A sokéves tapasztalat szerint az ünnepek előtti stressz december 24-én naplemente környékén, tehát körülbelül délután három és négy óra között hág a tetőpontjára. A hangulat várakozással teli, az idegek pattanásig feszülnek. Már mindenki szívesen abbahagyná a föl s alá futkosást, a takarítást, a sütés-főzést, a fenyőfa bepréselését a nappaliba, amikor hirtelen… angyal száll el fölöttünk. Vagy épp az ördög? És belénk hasít a felismerés, hogy ez vagy az nem lett kész, mégis elfelejtettük megvenni ajándékba azt a szép vázát a szomszéd Mári néniéknek, ráadásul a bejgli darabokban jön ki csak a tepsiből, a sorosan kapcsolt izzósor pedig ugyan végre megvan, de nem ég. És akkor valaki végre azt is elárulhatná, hogy hová búbánatba lett tavaly eltéve a fenyőfatalp. És ilyenkor azért elszáll az agyunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ezekben a kritikus időkben tehát igen fontos tudnunk, hogy mi is a különbség a vitatkozás és a veszekedés között. Induljunk ki e szavak hétköznapi értelméből! Biztos, hogy azt mondanánk, hogy a bíróságon az ügyvéd és az ügyész vitatkoznak, próbálják meggyőzni a bírót a saját igazukról. Az sem kétséges, hogy a tudósok ma még vitatkoznak arról, hogy milyen üzeneteket érdemes küldeni a világűrbe, és milyeneket nem. Boldogabb országokban és időszakokban a parlamentben a képviselők megvitatják a készülő jogszabályokat. És persze vitatkozhatunk arról, hogy ki kell-e porszívózni a szőnyeg mindkét oldalát karácsony alkalmából, vagy hogy ki a jobb pasi: Hugh Laurie vagy Hugh Grant. De azt már nem mondanánk, hogy a házastársak féltékenység miatt összevitatkoznak. Ahogy azt sem mondanánk, amikor a szomszédból hallatszik a széttört váza csörömpölése, hogy: „Ó, a Mári néni és a Béla bácsi csak vitatkoznak.” Utóbbiakra már inkább a veszekedés szót használnánk. De meghatározható-e pontosan, hogy mi is a különbség a kettő között?

Hugh Laurie és Hugh Grant. Melyik a jobb pasi?
(Forrás: Wikipedia Commons / Xside & RanZag | Tine Hemeryck / CC BY-S)

Az anyjuk közös

Mielőtt a különbségekre rátérnénk, vizsgáljuk meg, mi bennük a közös! Mert nem véletlen, hogy néha bizonytalankodunk, hogy vitatkozásról vagy veszekedésről van-e szó egy adott helyzetben. Sőt, valószínűleg a Mári néniék is eredetileg csak vitatkoztak (az még nem hallatszott át a falon), mielőtt még a váza elröpült volna. Mert amikor már repül a váza, akkor elég biztosan állíthatjuk (nem csak a Mári néniék esetében), hogy a felek veszekszenek. Látjuk tehát, hogy a vita általában megelőzi a veszekedést, időben is és intenzitásban is. A vita el tud fajulni veszekedéssé. És ebben a folyamatban sok közbülső állomás képzelhető el. A veszekedés azonban nem szokott vitatkozássá nemesülni.

Egy tőről fakadnak, tehát ugyanaz az alapjuk. Ez pedig nem más, mint a konfliktus, a szembenállás, az ellentét. A bíróságon két (vagy esetleg több) igazság áll szemben egymással. A tudósok esetében tudományos álláspontok ütköznek össze. A parlamentben jó esetben a pártok elképzelései és érdekei ütköznek csak egymással. A szőnyegek akkurátus karácsonyi tisztogatásáról megoszlanak a vélemények, akárcsak a Hugh keresztnevű híres férfiakról. De mi a helyzet a féltékenységi jelenettel? És miért röpült el Mári néniék vázája?

