Nemrégiben az angolra gyakorolt francia hatásról írtunk. Ennek kapcsán kommenteli be olvasónk Lomb Kató Így tanulok nyelveket című klasszikusának egy részletét:

Ez a minden nyelvben meglevő „rétegesség” egyébként is az angolban a legkirívóbb. A nyelv ugyanis két nagy nyelvcsoport – a germán és a román – találkozásának tengelyébe esik. Ennek megfelelően kétféle szókincset ötvözött össze: a normann (francia) és angolszász eredetű kifejezéseket.

Sokszor idézett tény, hogy a borjú, sertés, ökör szavakra két garnitúrája van az angolnak. Magát az élő állatot a német eredetű calf (Kalb), swine (Schwein), ox (Ochs) szavakkal jelzi, mert a szolgák, akik ezeket az állatokat őrizték-terelgették, a meghódított angolszászokhoz tartoztak. Az állatok húsának élvezői azonban már a hódító normann urak voltak, ezért a borjúhús, sertéshús, marhahús neve francia eredetű: veal (veau), pork (porc), beef (boeuf).

Lomb Kató „rétegesség” alatt nyilván azt érti, hogy a szókincs különböző eredetű „rétegekből” áll – ezt a nyelvészeti szakirodalomban is szokás így mondani, de ez a képletes kifejezés megtévesztő is lehet, hiszen az azonos nyelvekből származó jövevényszavak különböző témakörökhöz kapcsolódnak (még akkor is, ha vannak tipikus megjelenési helyeik), és azonos jelentéskörbe tartozó szavak különböző eredetűek szoktak lenni, így aztán egy-egy nyelv jövevényszavai nem alkotnak szembetűnően elkülönülő rétegeket. Az sem világos, hogy miért lenne ez a helyzet az angolban kirívóbb, mint máshol.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az tényleg sokszor idézett tény, hogy a haszonállatok nevei gyakran germán (és nem német!) eredetűek, a húsaik viszont (ó)franciák. Az azonban aligha igaz, hogy azért, mert a szászok őrizték, a franciák pedig ették az állatokat. Ez a felfogás feltehetően Walter Scott Ivanhoe című regényéből terjedt el (bár lehet, hogy a gondolat nem tőle származik):

A kanász mellett – mert Gurthnek ez volt a foglalkozása – az egyik leomlott druida kőemléken egy nála vagy tíz évvel fiatalabbnak látszó férfi ült. [...] Említettük már, hogy az alsóbb néposztályok általában ezen a nyelven beszéltek, kivéve a normann katonákat és a hűbérurak háza népét. Ha megkísérelnők, hogy beszélgetésüket hűséges pontossággal visszaadjuk, a mai olvasó édeskeveset értene belőle, ezért inkább csak a lényegét tolmácsoljuk.

– Szent Withold átka csapjon ezekbe a büdös disznókba! – kiáltott fel Gurth, és fülsiketítő hangokat fakasztott kürtjéből. [...]

– Ha éppen tudni akarod – felelte –, most kértem tanácsot a lábaimtól ebben a dologban. Mindketten úgy vélekednek, hogy felségsértést követnék el magasztos személyem és királyi öltözékem ellen, ha begázolnék ebbe a latyakba. Így hát, kedves Gurth barátom, azt ajánlom neked, hogy hívd vissza kutyádat, és bízd a kondát sorsára. Ha véletlenül erre vonuló katonákkal találkoznak vagy vándor zarándokokkal avagy közönséges szegénylegényekkel – egyre megy! Mindenképpen az történik velük, hogy mielőtt felkel a nap, normannokká változnak, ami nagy kitüntetés, nem igaz?

– A disznók normannokká változnak? – visszhangozta Gurth. – Magyarázd ezt meg nekem, Wamba. Eszem tompa, és még dühös is vagyok. Semmi kedvem rejtvényeken törni a fejem.

– Hát jó – felelte Wamba. – Csak azt mondd meg nekem, hogy hívják ezeket a négylábú, röfögő állatokat? Mi a szász neve a disznónak?

– Swine! – kiáltott fel Gurth. – Mit kérdezed, ennyit még egy bolondnak is tudnia kell!

– No, várj csak! – mókázott Wamba. – De hogy hívják akkor, ha leszúrták, kétfelé hasították és felakasztották, fejjel lefelé, ahogy az árulókat szokták. Mi a neve akkor?

