Hogy a költők a nyelv egyik legjobb művelői, aligha lehetne elvitatni. Mégsem gyakori, hogy az írók a maguk biztos tudásával kioktatnának más nyelvhasználókat, hogy hogyan is kell igazán profin használni a nyelvet, szerintük mi helyes, és mi helytelen, nekik melyik kifejezés tetszik, és melyiket rühellik. Az sem tipikus, hogy költők féltenék a nyelvet, hogy elromlik vagy elvész. (Pedig igazán nagy bajban ők lennének, ha ez megtörténne.)

Bár vannak a preskriptív szemléletre hajlamosabb szerzők – ilyen például Kosztolányi Dezső vagy Illyés Gyula ˜–, a többség mégis inkább elfogadó, és a nyelvben a gazdagságot, az érdekességet látja. Arany János egy versében például azon gúnyolódik, hogy egy nagy baj van a magyar nyelvvel, hogy a parasztok is ezt beszélik. Persze könnyen beszél Arany, akinek életművéből mára a hivatalos nyelvtanok egyik kedvenc példatára lett. És a nyelvművelői munkát elvégezték helyette a nyelvészek. De mi a helyzet a ma: írnak-e a nyelvművelésről a kortárs írók? – Az alábbiakban két példát mutatunk arra, hogy a kortárs szerzők igenis foglalkoznak a nyelvművelés kérdésével.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nádasdy műveli Esterházyt vagy fordítva?

A 2000-es évek elején történt egy vicces eset: Esterházy Péter író méltatta Nádasdy Ádám Modern talking című nyelvi-nyelvészeti sorozatát az Élet és Irodalomban. Ennek kapcsán megkérdezte a nyelvészt (aki egyébként maga is költő – tehát a kettő, úgy tűnik, nem zárja ki egymást) az úgymond kifejezés használhatóságáról. A felvetésre Nádasdy a Magyar Narancs hasábjain válaszolt – reflektálva arra az abszurd helyzetre, hogy egy író tőle ilyet kérdez, ezzel zárva le ironikusan a kérdést:

Én, kedves Péter, rühellem az úgymondnak ezt a használatát, és meg vagyok ütközve, hogy egy jó családból való, érettségizett fiú, mint te, ilyet leír. Dehát mit tehetek? A fogorvos panaszkodhat legkevésbé az emberek büdös szájára. Roman Jakobson, a huszadik század egyik legnagyobb nyelvésze mondta, a latin mondást átfogalmazva: Linguista sum; nil linguistici a me alienum puto. ’Nyelvész vagyok; semmi sem idegen tőlem, ami nyelvi.’

[Magyar Narancs, 2001. április 26., 40. o.]

Majd a Modern talking-sorozat következő – már nem az úgymondról szóló – cikkében szinte minden bekezdésben alkalmazza az úgymondot, hogy megmutassa, hogyan lehet azt használni, és milyen is annak a hatása.

Nyelvet művelni – versben

Másik példánk egy vers, amely teljesen nyíltan a mai nyelvművelés kedvenc témáiról szól. Varró Dániel, egyre kevésbé fiatal költő 2007-es költeménye – nem meglepő módon – a Nyelvművelés címet viseli. És egy családi, szerelmi civakodás tárgyává teszi a nyelvművelést. A vers – amit a cikk alján közöltünk – nem más, mint egy hosszú monológ a nyelvművelő attitűd elleni érvekről. A lírai én tehát a nyelvművelő álláspont ellen foglal állást. De ebben még nem lenne semmi különösebben érdekes.

Érvelés
(Forrás: Wikimedia Commons / Edmund Birckhead)

A poén az, hogy a versben megszólaló lírai én maga is a nyelvművelés áldozata, olyan beszélő, akit a nyelvművelő partnere – nyelvhasználata miatt – megbélyegzett. A szöveg hitelesen jeleníti meg a sértett fél álláspontját, érzelmeit és indulatait. A szöveg azért is hiteles – és ezzel együtt humoros is – mert a vers szövegében a lírai én végig alkalmazza a nyelvművelők által gyakran kifogásolt szóalakokat, szerkezeteket. Lássuk, melyek ezek!

