Az idegen szavak írása mindig sajátos nehézségekkel jár. Az egyik fő kérdés, hogy az eredeti írásmódot megtartva írjuk-e őket, vagy kiejtés szerint – azaz a szokásos magyar hangjelölést használva. A helyesírási és nyelvművelő szakirodalom erről általában csak azt szokta mondani, hogy a már meghonosodott idegen szavakat (azaz a jövevényszavakat) írjuk kiejtés szerint, míg a továbbra is idegen, de a magyar szövegben mégis felbukkanó szavakat eredeti helyesírásukat követve. Ezzel azonban több probléma is van.

Az egyik az, hogy nyelvészeti módszerekkel semmilyen módon nem lehet megállítani, hogy mikortól jövevényszó egy idegen szó. A másik, hogy bármilyen módszerrel is próbálkozunk, a két kategória nem fog élesen elkülönülni egymástól, az eredmény csak skaláris érték lehet, éles határ nem húzható: azaz lesznek esetek, amikor egyszerűen nem lehet eldönteni, hogy melyik megoldást kellene alkalmazni. És ezzel a problémák nem értek véget. A magyar helyesírás szabályozói ugyanis nem azt mondják, hogy ha egyszer bizonytalan a nyelvérzék, várjuk meg, hogy egy szó a gyakorlatban is meggyökeresedik kiejtés szerinti írásmódjában, és csak akkor írjuk elő ennek használatát (addig pedig ne szabályozzuk, és a nyelvközösség cselekedjen belátása szerint – elvégre mindent úgy sem lehet szabályozni). Így például az AkH. 12. kiadásának sztári része tartalmazza a champagne ’pezsgőfajta’ írásmódot, teljesen feleslegesen: az illetékes bizottság ezen írásforma előírásával amúgy is azt állapítja meg, hogy ez a szó nem gyökeresedett meg a magyarban – akkor pedig miért érzi szükségét a szabályozásának? A ’birtokos eset’ jelentésű idegen szó viszont a nyelvészeti szakirodalomban is számtalan helyen genitívusz alakban szerepel (ami e sorok írója ízlésének éppen nem felel meg, de teljesen védhető, hiszen bevett szakkifejezésről van szó), a helyesírási szótárak mégis egyértelműen a genitivus alakot jelölik meg helyesnek. Miért? Miért van szükség egyáltalán arra, hogy az egyiket helyesnek – és ezzel a másikat helytelennek – kiáltsuk ki? És mi másra jó ez, mint hogy aztán elmondhassuk, hogy X. Y. bezzeg „rosszul” írta?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Eszter nevű olvasónk is az idegen szavak, méghozzá kifejezetten a görög és latin eredetű szavak helyesírásáról érdeklődik:

A görög-latin eredetű szavak egy részének helyesírásával vagyok gondban. Hermész, daktilus, Prométheusz, disztichon -- számomra követhetetlen, hogy mikor miért írjuk fonetikusan, vagy éppen ellenkezőleg, az eredeti (??) formához közelítve -- olykor egyetlen szón belül is váltogatva a logikát (disztichon).

Mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy ezekben az esetekben nem csak a helyesírás, hanem a kiejtés is ingadozhat: különösen az [s] ~ [sz] ingadozása gyakori. Aki például a versláb nevét [daktilus]-nak ejti, annak a daktilus írásforma kiejtés szerinti – aki viszont [daktilusz]-nak, annak hibrid (hiszen a latinos írásforma dactilus lenne). Az [s] ~ [sz] ingadozás abból ered, hogy a magyarországi latin hagyományban az [s]-es, a nyugat-európaiban viszont az [sz]-es volt elterjedt (és általában az újabban bekerülő szavakat is így ejtjük) – a latinban pedig eredetileg is ingadozó volt, a két hang nem állt egymással szemben. Ezért aztán egyik sem lehet helyesebb, mint a másik: a nyelvszokás hol az egyik, hol a másik mellett döntött, hol pedig továbbra is ingadozik.

Dak-ti-lusz
(Forrás: Wikimedia Commons / Pompilos, Tomwsulcer)

Az [s] ~ [sz] ingadozás nem csak a görög-latin eredetű szavakban fordulhat elő. A standard például a németből és az angolból is bekerül a magyarba, az előbbiből [standard], az utóbbiból [sztenderd] kiejtéssel. Ha az előbbihez vagyunk szokva, akkor az alak kiejtés szerinti írásmódnak tűnik, ha az utóbbihoz, akkor azt gondoljuk, hogy őrizzük az eredetit (számtalan helyen szerepel a sztenderd írásmód is, de ezt csak az Osiris-féle Helyesírásban (OH.) találtuk meg, úgy tűnik, az akadémiai szabályozás még nem ismeri el – vagy elavultak a szótáraink). Ha a szóval írásban toldalékolatlanul találkozunk, akkor nem is tudjuk, hogy a szerző melyik kiejtésre gondolt – a toldalékolt alakoknál viszont (standardot vagy standardet, standardnak vagy standardnek stb.) meglepetés érhet minket, ha nem a szerző által használt megoldáshoz vagyunk szokva. Sokan persze mind a kettőt használják, nekik talán az sem tűnik fel, ha a szerző is váltogatja a kétféle toldalékolást.

