Annak, hogy mi a szép, könyvtárnyi irodalma van – ismeri el Kosztolányi Dezső, és egy laza mozdulattal hozzákanyarítja a maga másfél oldalát a kérdéssel kapcsolatosan. A Szép című cikke, amely a Pesti Hírlap 1932. október 23-i számában jelent meg, nem sokat kertel, megmondja, mi a szép: hát az, ami szép!

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az írás kerete egy jelenet, amelyben egy vacsorára összegyűlt társaság képeket nézeget:

Vacsora után a házigazda végigvezette vendégeit a lakásán, s képeit mutogatta. Egy festmény előtt mindnyájan megállapodtunk. Valaki megjegyezte:

– Szép.

[…]

Az a csoport, mely körülvett, rám pillantott, sürgette véleményemet. Én is így szóltam:

– Szép.

Azzal továbbmentünk.

(298–299. oldal)

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

A kis történetből úgy tűnik, hogy a szépségről nem is olyan egyszerű beszélni, nem is olyan könnyű megindokolni azt az – általában – közös benyomásunkat, hogy valami szép. (Persze végig elsősorban a művészi szépségre érdemes gondolni!) A fenti jelenetből kipontozott helyen pedig azt is megtudhatjuk, hogy – Kosztolányi szerint – miért is nehéz a szépségről beszélni. Persze a közbeeső részben, ami az írásnak a nagy részét teszi ki, azért neki sikerül a szépségről állításokat megfogalmaznia.

Az ítélet után, mely szerint a szóban forgó festmény „szép”, Kosztolányiban a következő gondolatok indulnak el:

Én pedig ezt gondoltam:

– Reám is így hat. De miért? Hiába írtak össze erről könyvtárakat Arisztotelésztől Lippsig, ezen a téren – úgy látszik – nem lettünk sokkal okosabbak. Ma is ez az egytagú szó fejezi ki legjobban érzésünket. Előttem is nyilvánvaló az a szépség, mely a falon lóg. De nem tudnám megmagyarázni velősen, szólamok nélkül, hogy miben áll.

(298. oldal)

Mivel a szépséggel kapcsolatban közös ítéletre jutunk (illetve jut Kosztolányi társasága), mégiscsak kell lennie valami magyarázatnak, valami racionálisan megragadhatónak abban, amit mindnyájan szépnek tartunk. (Mert talán nem véletlenszerűen esik egybe ítéletünk.) Kosztolányi először a következő szokványos magyarázatot adja (némi pikírt kritikával élve esztétákkal és művészetfilozófusokkal szemben):

Boldogok a lelki szegények, akik beérik az igazság egyik oldalával. Ezek azt szajkózzák, hogy a szépben mindig van valami megdöbbentő és szokatlan, valami ünnepi és korlátlan. Hát ez igaz is. Unalmas művészet nincsen.

(298. oldal)

Ez azonban csak az érem egyik oldala; boldogok, akik csak ezt látják, és a másikat, az ennek ellentmondót nem – így Kosztolányi:

De minél tovább vizsgálódom, annál inkább látom ennek az ellenkezőjét is. Minden szépben, még az úttörő művészek „szabálytalan” alkotásaiban is van valami magától értetődő és szokott, valami hétköznapi és korlátolt is.

(298. oldal)

Meglepő, de hagyományos is. Szép?
(Forrás: Wikimedia Commons / Aguijarroo (Antonio Guijarro Morales))

Eddig tehát ott tartunk, hogy az igazi művészet, a szépség egyszerre képes új, megdöbbentő és megszokott, hétköznapiasan természetes lenni. Azt már tehát legalább igazolva látjuk, hogy a szépség valóban nehezen ragadható meg racionálisan. És ha ez nem lenne elég, azt is megtudjuk, hogy a művészet korlátlansága a túlzást nem tűri:

A művészet nem tűri a sokat, mert az szétterpeszti a korlátjait, és megsemmisíti a szépet. A művészet inkább a keveset szereti, hogy azzal sokat fejezzen ki. […] Van olyan eredetiség, olyan szín, olyan szépség, mely annyira eredeti, annyira színes, annyira szép, hogy egyszerűen már „nem illik”. Nem erkölcsi szempontból illetlen, hanem művészi szempontból.

(298. oldal)

A művészet lényege tehát éppen a korlát, a forma, a szabály. A festő az emberi szemmel megkülönböztethető színeknek csak a töredékét használja, az író pedig a létező szavak között válogat – a hatás pedig éppen a kiválasztott elemeken múlik:

Minden alkotó lemondott valamiről, nem erről vagy arról, hanem sokról, majdnem mindenről, s csak egy csipetnyit vett az életből, csak egy csipetnyit az anyagból, és azt formálta meg. […], s a költő, aki ír, hány szót vet meg öntudatlanul, hány hangot nem üt meg a százharmincezer közül, hogy a nyelv roppant billentyűzetén csak azt az egyet-kettőt üsse meg, melyet már előre hall. Ez a lemondás a csoda, ebben van a szép, és éppen ezt nem lehet tovább elemezni.

(299. oldal)

Éppen ezért végül a festmény előtt álló író mindebből semmit nem mond el a társaságnak, csupán annyit mond: „Szép”.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest 1999. 298–299. oldal