Kosztolányi Dezső nemcsak kiváló költő és író volt, de a szívén viselte a magyar nyelv tudományos vizsgálatának az ügyét is, meg persze rettentően érdekelte maga a nyelv mint struktúra. A Pesti Hírlapban 1934. október 14-én írt is egy esszét A magyar nyelv felfedezése címmel. Írása egyrészt szól arról, hogy hogyan képzeli el egy átlagember a tudóst és a tudósi életformát, másrészt pedig kitér arra, hogy a magyar nyelv leírásának történetében milyen alapvető ellentmondásokra bukkanhatunk. Utóbbi probléma a mai napig is aktuális, és Kosztolányinak nagyon igaza van a tudományos leírást illető kritikájában, előbbi pedig igen mulatságos. Ezért tartjuk érdemes szólni erről az esszéről Nyelv és lélek című sorozatunk keretében.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A tudományról – madártávlatból – talán nem is lehetne szebben fogalmazni Kosztolányinál:

A tudomány izgalmas kaland. Ajtókat nyitogatunk, keressük az igazságot, s egyszerre ott van előttünk, mint mesebeli kincs, a maga kézzelfogható, tündöklő valóságában. (235. o.)

A tudományban tehát talán az a legvonzóbb, hogy kalandos szellemi utakon eljuthatunk valameddig: egy eredményig, egy felfedezésig, egy, a világról tett igaz állításig. Ezzel szemben, mondja Kosztolányi, amint közelebb megyünk ehhez a fajta munkához, annál kevésbé válik vonzóvá. Kétféle, a köztudatban meglévő tudósalakot idéz elénk. A alapos tudós így fest:

Látunk egy ásatag emberroncsot, aki az élettől ezer mérföldre lakik, vadregényesen elszigetelve valami elhagyott dolgozószobában vagy könyvtárban, papírt eszik, tintát iszik rá, kéjelegve szagolgatja az egérrágta pergameneket, reggeltől estig adatokat talicskáz agyvelejébe, ebbe az egyre növekvő raktárba, de érdeklődése oly szűk, oly egyoldalú, hogy az óriási anyaggal nem tud mihez kezdeni. (235. o.)

A komolytalan kókler pedig így:

Látunk aztán egy másik alakot is, ennek [az előbb idézettnek] az ellentétét, egy felelőtlen, felületes szélhámost, aki semmit se tud, de mindent jobban tud, szemfényvesztő játékot űz a szavakkal, a társaságokban elkápráztat a bűvészmutatványaival, aztán szerénytelenül szédítő távlatokat tár föl múltra és jövőre, kártyavárakat rak elénk, melyek alighogy hozzájuk érünk, összedőlnek. (235. o.)

Kosztolányi szerint igazi tudós a kétféle képesség- és attitűdhalmaz együtteséből születhet: akiben megvan mind az alaposság és a szorgalom, mind pedig a grandiózusság és a leleményesség. Ez a típus igen ritka.

Ráadásul – vezeti tovább számunkra kissé merész ugrással a gondolatmenetet – a tudomány története azt mutatja, hogy a tudományok tárgyával a kezdetekben olyan emberek foglalkoztak, akik a mai fogalmaink szerint nem tudósok. És ezek az alapvető munkák sokszor a mai napig meghatározzák egy-egy tudomány kutatási útvonalait, így eredményeit is. Érdekes és tanulságos példa erre a magyar nyelv felfedezésének története.

A tudós (John Dalton)
(Forrás: Wikimedia Commons / James Stephenson (1828–1886))

Anélkül, hogy a Kosztolányi által nagyjából felvázolt magyar nyelvészettörténetet részleteire kitérnénk, lássuk, mi is az alapvető baj a magyar nyelv leírásával. Azért is érdemes ezzel foglalkoznunk, mert a probléma – hiába telt el Kosztolányi esszéjének megjelenése óta majd nyolcvan év – ma is igen aktuális. Ez pedig nem más, mint az, hogy a magyar nyelvet a kezdetekkor a latin mintájára kezdték el leírni. Tehát valójában nem a magyar nyelvet kutatták empirikusan, hanem egy meglévő, biztos tudásra és módszertanra építették a magyar leírását; „az idegen latin nyelv  tükrében néz[ték] meg a magyar nyelv arcát” – fogalmaz Kosztolányi. Ez a korabeli nyelvtaníróknak nem róható fel, hiszen hatalmas tett volt az első magyar nyelvtan elkészítése. Viszont a következményei a mai napig tartanak a hagyományos nyelvtani leírásokban, és legkézzelfoghatóbb módon az iskolai nyelvtantanításban.

Ugyanis ezzel a fajta leírással sok minden elvész, ami a magyar nyelvnek fontos sajátsága, így például a szórend vizsgálata. Gondoljunk csak bele, hogy az iskolában is tanult (latin nyelvtani alapú) hagyományos mondatelemzéssel mennyire nem ragadható meg a különbség e két mondat között:

Péter felszállt a trolira.

Péter szállt fel a trolira.

A hagyományos mondatrészi elemzés szerint ez nem is két mondat. Pedig tudjuk, hogy nem szinonimák. Kosztolányi a szórenden kívül konkrét elemzési nehézségekbe is belemegy, mint például a szófaji rendszerezések kérdése, vagy az úgynevezett összetett vagy névszói-igei állítmányok elemzése (Az idő jó volt). A mai napig vitatott, problémás jelenségekre mutat rá! És ezek – ahogy ő is mondja – mind az első latinalapú nyelvtanokból származtathatóak. Esszéjében egyben be is nyújtja az igényt arra, hogy a nyelvészek most már tényleg foglalkozhatnának a magyar nyelvvel, és felfedezhetnénk annak természetét:

Nyelvünket csak tulajdon rendszerével magyarázhatjuk, s nem egy idegenével, melyet kénytelen-kelletlen alkalmazunk rá. (237. o.)

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

Bárcsak üzenhetnénk Kosztolányinak ebben ügyben valami megnyugtatót! Mit látunk ma? Egyrészt az iskolában alapjaiban ugyanazt a latinos nyelvtant, amit Kosztolányi az esszéjében kritizált. Másrészt a tudományban sokféle új elméletet, amelyek nagyra törően az emberi nyelvet magát próbálják magyarázni, általános elvekből kikövetkeztetni az egyes nyelvek eltérő tulajdonságait. Sajnos, azt kell, hogy mondjuk, hogy ez utóbbiból is ritkán születnek a nyelvi adatokhoz hű leírások. Annak eldöntését, hogy ez inkább abból adódik, hogy a nyelv nehezen megragadható tárgy a tudományos vizsgálat számára, vagy abból – amit Kosztolányi az esszé elején említ –, hogy kevés az igazi tudós, az olvasóra bízzuk.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 235–237. oldal