Már az első néhány sorban feltűnik, hogy a lírai én a -ban/-ben toldalék helyett következetesen a -ba/-be ragot használja.

Sok mindenben nem értünk egyet, kedvesem, – például nyelvi kérdésekbe sem...

Mindnyájan tudjuk, hogy a köznapi, szóbeli nyelvhasználatban mindenki ezt használja, de azt is, hogy írásban még nem tűnt el a különbség a kétféle rag között. A jelenséget a nyelvművelők előszeretettel szokták a nyelvromlás megdönthetetlen bizonyítékaként emlegetni, és igénytelenséggel vádolni a beszélőközösség mintegy 99,9 százalékát.

Szintén már a vers elejétől következetesen amit használ a lírai én azokban az alárendelő összetett mondatokban, amelyekben az írásbeli norma amelyt várna el:

és azoknak a mondatoknak, amikben szóvalok vannak meg izék, – nem érzed az izét.

Mindez persze ugyanúgy nem meglepő, mint az előző jelenség, hiszen a vershelyzet egy családi párbeszéd: ott hangzanak el ezek a szavak, nem pedig írásban. És a köznapi szóbeli nyelvhasználatban valóban kevésbé használjuk az amelyt, mint az amit.

A versben expliciten is előjönnek a nyelvművelők által indexre tett szavak, amilyen a deviszont, a hát, a szóval és az izé. Ezeket azért szokták kifogásolni, mert nem jelentenek semmit, vagy pedig „kétszer mondják ugyanazt” (a de és a viszont ugyanazt fejezik ki, ezért „felesleges” őket összerakni). A lírai én reflektál erre, és egyben humorosan megmutatja, hogy van ennek megfelelő jelenség az úgynevezett művelt beszédben is:

Tény és való ámde máskülönben...

Ezek a közhelyes kifejezések egymás után halmozva ugyanúgy „nem jelentenek semmit”, mint a kifogásolt szavak. A vers egy későbbi pontján erre vissza is tér a lírai én, ahol maga is elmagyarázza, hogy az ámde pontosan ugyanolyan, mint a deviszont.

Aztán a vers folyamán előkerül még sok más, a nyelvművelők által kifogásolt jelenség: az igék ikes ragozása, a szókincs gazdagsága (szegénysége), a tekergődző, töltelékszavakkal teli, csapongó mondatok – amelyeket egyébként a lírai én remekül produkál.

Már a régi görögök is művelték a nyelvet
(Forrás: Wikimedia Commons)

Aztán a monológ előrehaladtával a beszélő elkezd reflektálni magára a vitahelyzetre, arra, hogy hogyan durvulnak el ezek a viták, és végül ezzel záródik ez a nagyobb egység:

de nem akarok veszekedni veled, életem, – csak eltérő a nyelvszemléletem.

És végül a szerelmi vita csókolózásba fullad, hiszen ez az, amiben a partnerek egyet tudnak érteni, hogy a csókolózást mindig érdemes művelni – nyelvileg.

Varró Dániel: Nyelvművelés ♣

Sok mindenben nem értünk egyet, kedvesem, ♣ például nyelvi kérdésekbe sem. ♣ Te elborzadsz, és téged el iszony fog, ♣ ha meghallasz mondjuk egy deviszontot, ♣ és azoknak a mondatoknak, amikben szóvalok vannak meg izék, ♣ nem érzed az izét.

