Squirell fedőnevű olvasónk kérdése nagyon érdekes, a magyar nyelvnek egy eldugott zugára vonatkozik. Vagy nem is annyira kivételes eset, amire rákérdez?

Nagyon sok ismerősöm, barátom használja a "kellesz" kifejezést. Pl. Holnap kellesz (vagy kell lesz?) menni a boltba. vagy Ezt a könyvet elkellesz olvasni. Sokat gondolkoztam azon, hogyan alakulhatott ez ki. Illetve van-e még ehhez hasonló kifejezés.

Először szögezzük le: nyelvjárási jelenségről van szó. Az egész észak-keleti magyar nyelvterületen használatos, teljesen megszokott a kellesz alak. A kérdés azonban a kialakulásának a körülményeire, lehetséges párhuzamaira vonatkozik, és tényleg ebben áll az érdekessége.

Ahogy Squirell is gyanítja, kellesz helyett valójában úgy is írhatnánk, hogy kell lesz, vagyis nem egy kivételes egyes szám harmadik személyű toldalékot tartalmaz (aminek *-esz lenne az alakja), hanem a lesz segédigét. (Egyeseket félrevezet, hogy nagyjából ugyanezen az észak-keleti nyelvterületen elterjedt a kellnek a kelletett múlt idejű alakja. A két jelenségnek történetileg semmi köze sincs egymáshoz, a kelletett a kell igének egy régies képzett alakjának, a kelletik 'szükséges' ige múlt idejű alakjának a maradványa.) De hogy kerül a lesz egy igealak után? Hiszen nem mondunk olyat sem, hogy *szeretnék lesz vagy *akarja lesz!

Hajózni kellesz!
(Forrás: Wikimedia Commons / Beroesz / CC BY-SA 2.5)

A jelenség magyarázatában mindenképpen közrejátszik, hogy a kell úgynevezett személytelen ige. Ez a furcsa megjelölés a valóságban azt jelenti, hogy csak egyes szám harmadik személyű alakjai vannak. Igaz, hogy a kellnek vannak egyéb alakjai is, de azokban a vonzatkerete is más, vagyis mások a lehetséges bővítményei: Már nem kellek neki. Abban a használatában azonban, amelyikben infinitívuszi bővítménye van, igazi személytelen ige: be kell vinniük az igazolásaikat, nem pedig *be kellenek vinniük az igazolásaikat. És a személytelen igék nem olyan nagyon igeszerűek, csak „féligék”: nemcsak az alakjaikra nézve hiányosak, de amire utalnak, az is általában sokkal inkább valamilyen elvont viszony, mint valami dinamikus eseményféleség. Nem véletlen, hogy általában van hozzájuk nagyon hasonló használatú névszói kifejezés. Például a kell közeli rokona a szükséges vagy a muszáj. Ezek viszont (legalábbis múlt és jövő időben) csak a létige alakjaival együtt alkothatnak ragozott igés kifejezést (ún. „állítmányt”): szükséges volt, muszáj lesz. Ezeknek a mintájára alakult ki a kellesz (kell lesz): ebben az egy alakban a személytelen „félige”, a kell névszóként viselkedik. És pontosan ugyanezért létezik, és szintén hatalmas területen elterjedt a lehet lesz 'majd lehet'. Sőt, Erdélyben én azt is hallottam valakitől, hogy lehet volt 'lehetett'. Tehát még a lehet is viselkedhet névszóként legalább ezekben az alakjaiban.

Ha már a személytelen „féligéknél” tartunk, emlékezzünk meg a párjaikról, azokról a névszókról, amelyeknek a funkciója nagyon hasonlít ezekéhez (mint a már említett szükséges és muszáj). Ahogy a kell és a lehet annyira közel áll ehhez, hogy egyes alakjaiban névszóként viselkednek, némelyik hasonló szerepű névszó meg épp a fordítottját csinálja, egyes alakjaiban igetőként viselkedik, mintha már-már ige lenne. Így muszáj lenne helyett gyakran hallani azt, hogy muszájna. A szabad igeként ragozott alakjai pedig az irodalmi nyelvnek is részei: szabadjon, szabadott.

Így is szabad, úgy is szabad
(Forrás: Wikimedia Commons / Hirannor / CC BY-SA 3.0)

Végül válaszra vár még két kérdés. Az egyik az, hogy miért éppen a kellesz/kell lesz és a lehet lesz a leggyakoribb alakok, amelyekben a kell, illetve a lehet névszóként viselkedik. Talán nem is szorul részletes indoklásra: jelen időben a személytelen igei állítmány és a névszóval alkotott (pl. muszáj, szabad) egyformán jelöletlenek, nem jelöli önálló nyelvi jel az egyes szám harmadik személyt  – éppen ez ad módot arra, hogy legalább néha ugyanabba a kategóriába soroljuk a kétféle szótőt. Múlt idejű alakjuk a személytelen igéknek is van (kellett, lehetett), viszont jövő idejű alakjuk a magyar igéknek általában nincs. Míg a muszáj és a szabad esetében a jövő idő kifejezésére rendszeres nyelvi eszköz áll rendelkezésre (muszáj lesz, szabad lesz), az igetövek esetében nincs a jövő idő kifejezésének rendszeres nyelvi eszköze. Ezért különösen vonzó lehetőség „féligékként” kezelni, vagyis ideiglenesen névszótőnek tekinteni őket, mert így meg lehet alkotni a kifejezetten jövő idejű kellesz, lehet lesz alakokat.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A másik kérdés, hogy a sok személytelen ige közül miért éppen ezek (főleg a lehet és a kell) viselkedik néha „féligeként”, félig névszóként, és megfordítva, a sok olyan névszó közül, amelyeket személytelen névszói állítmány névszói részeként használunk, miért éppen ezek (főleg a muszáj meg a szabad) viselkedik néha „alig-igeként”, miért ezek fordulnak elő igei toldalékokkal. Mint olyan sok más esetben, a válasz lényege itt is a gyakoriság. A személytelen igék közül messze a kell és a lehet a leggyakoribb, a személytelen igés kifejezésekben előforduló névszótövek közül pedig messze a szabad és a muszáj. Gyakoriságuk nyilván azzal függ össze, hogy nagyon általános modalitásokat fejeznek ki. (A modalitások fogalmáról korábban már írtam.)