Forrás: photofind.com

De mégis az apáikra ütnek

Ezekben az esetekben nem beszélhetünk álláspontokról, meggyőződésekről, érdekekről, de még véleményekről vagy ítéletekről sem. Nem igaz, hogy a a féltékenységet megalapozó, vélt vagy valós megcsalással kapcsolatban a feleség (vagy a férj) álláspontja, az lenne, hogy a megcsalás jó vagy helyes dolog, míg a férj (vagy a feleség) álláspontja az lenne, hogy a megcsalás nem jó vagy nem helyes dolog, és ez a két álláspont ütközne egymással párbeszédükben. Az sem valószínű, hogy a szomszédban Mári néni (vagy Béla bácsi) úgy gondolta, el kell hajítania a vázát, míg Béla bácsi (vagy Mári néni) úgy gondolta, nem szabad elhajítani a vázát, és végül Mári néni (vagy Béla bácsi) álláspontja győzött, és ezért el lett hajítva a váza. Nyilvánvalóan nem ez történt a szomszédban. Ezekben a szituációkban tehát nem az álláspontok álltak szemben egymással, hanem a személyek: a férj és a feleség, a szomszédban pedig Mári néni és Béla bácsi. Így máris találtunk egy fontos különbséget a vita és a veszekedés között. És ebből a különbségből sok minden következik:

Először is: a vitának van konkrét témája, tárgya, amiről szól, míg a veszekedés esetében ilyenről nem beszélhetünk. A bíróságon arról van szó, ki a bűnös; karácsonykor az a vitás kérdés, milyen módszerrel kell kitisztítani a szőnyegeket. De a házastársak nem a megcsalásról vitatkoznak, hanem a (vélt vagy valós) megcsalás miatt vesznek össze. És a szomszédunkban lakó Mári néni (vagy Béla bácsi) érveit is nehezen tudjuk rekonstruálni a ripityára tört váza cserepeiből. Bár nincs kizárva, hogy amikor elkezdték az ismert kimenetelű beszélgetést, még voltak érveik, a váza elhajításának pillanatában már biztos nem az észérvek voltak túlsúlyban. És ha másnap megkérdeznénk a Mári nénit (vagy a Bála bácsit), hogy ugyan már, min vesztek össze előző este olyan csúnyán a Béla bácsival (vagy a Mári nénivel), akkor nem biztos, hogy meg tudná mondani. (Hanem e helyett panaszkodásba vagy a Béla bácsi (esetleg a Mári néni) szidalmazásába kezdene.)

Váza
(Forrás: Wikimedia Commons / André Karwath aka Aka / CC BY-SA 2.5)

Másodszor: A vitának legtöbbször van konkrét célja. A bíróságon az a cél, hogy minél hitelesebben feltárjanak egy bűncselekményt, és ennek megfelelően igazságos ítélet szülessék. A tudósoknak az a céljuk, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz, hogy több tényszerű igazságot tudjanak elmondani a tudományuk által vizsgált tárgyról. A karácsonyi porszívózás esetében ennél kissé földhözragadtabbak a célok, de megvannak: az egyik fél részéről a szőnyeg makulátlan tisztasága, a másik fél részéről a kényelem és az energiatakarékosság szempontja. A féltékenységi jelenetbe keveredett férj és a feleség párbeszédében első látásra nem találunk ilyen konkrét, racionálisnak mondható célt. Lehetséges ugyan, hogy különböző lelki célok, szükségletek mozgatják őket, de ezeket legtöbbször még ők maguk sem tudatosítják, így kevéssé mondhatók racionálisnak: „Gyanakszom rád, féltékeny vagyok, ezért jelentet rendezek, hogy felfigyelj rám”. Vagy: „Utálom, ha érzékenykedsz és vádaskodsz, ezért visszatámadok és kikérem magamnak a féltékenységi jelentet”. Abban azonban megegyezhetünk, hogy Mári néniéknek sem volt céljuk, hogy eltörjék a kedvenc vázájukat. Sőt, amikor belekezdtek a kiadós beszélgetésbe, valószínűleg még volt céljuk, és egyikük sem sejtette, hogy a párbeszéd végén egy vázával szegényebbek lesznek.

