A tudósok munkájáról legfeljebb csak elnagyolt elképzeléseink vannak. Elképzeljük, hogy egész nap ülnek a laborban, vagy a könyvtárban, és olvasnak, kutatnak. Arra ritkábban gondolunk, hogy mit is jelent valójában az úgynevezett Heuréka!-élmény, az érzés, amikor valamit felfedezünk. Milyen szerepet játszanak az érzelmek a tudományos felfedezésekben? A The Guardian összeállítása alapján négy, különböző területen dolgozó tudós munkájába és érzelmi életébe pillanthatunk bele...

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A tudós is ember?

Ewan Birney a  Cambridge-ben működő Európai Bioinformatikai Intézet (European Bioinformatics Institute) vezetője, bioinformatikus, azaz  „számítógépes biológiával” foglalkozik. Arról számol be, milyen boldogságot tud eredményezni egy új felfedezés, egy tudományos eredmény, de hogy a fordítottja is megtörténik: az eredménytelenség elkeserítő lehet. A kutató nyíltan beszél arról, hogy milyen sokféle érzelmet vált ki belőle a munkája: jóleső izgalmat, kíváncsiságot, frusztrációt, szomorúságot, kiábrándultságot és olykor kimerültséget is. Munkája során előfordul, hogy élénken vitatkozik a kollégáival, néha viszont éppen arra van szüksége, hogy egyedül leüljön, és végiggondoljon valamit, akár egészen az elejéről kezdve.

A viták olykor szélsőségesen erősek is lehetnek: előfordult, hogy egy kemény érvelés után a kollégája virágot küldött neki, majd együtt vacsoráztak, hogy „kibéküljenek”. „Jól nézhettünk ki – mondja –, szélesen gesztikuláltunk és nevettünk, amikor felidéztük a vitánkat. De barátok maradtunk egy ilyen „tányérdobálós” vita után is.

Ezek a viták persze soha nem kerülnek be a tudományos cikkekbe. Amikor a tudósok írásban kommunikálnak egymással, higgadtnak és precíznek kell maradniuk. A tudományos írás valóban érzelemmentes műfaj: adatokat, elemzéseket, az adatok értelmezését kell közölni benne, méghozzá úgy, hogy egy másik tudós azt részleteiben is megértse. Minden lépésnek logikusan kell következnie az előzőből. „Néha irigykedem a művészekre, akik írhatnak érzelmekről (sőt, akiknek az esetében elvárás, hogy ezekről írjanak)” – mondja Ewan Birney.

Nem mindig békés...
(Forrás: Wikimedia Commons / Vyperx1)

Az, hogy a tudós nem fejezi ki az érzelmeit a munkája során, könnyen ahhoz a hamis képhez vezethet, hogy a tudós érzelemmentes ember. Ahogy Ewan Birney beszámol róla, a tapasztalatai éppen ennek az ellenkezőjét igazolják. A tudományos munka folyamán az ember nagyon gyakran  tölt időt azzal, hogy egy félig megemésztett gondolattal barátkozzon, vagy hogy új ötleteket próbáljon ki. A tudós is, mint bármelyik másik ember, nagyon gyakran megkérdőjelezi saját magát, illetve a kollégáit is, így óhatatlanul rengeteg érzelmet is fektetnek a munkájukba.

A tudományos világot a legtöbbször az élénk viták mozdítják előre, nem pedig a magunkba mélyedés. Erre példaként felidézi egy emlékét: mindössze 20 éves volt, amikor élete egyik legemlékezetesebb tudományos vitáját átélte. Egy hatalmas előadóban ült a közönség soraiban egy molekuláris biológiai előadást hallgatva, amelynek már az ötödik percében megkérte valaki az előadót, hogy menjen vissza az egyik ábrájához, és magyarázza el, mert az túl bonyolult, és érthetetlen volt a közönség számára. Nem sokkal később az egész hallgatóság egy hatalmas vita közepén találta magát, amely arról szólt, hogy az előadó egész vállalkozása értelmes-e egyáltalán. Az előadó pedig mindezt némán hallgatta, mint egy csöndes mellékszereplő, és közben nyilván azon merengett, hogy az előadás megzavaróinak igazuk lehet-e. – Hát, általában nem pont így képzelünk el egy tudományos előadást...

A tudományos kísérletek nagyon hosszúak, sokszor éveken át tartanak, gyakran tehát lehetetlen, hogy az ember érzelmileg ne involválódjon az eredményeket illetően. A tudományos munka sarkalatos pontjai akár pusztán fizikai reakciókat is kiválthatnak: szinte megszédülünk, amikor rájövünk, helyes volt a hipotézisünk. De ennek az ellenkezője is megtörténhet: legszívesebben elsüllyednénk, amikor egy ötlet egyszerűen nem akar összeállni. „Ilyenkor – vallja be a tudós – szétesem és frusztrált leszek, akár le is blokkolok, olyannyira, hogy minden másról el kell vonnom a figyelmem, hogy koncentrálni tudjak.” Néha az ilyen kérdések, problémák, úgy érezzük, ölni tudnak. Megtörtént például, hogy vezetés közben kezdett el gondolkodni egy tudományos kérdésen, és majdnem baleset lett a vége.

„Hurrá, nem volt totális marhaság!”

Helen Czerski, fizikus és óceonográfus, a southamptoni egyetem munkatársa úgy fogalmaz, hogy egy ajánlat (pl. a házassági) rengeteg nagy tervet hívhat életre. A tudományban azonban egy-egy kezdeményezésben nem a karikagyűrűk, illetve a térden állva elmondott fogadalom az érdekes: az ember a legjobb tudását tudja felajánlani hozzá, és utána reménykedhet benne, hogy az elég lesz. Minden tudományos kutatás valamilyen felajánlással, ajánlattal kezdődik, és az egész úgy működik, mint az üzlet világában. Egy nagyszerű új ötlet megvalósításához elsősorban és mindenek előtt pénz kell: felszerelés, fizetések és egyebek.

