A nyelvtantanítás történetét feldolgozó sorozatunk legutóbbi részében láthattuk, hogy a modernizálódó társadalom mobilitási igényei, a központosodó államhatalom követelményei a hivatalnokréteggel, illetve az értelmiséggel szemben, a felvilágosodás eszméi között megjelenő hagyomány- és előítélet-ellenesség, a korszerű életvitel praktikus szükségletei, valamint a nyelv szimbolikus felfogásának terjedése mind oda vezet, hogy a 18. század folyamán az oktatásban egyre nagyobb szerephez jut az anyanyelven való oktatás, és ezzel együtt a magyar nyelv oktatása. Az 1790-es évekre pedig megjelenik a magyar mint önálló államnyelv igénye.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A kezdő lépések

Már az 1750-es évektől kezdődően vannak adatok a magyar nyelv rendszeres tantárgyi oktatásáról. Ennek a célközönsége elsősorban ekkor még a nem magyar – elsősorban német és szlovák – anyanyelvű diákság volt. Ennek következtében a magyar nyelv ismerete egyre szélesebb körben terjedt el. A magyar anyanyelvű diákok körében az 1760-as évektől kezdődően, főleg a piarista gimnáziumokban hódít a magyar nyelv önmagáért való oktatása, illetve az irodalmi használatára való általános felkészítés. Ez pedig természetesen tantervi és didaktikai reformokat is kikényszerít.

Elsődleges feladat, hogy a magyar nyelvet minden tudomány és művészet művelésére alkalmassá tegyék – természetesen a latin mintájára. Így a magyar nyelvet a latinnál bevált tanítási módszerekkel, a latin mintájára tanítják, a nyelvtanulás módszere a latin nyelvvel való folyamatos összehasonlításra és együttműködésre épít. Azonban – mivel nem idegen nyelvként, hanem „írott nyelvként” (mint literatúrát, azaz irodalmat) kezdik tanítani a magyart – a tanítás egyre kevésbé grammatikai, sokkal inkább retorikai jellegű módszertant követ. Például szinte kizárólag latin nyelvből való fordítási gyakorlatokon keresztül tanítanak. Ennek a módszertannak az előnyei mellett úgy érveltek a korban, hogy már a rómaiak is ezt tették: maguk is görögből fordítottak latinra.

A tanulás módszertanát tehát egyfajta „imitáció-elmélet”, az utánzás módszere hatja át: a diák feladata eszerint nem más, mint hogy fordítson, azaz ugyanazt próbálja meg másképp mondani. A tanításban pedig a „korrekció-elmélet” dívik: a tanár feladata nem más, mint a diák retorikai-stilisztikai hibáinak kijavítása. Így a diák a saját hibáiból tanul ˜– a tanár közbenjárásával, segítségével. Az így jellemezhető iskolai gyakorlatot szentesítette az első Ratio Educationis 1777-ben.

A tanulás záloga: az imitáció
(Forrás: Wikimedia Commons / Thérèse Eléonore Lingée née Hémery)

Makó Pál az előző cikkben már emlegetett Ürményi József oktatásügyi reformer munkatársa volt.

Mindebből látható, hogy a korabeli pedagógiai felfogás és gyakorlat szerint a magyar nyelv (illetve az anyanyelv) kiműveléséhez a latin nyelven keresztül vezet az út. A Ratio Educationishoz Makó Pál által készített módszertani segédletben az szerepel, hogy az oktatás feladata, hogy átadja a nyelv „lényegi jellegét”, úgynevezett geniusát, mutassa be más nyelvektől való különbözőségét, illetve más nyelvekhez való hasonlóságát, mutassa meg a nyelv „illendőségét”, tulajdonságait, verselési sajátosságait, mai állapotát, történetét, és literatúrabeli terjedését. (Gondoljunk bele, milyen modern gondolat a nyelvek összehasonlításán keresztül történő tanítás! – Ez ma például már egyáltalán nem valósul meg a nyelvtantanításban.) Eszerint az iskolában speciális „magyar stílust” kell ismertetni – és ehhez elengedhetetlenül szükséges magyar szerzőket is tanulmányozni és utánozni.

A tyúk vagy a tojás?

Az 1770-es években induló nyelvi-ideológiai mozgalom, amely az 1790-es években politikai mozgalommá is alakul, és elvezet az 1791/92-es nyelvtörvényig, mellőzi a magyar nyelv iskolai oktatásának kérdését. Az egész oktatás nyelvét, minden tudomány előadásának módszertanát akarja minden előkészület nélkül, egyszerre magyarrá tenni. Az elképzelés szerint a tudományok és a szépirodalom magyar nyelvűvé válása nem elsősorban az oktatáson múlik, hanem az íróktól és a fordítóktól függ. Ebben a mozgalomban tehát nincs szó a magyar nyelv önmagáért való oktatásáról. Felfogásuk szerint a nyelv mint a tudományok közvetítő eszköze természeténél fogva már alkalmas arra, hogy mindazt a szerepet betöltse, amit más nyelvek. A program szerint az értelmiség feladata részt venni a „nyelv ápolásában” – ami ezúttal megegyezik a magyar nyelvre irányuló tudományos vizsgálódások elvégzésével. Tehát a korabeli társadalmi konszenzus szerint az iskola falain kívülre kerül a nyelv „művelésének” feladata.

