A tudomány értéksemleges és elfogulatlan, legalábbis a kívülállók gyakran így gondolják... De a valós helyzet olykor igencsak messze van ettől az ideáltól. Az olyan tudományágakban, mint például a matematika, valóban kis szerepe van a szubjektivitásnak – nehezen tudunk például nacionalista differenciálgeometriát elképzelni, és árja fizikáról és csillagászatról is csak a Harmadik Birodalomban ábrándoztak (el is veszítették a háborút!). De a társadalomtudományokban jóval gyakoribbak az efféle torzítások. Lehet, hogy az emberi viselkedéssel kapcsolatos ismereteink nagy része csak az amerikaiakra igaz...

Szan gyerekek. Meglepték a viselkedéskutatókat
(Forrás: Wikimedia Commons)

Pszichológia vagy amerikanisztika?

Szórakoztató kutatásmódszertani sorozatunkban már sok szó esett a megfelelő mintavétel fontosságáról. Mint láthattuk, elsősorban nem az számít, mekkora a minta, hanem az, hogy mindenkinek egyenlő esélye van-e belekerülni. Legalább ennyire fontos az is, hogy ne próbáljuk meg túláltalánosítani a következtetéseinket – például ha az ismerőseink mind folyékonyan beszélnek oroszul, ne állítsuk mindjárt azt, hogy a magyarok általában jól beszélnek oroszul. Hogyan állnak az emberekkel foglalkozó tudományok e téren? Sajnos meglehetősen rosszul.

Félig tréfásan, félig keserűen szokás mondani, hogy a pszichológia az amerikai (vagy legalábbis nyugati) alsóbbéves pszichológushallgatók viselkedését leíró tudományág. Ez tényleg így van – a pszichológiai kísérletek résztvevői leggyakrabban valóban egyetemi hallgatók, akik rendszerint azért vállalkoznak ilyesmikre, mert valamelyik kurzusuk teljesítéséhez ez a feltétel, vagy mert a vizsgálati személyeket gyűjtő csoporttársuk olyan szívhezszólóan kérlelte őket. Ezzel semmi gond sem lenne, de a kutatók rendszerint hajlamosak túláltalánosítani, és megállapítani, hogy a hallgatók teljesítménye nemcsak hogy az egyetemistákra, de az adott ország teljes népességére, sőt akár az egész emberiségre jellemző.

Pszichológus gólyatábor Szegeden. Ők az átlagmagyarok?
(Forrás: Wikimedia Commons / SZTE Pszichológiai Intézet / CC BY-SA 3.0)

Kultúrafüggetlen krikszkrakszok

Leginkább nem is azok a kutatási területek veszélyeztetettek, ahol nyilvánvalóan nagyok a kulturális különbségek. Az valószínűleg mindenkinek evidens, hogy ha a nemi szerepeket szeretnénk vizsgálni, várhatóan más eredményre jutunk Kanadában, mint Szaúd-Arábiában vagy épp Magyarországon. De az már kevésbé magától értetődő, hogy a Nyugat-központúság még az észleléssel kapcsolatos kísérleteket is befolyásolja.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Gondolnánk, hogy ha például vonalakat és pöttyöket mutogatunk embereknek és mérjük a reakcióidejüket, az efféle rendkívül absztrakt feladatokban minden idegrendszerileg ép személy hasonlóan teljesít. Ez azonban egyáltalán nem igaz. Hogy csak egy ellenpéldát vegyünk, az úgynevezett Müller-Lyer-illúzió sokkal jobban jellemző európai emberekre, mint másokra. Melyik a leghosszabb a képen látható három vízszintes vonal közül? Mint lejjebb a piros csíkok is mutatják, a vonalak egyforma hosszúak, habár ez első látásra nem így tűnik.

A Müller-Lyer-illúzió szemléltetése
(Forrás: Wikimedia Commons / Fibonacci / CC BY-SA 3.0)

Valószínűleg attól függ, mennyire fogékony valaki erre az illúzióra, hogy mennyi időt töltött el olyan épített környezetben, amelyre a derékszögben találkozó egyenesek jellemzőek. A nyugati világban szinte mindenki ilyen, de ez nem jelenti azt, hogy az emberek általánosságban bedőlnek ennek az illúziónak. A Kalahári-sivatagban élő szan nép tagjainak például egyáltalán nem okoz gondot a vonalak pontos hosszának megbecslése.

Számos tudományterület érintett

2010-ben nagy port kavart fel a Behavioral and Brain Sciences (Viselkedés- és agytudományok) című, összefoglaló jellegű cikkeket és a hozzájuk kapcsolódó vitákat közlő szakfolyóiratban megjelent írás, amelynek szerzői utánajártak, mennyire jellemző a viselkedéskutatásra az efféle túláltalánosítás. Megdöbbentő eredményre jutottak: még a legnevesebb tudományos folyóiratokban is rendszeresen jelennek meg olyan publikációk, amelyeknek szerzői saját hallgatóikról következtetnek az egész emberiségre.