Harmadszor: Amíg a vita egy témáról szól, addig a felek többé-kevésbé ragaszkodnak ahhoz, hogy a tárgykörbe tartozó érveiket, indokaikat sorakoztassák fel, és ettől ne térjenek el. A bíróságon behívatják a tanúkat, elsorolják az alibiket, hivatkoznak szakértői vizsgálatokra stb. A karácsonyi porszívózás esetében a felek megvizsgálják, milyen praktikus okokkal indokolható az alapos porszívózás, és milyen gyakorlati vagy elméleti megfontolások hozhatók fel ez ellen. A férj és a feleség féltékenységi jelenete esetében azonban nem találunk érveket, csak érveknek látszó nyelvi szerkezeteket: „Azért csaltál meg, mert egy utolsó hűtlen szemét vagy!”. A szomszédban sajnos még ennyit sem fedezünk fel: a vázák ugyanis olyankor szoktak elrepülni, amikor már érveknek ható nyelvi szerkezetekre sem futja a felektől.

Végül pedig: A vita általában nem szed áldozatokat, míg a veszekedésnél nem kizárt a nyolc napon túl gyógyuló lelki vagy akár testi sérülés. A bíróságon az ügyvéd és az ügyész személye csupán médium, rajtuk keresztül ismeri meg a bíró az adott esetet. Hasonló a helyzet a tudósok háza táján is: személyesen lehetnek igen jó barátok azok, akik a tudomány területén egészen más elméletek elkötelezettjei. A személyes szférájukat tehát nem érinti az, hogy vitájuk van bizonyos kérdésekről. A férj és a feleség féltékenykedése esetében már a fenti példából is láthattuk, hogy személyes bántások nélkül nem úszható meg a párbeszéd: a hűtlen szemét személyes megfogalmazás, sértő (még akkor is, ha objektíve igaz, hogy a másik hűtlen). De még ha ennél finomabban fogalmazna a megcsalást sejtő fél, akkor is veszélyes vizekre evezne: „Mert mindig ilyen voltál, sose voltam neked elég jó”. Az indoknak látszó mondat, bár kétségtelen, hogy kevésbé durva, mint az előző változat, a lényegét tekintve azonban ugyanolyan: személyeskedő, a másik emberről ítéletet fogalmaz meg, ráadásul túlzottan általánosít (mindig, soha). (Az ilyen fajta általánosításokról sorozatunk következő részében bővebben olvashatnak.) Mári néniéknél pedig ha az érveket nem is sikerült rekonstruálnunk, a személyes sértést mindenképp igazolhatjuk: a váza eldobása a nem-verbális kifejezőeszköze annak, hogy: „Hallgass már el!”, „Nem bírlak elviselni!” vagy  „Dögölj meg!”.

Forrás: iStockphoto

Hogyan ronthatjuk el a karácsonyt?

Végül vizsgáljuk meg azt az utat, ami a racionális érvektől a váza cserepeiig vezet. Mitől durvulnak el a vitáink? Hogyan alakulnak át veszekedéssé? A válasz első közelítésben nagyon egyszerű: elrontjuk a fent leírt szabályokat. Karácsony környékén erre igen sok alkalmunk van, hiszen több a közösen megbeszélendő, egyeztetendő ügy, és ebből adódóan több a konfliktus is. Például előfordulhat, hogy egy probléma esetében rögtön eltérünk a témától: „Porszívózd ki, kérlek, a szőnyegeket, de jó alaposan, úgy, hogy mind a két felük tiszta legyen”. Amire a kitérő válasz lehet ez: „Szépen süt a nap, most kimegyek inkább lefaragom a fenyőfa törzsét, hogy beleférjen a karácsonyfatalpba”. Ez önmagában még nem tűnik olyan vészesnek, de könnyen kaphatjuk ezt a választ: „Mindig mellébeszélsz, sose csinálod meg azt, amit kérek”. Vagy: „Na persze, még a porszívózás is rám marad, nem elég nekem a konyha!”. És akkor ott vagyunk, ahol a part szakad.

Azzal is elronthatjuk a párbeszédet, hogy szem elől tévesztjük a célt – vagy egyszerűen átalakítjuk. Például ahelyett, hogy racionálisan próbálnánk arra a célra törni, hogy rövid úton megoldjuk a porszívózást, de legalább ne kelljen a szőnyeg mindkét felét kitisztítani, egyszerűen el akarjuk kerülni az egész helyzetet, vagy kiszolgáltatottságunkból adódó frusztrációnkat próbáljuk a másik fél nyakába varrni. Például így lehet ezt csinálni: „A fenébe azzal a rohadt szőnyeggel. Karácsony van, hadd legyen már egy kis nyugalmam, egészen mostanáig meg sem álltam!” Vagy: „Mindig rám bízod a legmocskosabb munkát! Ha neked annyira fontos, hogy ki legyen porszívózva, csináld meg magad.”

