Mindig fantasztikusan érdekes olvasni Kosztolányi majd száz éves véleményét, megérzéseit egy-egy korabeli nyelvi jelenséggel kapcsolatban. Sokszor már nem is igazán értjük, hogy mi volt a baja egy-egy kifejezéssel, ami mára teljesen hétköznapivá vált. Könnyeden mosolyoghatunk érvelései hiábavalóságán: nem lett „baj” abból, amitől ő úgy féltette a magyar nyelvet, nem „gyökeresedett meg” sok minden, amiről ő azt gondolta, meg fog. Félreértés ne essék: nem Kosztolányit nevetjük ki, inkább a nyelv – általa egyébként olyan jól érzett és értett! – öntörvényű működésének örülünk ilyenkor. Ennek egyébként ő is örült; és ezt éppen az alább terítékre kerülő Fellegjáró és elképesztő című esszé végén fogalmazta meg 1926. szeptember 5-én a Pesti Hírlapban:

A nyelvet nem lehet szótárazni, elzárni és véglegezni. Eleven szövet az, mely teljesen soha sincs készen, mindig újra és újra kell szőnünk, valahányszor beszélünk vagy írunk. (63. oldal)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Kosztolányi cikkének címéből nem biztos, hogy rájövünk, hogy ezúttal a fantasztikus szó, illetve annak két, a címben kiemelt, díjnyertes magyarítása indítja el az érzelmi lavinát a fantasztikussal kapcsolatban. De ezúttal nagyon komoly tanulságok is megfogalmazódnak a nyelvre vonatkozóan; ezért válogattuk bele ezt az írást sorozatunkba.

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

A mai olvasó számára kicsit abszurd ez az egész: a fantasztikus ma nem tartozik a megbélyegzett idegen szavak közé. Az egyik „magyarítás”, a fellegjáró viszont igencsak régiesen, irodalmiasan cseng a mi fülünkben. Az elképesztő viszont – negatív felhangja miatt – a fantasztikusnak akár az ellenkezőjét is jelentheti ma...

A rövidke esszé megírásának az apropója az volt, hogy a Pesti Hírlap pályázatot hirdetett a fantasztikus szó magyarítására. A két díjnyertes szó a fellegjáró és az elképesztő lett. Kosztolányi nagyon örül az új szavaknak, azt mondja, megkereszteli őket – ami, szavakról lévén szó – kicsit bizarr kép, de nyilván arra gondolt, hogy cikkben felszenteli, felavatja őket. Ez azonban csak részben történik meg; az alábbiakban az is kiderül, hogy miért...

Kosztolányi azt is elmondja, hogy valójában rühelli a fantasztikust, és örül a pályázatnak, meg a nyerteseknek. Érzelmeit ilyen kifejezésekbe önti:

Ez a szó [a fantasztikus] manapság egyre gyakrabban lábatlankodik előttünk, minden ok nélkül. Én különös ellenszenvvel viseltettem iránta. Először azért, mert nagyzoló. Sokat markol, de keveset fog. [...] Másodszor nem kedveltem, mert alakjára nézve is korcs. Eredetileg görög szó volt, ahol lángot, ragyogást, megmutatkozást jelentett, majd átvándorolt a latinba, később a németbe, s megkapván mai fémjelzését, innen kértük kölcsön mi, de megint elláttuk a latinos végezettel. Kissé tarka és torz bohócnak tartottam. [...] Nem írtam le soha. (62. oldal)

Figyelemre méltó a fenti idézetben az igen következetesen használt múlt idő. Mert, ahogy Kosztolányi az új magyarítások használatán gondolkodik, rájön, hogy a dolog nem ennyire egyszerű: a fantasztikust a „rendes magyar szavakkal” nem lehet bármilyen környezetben helyettesíteni! Példái a következők: ha Jókai költészetét szeretnénk jellemezni, mondhatjuk a fantasztikus helyett, hogy fellegjáró, de ha már Poe költészetéről van szó, sehogy sem illik a fantasztikus helyébe a fellegjáró, sokkal inkább a lidérces vagy a kísérteties. Jonathan Swift (Kosztolányinál Swift Jónás) fantasztikus gúnyja elképesztő, hátborzongató, döbbenetes. De a fantasztikus Kelet nem elképesztő, hanem délibábos, regényes, regeszerű inkább – legalábbis Kosztolányi számára.

Fantasztikus kilátás egy fellegjáró fedélzetéről
(Forrás: Wikimedia Commons / Dharmendra prakash / CC BY-SA 3.0)

A sok-sok példa felsorolása után kicsit más színben látja ezt az fantasztikus ügyet: kézzelfoghatóvá válik, hogy nincs egy, két, három vagy huszonhárom jó magyarítás: mindig a szövegkörnyezet a döntő abban, hogy a fantasztikust hogyan mondhatjuk magyarul. Ez persze magát a fantasztikust is rehabilitálja: a „lefordíthatatlanság” mutatja, hogy milyen sokféle árnyalatot tud kifejezni ez a szó. Talán éppen ezért maradt fenn máig is.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 62–63. oldal