Azok, akik magukévá teszik ezt a nyelvi programot – mint már említettük – azt vallják, hogy a magyar nyelv „nem szűkölködik” semmiben. De azt mindenképpen szükségesnek találják, hogy a magyar nyelv szabályai le legyenek fektetve. Ezt azt jelenti, hogy meg kell írni a magyar nyelv nyelvtanát és szótárait. Véleményük szerint azonban ezt a kodifikációs folyamatot nem lehet az oktatás közben, az oktatással párhuzamosan végezni, hanem ennek szükségképpen az oktatást megelőzően kell megtörténnie. A nyelv iskolai alkalmazását a nyelvi norma megteremtése előtt mindenképpen korainak tartják.

Ezért a nyelvvel kapcsolatos szervezkedések nem az oktatási, hanem a tudományos intézmények létrehozására irányulnak. A legelső feladat a nyelv standardizációja, tehát teljes magyar grammatika és szótár létrehozása. Arról, hogy milyen legyen ez a standard, viták folynak – ezeknek a vitáknak a kibontakozása a későbbi nyelvújítási mozgalom.

Tehát – mondják –, amíg nincsen egy „megállapított nyelv”, az iskolai nyelvtankönyvek csak praktikus segédanyagnak tekinthetők, míg az igazi cél egy „tudós grammatika” létrehozása volna. A korabeli elképzelés szerint ennek a grammatikának a racionalizmus által vezérelt ideálisan elképzelt „tökéletesség” és „véglegesség” jegyében kell születnie. Az elképzelt nyelvtan biztosítaná a normatív szabályozottságot, az egységességet, a rendszerezettséget, és egyfajta változtathatatlanságot, állandóságot. (Maga Verseghy például azt szerette volna, ha a magyar nyelvtani rendszer szabályait országgyűlési törvények által szentesítenék…) Amíg azonban nincs ilyen mindenki által elfogadott magyar nyelvtan, addig nem is lehet (tudományosan megalapozottan) a magyar nyelvet oktatni. Ezért a természetes nyelvtudásra „kénytelenek” hivatkozni, amikor mégis az oktatásba kerül a magyar nyelv – ez azonban ellentmond a nyelvtanítás latinos grammatizáló hagyományának.

Melyik volt előbb?
(Forrás: Wikimedia Commons / Pava / CC BY-SA 3.0)

Láthatjuk, a felvilágosult racionalisták elképzelései ma is élnek az iskolai nyelvtanok alapszemléletében, és így a nyelvtantanítás gyakorlatában is. Ha kinyitunk egy mai nyelvtankönyvet, azt találjuk, hogy a leírt nyelv, a példák többnyire egységesek; a bemutatott szabályok, rendszerezések mozdíthatatlanok és örök érvényűek, sokszor előíró jellegűek. Talán kevés tanár és tankönyvíró van tudatában annak, hogy gyakorlatát évszázados – és ebben a konkrét esetben egészen biztosan idejétmúlt – ideológia vezérli.

Egy korszak zárul le akkor, amikor az 1791/92-es országgyűlés meghozza az említett két magyar nyelvtörvényt: általánossá teszi a magyar nyelv oktatását, és megalakítja az egyetemen a magyar tanszéket. Ekkor a magyar nyelvű oktatás feltételei egyrészről adottak, hiszen már van hagyománya a magyar nyelv oktatásának, ugyanakkor előkészítetlenek is, hiszen az oktatás elvi, stratégiai és didaktikai kérdései még nem tisztázódtak ekkoriban. Az iskolai magyarnyelvűségnek három, egymástól eltérő stratégiája alakul ki ebben a helyzetben:

1. Az általános, mindenre kiterjedő „literatúra” fogalmát terjeszti ki a magyar nyelvre, így a nyelvtantanításba és a nyelvművelésbe beleérti a nemzet kultúrájának minden elemét.
2. A nyelvtantanítást csak nem magyar anyanyelvűek számára biztosítja – mint a kulturálódás lehetőségét, illetve mint a magyar állampolgárság zálogát.
3. A magyar nyelvi rendszert önmagáért tanítja, kutatja.

Történeti sorozatunk következő állomásában ugrunk egy évszázadot az időben, és az első igazi nagy nyelvtanoktatási reformer, Simonyi Zsigmond munkásságát vizsgáljuk meg.

Felhasznált irodalom, további olvasnivaló

Margócsy István (1996): Magyar nyelv és / vagy irodalom. Egy tantárgy kialakulása és változásai. BUKSz, 1996/1., 45-52. o.

Margócsy István (2005): A magyar nyelv jelenléte a 18. századi iskoláztatásban. In: Tanulmányok a magyar nyelv ügyének 18. századi történetéből. (Szerk.: Bíró Ferenc) Argumentum Kiadó, 2005. 71–152.

Mészáros István (1988): Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája 996-1948. (Általánosan képző középiskolák). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

Pukánszky Béla – Németh András (1995): Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995