A cikk kapcsán lezajlott vitához számos tudós hozzászólt. A válaszokból
az is kiderült, nem csak a pszichológia ilyen, hanem a neurológia, a
közgazdaságtan, sőt a főemlős-kutatás is. Ahogy az amerikai embereken végzett vizsgálatok eredményét a tudósok kiterjesztik az egész világra, úgy terjesztik ki a fogságban felnevelt csimpánzok eredményeit a vadon élő állatokra, pedig igen nagy viselkedésbeli különbségek léteznek a két csoport között. Ráadásul előre nem lehet tudni, hogy egy adott feladatban egyformán vagy eltérően fognak teljesíteni a különböző csoportok.

Fotózkodásra nevelt állatkerti csimpánz
(Forrás: Wikimedia Commons / snowyowls / CC BY-SA 2.0)

Lássunk néhány konkrét adatot a kutatók gyűjtéséből! A neves pszichológiai szakfolyóiratokban 2003 és 2007 között megjelent publikációk 68%-a amerikai résztvevőkkel dolgozott, 96%-a pedig iparosodott nyugati társadalmakban élőkkel. Egy véletlenszerűen kiválasztott amerikai alsóbbéves egyetemistának több mint négyezerszer nagyobb esélye volt arra, hogy bekerüljön egy pszichológiai kísérlet mintájába, mint egy nem nyugati társadalomban élő embernek.

Amikor különböző társadalmakat hasonlítanak össze a tudósok – azért olykor erre is akad példa –, a nyugati világban élők és különösen az amerikaiak meglehetősen szélsőségesen teljesítenek. Nem feltétlenül nagyon jól; van, amikor nagyon rosszul. Például ha amerikai gyerekeknek kell élőlényeket megnevezniük, hajlamosak sokkal tágabb kategóriákat használni, mint más kultúrákban élő gyerekek, mert nem ismerik az állatokat és a növényeket. Nem azt mondják, hogy tölgy vagy fenyő, hanem azt, hogy fa.

Fa
(Forrás: Wikimedia Commons / Olivier BEZES / CC BY 2.5)

Van, amikor egyszerűen csak máshogyan teljesítenek; azt azonban nem lehet mondani, hogy rosszul vagy jól. Például a nyugati világban élő emberek sokkal hajlamosabbak a tárgyak környezetét figyelmen kívül hagyni, ami bizonyos helyzetekben előnyös lehet, másokban viszont hátrányos. Ha egy bonyolult ábrán kell megtalálni egy kisebb konkrét alakzatot (például egy háromszöget), az amerikaiak gyorsabban teljesítik a feladatot, mint az oroszok vagy a malájok, mert könnyebben figyelmen kívül tudják hagyni a zavaró elemeket. De ha az egész összkép értelmezése a feladat és mindenre figyelni kell, akkor az amerikaiak vannak hátrányban (igaz, ez utóbbi esetet a kutatók kevésbé vizsgálták).

Az angol nyelv az igazi?

A nyelvészet sem mentes a Nyugat-központú elfogultságoktól. A világ nyelvei sajnos korántsem egyforma eséllyel pályáznak a nyelvészek figyelmére. A laikus talán úgy képzelné, hogy a különösen érdekes vagy szokatlan nyelveket kutatják inkább, de ez nem így van. Az első számú vezérelv a hozzáférhetőség – ha a tudósnak utaznia kell, az már önmagában probléma, mert honnan lesz rá pénz? De ez még nem magyarázza meg teljesen, hogy miért elsöprő a nyugat-európai nyelvek túlsúlya; hiszen számos európai országban vannak kisebbségi nyelvek, amelyekért nem kell messzire menni, mégis csak kevesen foglalkoznak velük. A Spanyolországban beszélt, a kihalás szélén álló erromintxela nyelvről alig akad néhány publikáció, vagy hasonló helyzetben van például Magyarországon a beás nyelv is.

Az angol népszerűsége töretlen
(Forrás: Wikimedia Commons / Mark Skipper / CC BY 2.0)

A nyelvek absztrakt szerkezetével foglalkozó elméleti nyelvészet sem áll sokkal jobban. Az egyik legmeghatározóbb elméleti nyelvészeti irányzat, az amerikai Noam Chomsky nevéhez köthető minimalista program által leírt összefüggések még az angol nyelvre csak-csak érvényesek (habár ezt is sokan vitatják), de más nyelvekre korántsem. Viszont épp azért, mert Chomsky és társai ennyire angolközpontúan közelítik meg a nyelvészetet, bírálóik egyre intenzívebben foglalkoznak az angoltól eltérő szerkezetű nyelvekkel. A helyzet tehát lassan javul.

Hogyan fogják a társadalom- és élettudományok meghaladni saját Nyugat-központúságukat? Gyors változásokra ne számítsunk: a fentebb ismertetett vitában a többség lelkesen helyeselt és elismerte, hogy a probléma valós, de szinte minden maradt a régiben. Mindenesetre már ez is pozitívum – az eredeti cikk szerzői a vitában azt is megemlítették, hogy attól tartottak, a többi kutató azonnal dühödt támadásba fog lendülni. Egy kollégájuk egyenesen azt állította, ha közzéteszik a cikket, a tudományos közösség le fogja őket köpni! Ez szerencsére nem történt meg.

Felhasznált irodalom

Henrich, J., Heine, S. J., Norenzayan, A. (2010): The weirdest people in the world? Behavioral and Brain Sciences, 33: 61-135. (A PDF más kutatók hozzászólásait és az eredeti szerzők válaszát is tartalmazza.)