Porszívó.
(Forrás: Wikimedia Commons / che / CC BY-SA 2.5)

Az is előfordulhat, hogy ugyan megpróbálunk érveket hozni, de nem maradunk meg a racionalitás talaján. Porszívózás-ügyben arra hivatkozni, hogy szemmel láthatóan a koszos szőnyeg nem is annyira koszos: nem kifizetődő. Könnyen megkaphatjuk erre, hogy tán vakok vagyunk-e, vagy csak lusták. Az is lehet, hogy egyszerűen rossz, gyenge elfogadhatatlan érvvel állunk elő, például ezzel: „Nem szabad azzal koptatni a szőnyeget, hogy annyit porszívózzuk. Rosszat tesz a szőnyegnek is, mellesleg a porszívó is használódik közben, hamarabb fog elromlani.” Erre könnyen megkaphatjuk válasznak, hogy: „Ne nézzél már hülyének engem! A szőnyegnek az a dolga, hogy kopjon, a porszívónak meg az, hogy porszívózzon”.

Végül a legnagyobb (bár igen csábító) baklövés, amit elkövethetünk, az a személyeskedés. Láthattuk, a fenti példák is mind ehhez vezettek, és végső soron ez juttatta a vitát zátonyra. Ha a porszívózási felhívásra azt feleljük, hogy:„Hagyjál már, van jobb dolgom is.”; vagy azt, hogy: „Te tisztaságmániás vagy, hagyjál már a porszívózással engem békén!”; vagy netán ezt: „Te állandóan valamilyen feladatot osztogatsz nekem. Nem fejeznéd be a cseszegetést?”, akkor már első lépésben súlyos hibát követünk el, és semmi jóra nem számíthatunk. Hiszen a személyeskedés újabb személyes bántásokat szül, amelyeknek olykor csak a széttört váza vethet véget.

No de akkor hogy kellene korrektül érvelnünk karácsony délutánján, amikor megkérnek minket, hogy porszívózzuk ki a szőnyegek mindkét oldalát? Hát úgy, hogy kikerüljük a fenti csapdákat: ragaszkodunk a témához, nem tévesztjük szem elől a célt, és racionális érveket sorakoztatunk fel személyeskedés helyett. Például így:

– Porszívózd ki, kérlek, a szőnyegeket, de jó alaposan, úgy, hogy mind a két felük tiszta legyen.

– Most nem szabad bekapcsolni és sokáig bőgetni a porszívót, mert nagyon hangos, és kihallatszik, és a hang elriasztja a cinkéket az udvarból.

Ez az érv kétségkívül megmosolyogtató, de a racionális alapja nem kérdőjelezhető meg. Azon a megfigyelésen, tapasztalaton alapul az érv, hogy a hangosabb hangokra a cinkék elrepülnek az udvarból. A porszívó pedig köztudottan egy hangos eszköz. Ebből a két tapasztalatból következik, hogy amennyiben bekapcsoljuk a porszívót, a cinkék elrepülnek. Nagyon fontos, hogy ebben az esetben a porszívózás csak a pillanatnyi körülmények között lett elutasítva, nem véglegesen, mint fentebb annál az érvnél, hogy a porszívózás elkoptatja a szőnyeget. Így meghagyja a lehetőséget arra, hogy a másik fél a közös cél érdekében kompromisszumot kössön: „Rendben, akkor légy szíves, csináld meg akkor, amikor már besötétedett és a cinkék elültek.” Így a felek mindketten nyertek valamit: Egyikük elérte, hogy pillanatnyilag ne kelljen porszívóznia, míg a másikuk reménykedhet, hogy sötétedés után ki lesz porszívózva a szőnyegek mindkét oldala. Ezzel időt is nyertek: újabb érvek kitalálására, újabb kompromisszumok megkötésére (sötétedés után például már elképzelhető, hogy elég kiporszívózni a szőnyegek egyik oldalát). Egy biztos, ennek a párbeszédnek a végén nem repül a váza.

Az azonban, hogy mennyire leszünk meggyőzőek, mennyire sikerül elérni a célunkat, már azon múlik, hogy a felsorakoztatott érveink mennyire erősek, elfogadhatóak. Erről olvashatnak sorozatunk következő részében.