Tény és való ámde máskülönben, ♣ hogy nem fogalmaz nálad más különben, ♣ és mint egy bűvész húzgálod elő a kalapból ♣ azokat a szavakat, amik a hétköznapi ember aktív szókincsének nem képezik a részét már alapból, ˜♣ akiknek a beszéde inkább csak mordulat, ♣ és nem hemzseg mondataikban a sok pontos és találó fordulat, ♣ mint a tieidben, ♣ amik hihetetlen ♣ mennyiségű frappáns frázissal ellepett ♣ szellemed ♣ számára szolgáltatnak keretet, ♣ és mindig kerekek.

Rám nem áll a fönti állítások egyike sem, ♣ és az igéket sem ragozom ikesen. ♣ Nem beszélek pergő mondatokban, ♣ inkább vontatottan, ♣legtöbbször töltelékek ♣ miatt túltelített ♣ mondatszörnyeteg ♣ az, amit magam előtt görgetek, ♣ és időbe telik míg az ilyen hátok meg megek meg tudodmik között, ♣ amikbe ütközök, ♣ végre kibököm a farbát is, ♣ a verbális ♣közléseim, mit mondjak, hebegősek, ♣ nem ez az oldalam a legerősebb.

Mindezt belátom készségesen, ♣ de azt mégis ellenérzéssel lesem, ♣ahogyan te a nép ♣ töltelék-, ♣ kötő- és csúnyaszó ♣ halmozó ♣rétegén köszörülöd kéjjel a nyelvedet, ♣ és ebben vitatkoznom kell veled, ♣ mert szerintem igenis van olyan, hogy valaki így beszél, de a szelleme közbe még ragyog, ♣ még ha a legjobb példa nem is én vagyok, ♣ és szerintem nem föltétlenül esetlen, ♣ ami keresetlen, ♣ és lehet, hogy ez a stílus nem olyan, akár egy '99-es évjáratú, finoman fanyar Cabernet Sauvignonnal teli, díszdugós butélja, ♣ de azért van bukéja. ♣ Ami pedig a deviszontot illeti, ♣ az egy állati ♣ nagy tévedés, hogy az hibás, ♣ mi más, ♣ hiszen azt mindenki látja, kivéve a vak, ♣ hogy vannak még ilyen kötőszavak, ♣ egyet mindjárt leleplezek: ♣ az ámde is két rokonértelmű, ellentétet kifejező kötőszó összetapadásából keletkezett, ♣ és ami még a magyar nyelvben neki némi létjogosultságot garantál, nos ♣ Babits is használta, és Arany János, ♣ de nem akarok veszekedni veled, életem, ♣ csak eltérő a nyelvszemléletem.

De mire ezt kimondom, a vita kulturált hangneme addigra persze megszűnt, ♣ és már rég veszekszünk, ♣ mert te úgy érzed, hogy neked esek, ♣ pedig csak a vitastílusom az, ami az átlagosnál kicsit hevesebb, ♣ én meg azt veszem zokon, ♣ hogy mért azon lovagolsz, hogy hogy mondom, és nem amiket mondok, azokon, ♣ szóval a ló velünk eléggé elszaladt, ♣ a cérna elszakadt, ♣ és áll a bál, ♣ és már egyikünk sem érvel, csak sértetten hallgat, vagy ordibál, ♣ míg végül elvágjuk a csomót, ezt a gordiuszit, ♣ és adunk egymásnak egy puszit, ♣ az indulatok minél messzebbre ragadtak, ♣ annál nyelvesebbet és vadabbat, ♣ szóval a kérdés továbbra is a levegőbe lóg, ♣ nem zárult le a dialóg, ♣ a nézeteltérésnek ez a forrása nem lett elapasztva, ♣ aminek az a haszna, ♣ hogy újra össze lehet veszni rajta ♣ majd, ha ♣ akarunk, és hát anélkül mi ♣ nem tudnánk ilyen klasszul kibékülni, ♣ és a szánknak se volna a csókra ilyen jó mentsége, ♣ mert abban szerencsére ♣ egyetértünk, és nem csak elvileg, ♣ hogy mégiscsak ezt a legjobb művelni nyelvileg.

[Élet és Irodalom, 2007. november 9.]