyesírási elhajlásokat mára kiküszöböltük! Meg lehet veregetni az utókor vállát.

Forrás: Wikimedia Commons

7. Éljen!

Az is bosszantó, hogy külföldi vendégeinket közönségünk az ő nyelvükön éljenzi, és hoch-ot, evvivá-t vagy hurrah-t kiált. Tudvalevőleg az éljen ama kevés magyar szók közé tartozik, melyet minden külföldi ismer.

(59. oldal)

Mai szemmel a legviccesebb kijelentése az utolsó: hogy az éljen mint nemzetközileg érthető magyar szó helyettesíti az összes idegen nyelvű megfelelőjét... Mára nem valószínű, hogy ez igaz lenne...

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 68–69. oldal