Nyelv és lélek című sorozatunkban Kosztolányi Dezső nyelvről szóló írásait lapozgatva általában találunk olyan nyelvi jelenséget, amely mára már elavult, archaikussá vált. Különösen olyankor szoktunk jól mulatni, amikor Kosztolányi nyelvféltő dühével olyan korabeli neologizmus ellen ágál, amely mára már teljesen elfogadottá, hétköznapivá vált; sokszor már azt sem értjük, mi is lehetett vele a baj. Mostani írásunkban azonban valami olyan általános jelenséget fogunk bemutatni, amiről azt sejtjük, hogy az idők során mindig előkerül a nyelvhasználatban.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Kosztolányi Szók című, a Pesti Hírlapban 1927. március 6-án megjelent írásában egy kedves anekdotát mesél el saját fiáról.

Fiam még első elemibe járt, mikor egyszer hazajövet azt kérdezte tőlem, miért nem szerették Petőfit a portások? Elámultam, gondolkozni kezdtem. Tudtommal e jeles költőnk ellen – legalább testületileg – sohase foglaltak még állást a portások. Később rájöttem, hogy tanítónője nem a portásokról beszélt, hanem a kortársakról.

„Vajon miért nem kedvelnek engem a portások?”
(Forrás: Wikimedia Commons / Orlai Petrich Soma)

A történet mindennapos: a kis Kosztolányi nem ismerte a kortársak kifejezést, és helyettesítette egy olyannal, amit ismert. Ha az értelmetlen, hogy kortársak, akkor nyilván rosszul hallottam, biztosan azt mondta, hogy portások. – A társalgásnak az egyik legalapvetőbb alapelve működik itt; ahogy H. P. Grice nevezte az együttműködés elve. A társalgás résztvevői úgy viselkednek, hogy azt feltételeik egymásról, hogy a másik közölni akar velük valamit, és ennek a szándéktulajdonításnak köszönhetően kiegészítik, értelmessé alakítják azt, amit hallottak. Ezt tette a Kosztolányi-fiú első elemista korában.

Nem elemezte nyelvtanilag a szóalakot, pedig az valószínűleg segítette volna. A kortársak összetett szó elemeiből kiindulva felfedezhette volna a szó jelentését az adott szövegkörnyezetben. Kosztolányi a rövid írásban saját praxisából hoz hasonló példát:

Az óvodában imádkoztuk a Hiszekegyet: hiszek Mi Urunkban. Akkoriban már tudtam, hogy micsoda az a Mi, micsoda az az Urunk, és micsoda az a ban. Minthogy azonban e szócsoport mindig együtt szerepelt, azt képzeltem, hogy a miurunkban egyetlen szó, és valami nagyon fényes, leborított tárgy lehet, egy kehelyhez vagy aranyserleghez hasonló. Valahányszor hallottam, évekig ez a kép jelent meg a lelkemben. Sőt – bevallom –, olykor még ma is.

Számos hasonló példát mi is említettünk már Gyerekszáj című sorozatunkban: így lett a kordában tartból csordában tart, a tusfürdőből tuskófürdő, a mentolos ízűből mentes ízű. Persze a jelenség fordítottja is létezik, és erre is láttunk már példákat, amikor mégiscsak elemez a gyerek, csak épp olyankor, amikor nem kéne, vagy nem úgy, ahogy kéne: így lett apuka kislányából apu kakis lánya és a követelőzésből követ előzés.

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

Nagy klasszikusa az ilyenfajta gyermeki értelmezésnek Weöres Sándor Bóbitájából a – benne a költő szándékai szerint nem szereplő – Szárnyati Géza malac:

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

A jelenséget pedig Ottlik Géza is megörökítette az Iskola a határonban; a szólás pedig azóta a regény lapjain kívül is szállóigévé vált:

Visszafeküdtem a párnámra, elnémulva a csodálkozástól. A vaságy finoman rengett alattam Szeredy erélyes mozdulataira, ahogy harapta a kenyerét, és felém-felém fordult ültében. Egykori balfék osztálytársa, mikor a tanítójuk egyszer felelősségre vonta, hogy „ereklye” helyett miért írta azt: „a Várban láthatók Erzsébet királyné erkélyei”, méltatlankodva és öntudatosan így válaszolt:

– Mert annak nincs semmi értelme, hogy ereklye!

Az osztály nevetni kezdett, a tanító dühbe gurult.

– Ereklye? – kérdezte fenyegetően, s azzal piff! adott egy nyaklevest a gyereknek, így zárta le a vitát.

Kosztolányi kisfia persze, reméljük, később nem írta le iskolai dolgozatban, hogy „Petőfit nem szerették a portások”, hanem édesapja elmagyarázta neki a kortárs szó jelentését.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 64. oldal