– Pork – felelte a kondás.

– No, látod! – mosolygott Wamba. – A disznóhús neve már pork, ez pedig francia eredetű normann szó. Vagyis amíg a disznó él, amíg egy szász rabszolga őrzi, és vesződik vele, addig szász neve van. De mihelyt alkalmassá válik arra, hogy a kastélyban felszolgálják lakomára, akkor már tüstént normann nevet kap, mert a ropogós disznósülthöz a szegény angolszásznak semmi köze. Érted már, Gurth barátom?

– Hát ami igaz, bizony igaz, még akkor is, ha egy bolond szájából halljuk.

– Mondhatok erre más példát is – folytatta Wamba rendületlenül. – Ökör koma, amíg csordában sétálgat, a szász ox névre hallgat, és nagyon megfelel neki. De rögtön franciás beef úrfivá változik, ha puhára főzve, finom mártáska kisasszony társaságában elfoglalja méltó helyét az asztalon.

- Szent Dunstanra mondom, ez egyszer igazat beszélsz! Tőlünk még a levegőt is sajnálják! Azt is csak azért hagyták meg nekünk, hogy dolgozni tudjunk rájuk. Minden kövér falat az ő asztalukra kerül. Lányaink őket szolgálják, fiaink érettük mennek a háborúba, és idegen földön pusztulnak el, családjuk meg védtelenül marad itt, kiszolgáltatva hódítói kényének-kedvének. Ritkaság ám az olyan úr, mint a mi gazdánk, Cedric, áldja meg az Isten! Vér a vérünkből, és igazi férfi, jóságos és bátor, sziklaszilárd. De neki is van gondja elég, különösen most, hogy Reginald Front-de-Boeuf, amint hallom, útban van errefelé, és személyesen akar körülnézni a leigázott tartományban. Cedricnek nehéz dolga lesz, ha nem görbíti meg a derekát.

Azt nem tudhatjuk, Scott mennyire gondolta komolyan ezt a fejtegetést, elvégre egy regényről van szó, abban is politikai propagandaként, egy szereplő szájából hangzik el. Érdemes azt is észrevenni, hogy lényegében nem másról, mint nacionalista uszításról van szó, ahol a szereplő a társadalmi szembenállást fordítja át etnikai szembenállássá. Az ugyan tény, hogy a parasztok szászok, uraik normann-franciák voltak, de a parasztoknak semmivel nem lett volna jobb, ha szász uraik lettek volna – demagóg uszításról van tehát szó.

Forrás: Wikimedia Commons

Bár teljesen megbízható forrást nem találtunk, úgy tűnik, a szakirodalom szerint már csak azért is mítosz, hogy a jelentésbeli különbségnek ez lenne az oka, mert a francia eredetű szavak még jóval a normann hódítás után is jelentették az élő állatokat is. (Az pedig értelemszerű, hogy a germán szavak már a franciák átvétele előtt jelentették az állat húsát is.) Ebből persze az is következik, hogy Scott párbeszéde a valóságban nem is hangozhatott el, hiszen Scott saját korának nyelvi tényeit vetíti vissza egy jóval korábbi korba – amikor az még nem volt igaz.

Mi lehet hát a magyarázat? Valószínűleg az, hogy ugyanarra a dologra volt két szó (egy francia és egy germán eredetű), miközben ezek mindegyike két dolgot is jelentett (az állatot, illetve annak húsát). Tudjuk, hogy a nyelvhasználók szeretik, ha a különböző szavaknak különböző jelentéseik vannak – gondoljunk csak Szilágyi N. Sándor példájára, a sünkutyára és a sündisznóra. Ebben az esetben a két különböző jelentés (’élő állat’, illetve ’hús’) adott volt, a megoszlás tehát könnyen létrejött. Az, hogy miért mindig a germán eredetű állapodott meg az ’élő állat’, a francia a ’hús’ jelentésnél, talán a szavak stílusértékével függ össze (a francia elegánsabbnak számított), de az is lehet, hogy bizonyos ételek neveiben eleve csak a francia változatot használták (ahhoz hasonlóan, ahogy ma a magyarban sokkal ritkább a disznópörkölt, mint a sertéspörkölt).