A tagadás az egyik legfurcsább állatfaj az emberi nyelvek dzsungelében. Az egyik oldalról nézve a világ legtermészetesebb dolga, a legkülönbözőbb kultúrákban mindenütt vannak még nem-nyelvi jelei (például kéz- és egyéb testjelei) is a visszautasításnak meg a nemleges válasznak, és kivétel nélkül minden nyelvben vannak nyelvi eszközök a kifejezésére. A másik oldalról viszont a lehető legelvontabb gondolkodásbeli és logikai fogalmakhoz kapcsolódik, mint amilyen az igazság (valóság, valósághűség) és a valótlanság viszonya, a hiány, a „valaminek az ellenkezője, fordítottja, komplementere”, és így tovább, csupa szerteágazó és sokat vitatott absztrakt kategóriához.

A nyelvhasználóknak rendszeresen problémát okoz a tagadást tartalmazó szerkezetek megértése, még akkor is, ha csak egyetlen negatív elemet tartalmaznak (például még a biztos, hogy nem igaz és a nem biztos, hogy igaz különbsége is sokakat zavarba hoz), de ha egynél több negatív elem van a szerkezetben, akkor még könnyebb az embereket zavarba hozni vele (pl. nem akadályoztam meg, hogy bejöjjön, nem akadályoztam meg, hogy abbahagyja, megtiltottam, hogy ne hagyja abba, és így tovább). És kifejezetten gyakoriak az olyan típusú mondatok, amelyek számomra igen furcsán felesleges tagadószót tartalmaznak, mint pl. Megakadályozták, hogy ne szereljék le a hirdetőoszlopot (én így mondanám: Megakadályozták, hogy leszereljék a hirdetőoszlopot).

Nem akadályozták meg, hogy le ne szereljék a hirdetőoszlopot?
(Forrás: Budapest Beacon)

Szerintem ezzel függ össze az is, hogy sok nyelvben olyan szerkezetekben is lehetséges (és megszokott) a tagadó elem jelenléte, amelyekben „a szó szoros értelmében” nem indokolt. A magyarban (és más, például újlatin nyelvekben) ilyenek a formailag kérdés alakú felkiáltások: Mennyi mindent meg (nem) tettem érte! Vagy (ismét az újlatin nyelvekhez hasonlóan) állítások összehasonlításában: Jobban tette volna, ha engedelmeskedik, mint(sem) hogy fellázad. A franciában még külön neve is van ennek a jelenségnek („ne explétif”): Il a peur qu’il ne soit malade ’fél, hogy beteg’ – ebben a francia mondatban a ne eredetileg tagadószó, de az igazi tagadó mondatokban ennek a szócskának mindig együtt kell járnia valamilyen másik tagadó elemnek (pl. pas, personne, rien), ami csak ebben a speciális esetben marad el.

Endre nevű olvasónk kérdése szorosan ehhez kapcsolódik:

Egyre gyakrabban hallom és most már olvasom is a következő formát: “Vártunk a buszra, amíg megérkezett.”, “Ügyes trükknek tűnt, amíg megjött a rendőrkutya.” (HVG). Számomra ezek a formák pont ellentétes értelműek, mint amit a közlő valójában mondani akar. Aki várt a buszra, csak addig várt amíg az nem volt ott, vagyis meg nem érkezett (nem érkezett meg). Illetve a trükk sem volt már trükk a rendőrkutya megérkezése után, tehát amíg meg nem jött. Gyanítom a problémát az igék befejezettsége vagyis a meg igekötő okozza illetve, hogy az igekötő, az ige és a nem szó sorrendje felcserélhető bizonyos mértékig. Kíváncsian várom a választ, amíg meg nem jelenik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az amíg, mielőtt stb. kötőszavak éppen abba a csoportba tartoznak, amelyek különböző nyelveken tagadó elemekkel szeretnek járni. Az olaszban például ilyenkor választható a tagadó elem jelenléte: Resto finché (non) arriva qualcuno ’maradok, amíg valaki nem ér ide’ (a non ’nem’ jelenléte nem kötelező). A spanyolban érzésem szerint inkább a régiesebb, költői nyelvre jellemző hasonlóképpen az antes que ’mielőtt’ utáni tagadószó, és más nyelvekben is elég nagy a változatosság. Az ok természetesen az, hogy ezek a kifejezések valamilyen burkolt értelemben hiányra utalnak. Ahogy Endre is mondja: ha addig várok a buszra, míg meg nem érkezik, akkor a várakozásom időtartama negatív módon van meghatározva, azzal a körülménnyel, hogy a busz még nincs ott. (Az ige befejezettsége csak egy másik oldala ugyanennek az érmének, hiszen az időtartam, amiről beszélünk, akkor ér véget egy csapásra, amikor egy bizonyos esemény – itt a busz érkezése – lezajlik, befejeződik.) Ugyanakkor az időtartam meghatározásának ezt a negatív módját már önmagában a kötőszónak is tulajdoníthatjuk, és akkor nem érezzük szükségesnek a tagadó elemet.

Ami mármost a kérdés lényegét illeti, Endre úgy érzi, hogy a nem korábban kötelező volt az amíg meg a mielőtt mellett, és „egyre gyakrabban” elhagyják. A valóság az, hogy mindig gyakoribb volt a tagadószó jelenléte, mint a hiánya (ha jól emlékszem a leginkább a keleti nyelvjárásban), de sosem volt kötelező. Például a 18. században Fogarasi Sámuel az önéletrajzában így ír: „amennyi szekér volt, mind egy rendibe ment, amíg megunták, addig nyargaltak” (Marosvásárhely és Göttinga, Kriterion, Bukarest, 1974). Hogy napjainkban szaporodik-e a nem nélküli változat, vagy nem, arról nehéz és költséges lenne pontos adatokkal meggyőződni. De hogy mindkét változat magyaros és helyes, az biztos.