A pénzt osztó állami hivatalokat pedig le kell nyűgözni. Tehát egy izgalmas, jó, új ötlet csupán az első lépés. Második lépésként meg is kell írni a pályázatot. Az első pályázat – emlékezik vissza Czerski –, amit írt egy három éves ösztöndíjra szólt. Először nagyon élvezte a megírását, tele volt ötletekkel. Annak bizonyítása, hogy a tervezett kutatás fontos és hasznos, örömöt okozott számára. Könnyű megfeledkezni az egész gépezetről, ha az ember éppen a részleteken dolgozik... A tervezet részleteinek kidolgozása – folytatja a történetet – azonban már nehézkesnek és időigényesnek bizonyult. Később még inkább lelassult, buta cammogásnak tűnt, ahogyan újra és újra ellenőrizte a leadandó anyagot. Az azonban mégis fontos volt számára, hogy az ő ötlete nyerje el a támogatást. Egy idő után már a pályázat minden szavát betéve tudta. Végül a határidő vetett véget a szenvedéseinek. És az eredmény? – Hónapokkal később kapott egy e-mailt, hogy elnyerte az ösztöndíjat. „Hurrá, az ötletem nem volt komplett marhaság! Úgy éreztem, mintha megnyertem volna egy hosszú és nagy versenyt, pedig ez még csak a kezdet volt...” – mondja  Czerski.

A személyiség része a dolognak

Andrea Sella, a University College London (UCL) szervetlen kémia professzora azt meséli, hogy a minap kapott egy sms-t egy tanítványától, hogy ugorjon be a laborba, mert van ott valami, amit látnia kell. Néhány órával később, amikor beért a laborba a diák egy sötét oldattal teli lombikot mutatott neki. „Nézze” – mondta, és egy zseblámpával megvilágította a lombikot, ami élénkzölden ragyogott. „Fluoreszkál – mondtam – gyönyörű.”

Amikor minden lámpát lekapcsoltak a laborban, és a lombikot egy UV-lámpával világították meg, a jelenség még látványosabb volt, ami sok más diákot odavonzott a laborba. Jóllehet ez nem volt egy nagy tudományos megfigyelés, mégis meglepő volt, és izgatott spekulációkra sarkallt mindenkit. Miért fluoreszkál egy gallium-oldat? Mi volt a kémiai szerkezete? Hogyan jött létre a fény? Mivel magyarázható a jelenség? – A fejek megteltek ötletekkel, magyarázat-lehetőségekkel, ami nagy izgalmat és örömet okozott.

A nagy pillanatok
(Forrás: Wikimedia Commons / Alfred Clint (1843–1924))

Ilyen pillanatokban azonban csak nagyon kevés ember tud nagy felfedezéseket tenni – teszi hozzá Sella –, mégis van ezekben a pillanatokban valami nagyon mélyen örömteli: megvitatni egy új megfigyelést a kollégákkal és a diákokkal. Persze ilyen váratlan események ritkán bukkannak fel a tudományos kutatás során, de az utánuk következő viták, beszélgetések minden alkalommal kicsit megváltoztatják a kutatás irányát. Ami pedig még ennél is fontosabb: amikor a gondolatok ilyen formában testet öltenek, az mindig valamilyen személyes pillanat.  Aztán, amikor cikket, jegyzőkönyvet írnak belőle, csak akkor térnek vissza a tudomány személytelenségéhez.

A megkönnyebbülés hullámai...

Sarah-Jayne Blakemore a kognitív idegtudomány professzora az UCL-en. Arra emlékszik vissza, amikor a későhúszas éveiben, éppen befejezve egy franciaországi posztdoktori ösztöndíjat valójában nem is tudta, hogy egy tudományos életpálya hogyan is folytatódik innen. Úgy tűnt számára, hogy az ember kiválaszt egy területet, és ráfekszik annak a kutatására, és akkor évtizedek alatt valóban előrelépést érhet el benne... Ő a pszichológiát, azon belül is a skizofrénia tanulmányozását választotta kutatásai tárgyául. 

Kutatás közben merült fel benne az a kérdés, hogy a skizofrénia miért pont a felnőtté válási folyamat végén jelentkezik. Gyerekkorban és fiatalkorban minden normálisan működik, aztán a felnőtté válás végén egyszer csak minden elromlik. Történik valami fontos ebben az időszakban az emberi agy fejlődésében, ami kiváltja ezt a betegséget? – Elolvasta a létező irodalmat a kérdésről, és meglepődve tapasztalta, hogy nincs igazán jó válasz rá. Megbeszélte a problémát a mentorával, aki csak ennyit kérdezett tőle: „Miért nem keresed meg te magad a választ? Jelentkezz egy kutatói állásra ezzel a témával, és kezdj el a felnőtté válással kapcsolatos neurológiai változásokkal foglalkozni”.

„Miért is ne? – Ez tényleg ilyen egyszerű” – emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor a megkönnyebbülés hullámai elérték. Persze ez azt is jelentette, hogy egy számára szinte teljesen új területen kellett elkezdenie dolgozni. Ezzel kockázatot is vállalt, de 10 év távlatából már úgy látja: megérte. Történetének tanulsága: egy jó mentor megváltoztathatja az életedet.

Forrás

Scientists and their emotions: the highs ... and the lows