Eszter szerint a disztichon hibrid megoldás – ebben csak félig-meddig érthetünk vele egyet. A ch ugyanis, bár nem része a magyar ábécének, és a betűrendbe soroláskor is pont úgy kezeljük, mint a [c]+[h] hangkapcsolatot jelölő ch betűkapcsolatot (pl. malachoz), félig-meddig mégiscsak valamilyen státusszal bír a magyar helyesírásban. Az AkH. 204. pontja ki is mondja:

A ch-t, ha [h]-nak ejtjük, megtartjuk, például: jacht, mechanika, mechanikus, monarchia, pech, technika, technikus.

Korábban azonban felhívtuk arra a figyelmet, hogy ezekben az esetekben nem is [h], hanem [ch] (mint Bach nevében) – később ezt pontosítottuk, hiszen szótag elején elképzelhető a [h] ejtés is. Ezt még a Nyelvművelő kézikönyv is megengedi, bár a [ch] ejtésmódot mondja elsődlegesnek. A disztichon tehát csak akkor hibrid írásmód, ha a a ch-t [h]-nak ejtük, de ekkor sem az átírási elvek alkalmi vegyítéséről van szó, hanem ezt mindig megőrizzük, ha idegen eredetű szavakat írunk le. A 204. pont emellett arra is kitér, hogy ilyen szavakban a [ksz] (illetve ritkábban a [gz]) hangkapcsolatot jelölő x-et is megtartjuk (vagy nem):

A [ksz]-nek ejtett x-et általában meghagyjuk, például: expressz, fix, oxigén, szexuális, taxi, textil, s csak egy-egy kivételes esetben írunk helyette ksz-et: bokszol stb. A [gz] ejtésű x-et többnyire átírjuk, például: egzakt, egzotikus, egzisztencia, s csak néha tartjuk meg: exegézis, exogámia, hexameter stb. [...]

Ennek köszönhetően hibrid, de rendszerszerűen hibrid alakok is születnek, mint a fenti oxigén, vagy a főnix, a xenofób vagy a Xenophón – utóbbi aztán igazán kacifántos, hiszen a hehezett, [p^h] ejtésű görög φ-t a görög kiejtést tükrözve írjuk át (de mondhatjuk úgy is, hogy a latin átbetűzést követjük), de – szintén latin mintára – már [f]-nek ejtjük.

Főnix
(Forrás: Wikimedia Commons / Friedrich Johann Justin Bertuch (1747-1822))

Emlékeztetnünk kell azonban arra, hogy – továbbra is a 204. pont alapján – a [kv] hangértékű qu betűkapcsolatot viszont a helyesírási szabályok értelmében mindig át kell írnunk kv-re:

Az eredeti qu betűegyüttes helyett közszavakban kv betűkapcsolatot írunk, például: akvárium, antikvárium, kvartett, kvint.

Ami a görögöt illeti, a tulajdonnevek, esetében a hagyománynak köszönhetően még nagyobb a zűrzavar, és ezt a szabályzat 210. pontja jóvá is hagyja:

A nem latin betűs írású nyelvekből (gyakran több nyelv közvetítésével) korábban olyan névformák is bekerültek a magyar nyelvbe, amelyek a mai átírási szabályoktól eltérnek. Ezeket közkeletű, hagyományossá vált magyaros alakjukban írjuk, például: Anyegin, Herkules, Krőzus; Athén, Babilon, Kairó, Peking; Himalája, Kréta, Néva.

Ráadásul a görög átírására két rendszer is használatos, egy népszerűnek nevezett általános használatú, illetve egy tudományosnak  nevezett, leginkább a klasszika-filológusok által használt, és alapjában véve a görög szavak latin írásmódját megtartó (de a hosszú magánhangzókat jelölő) átírás. A kettő között csak néhány apró különbség van:

Görög	Népszerű	Tudományos
σ, ς	sz	s
υ	ü	y
χ	kh	ch
ψ	psz	ps

Ez a néhány apró különbség azonban néhány szónál igencsak eltérő írásképet eredményez: népszerű Aiszkhülosz, tudományos Aischylos; népszerű Pszükhé, tudományos Psyché stb. (A plédák forrása: OH., 257).

Pán Pszükhét vigasztalja – vagy Psychét?
(Forrás: Wikimedai Commons / Ernst Klimt (1864–1892))

Az persze nem világos, hogy ha a magyar helyesírás szabályozói az állat- és növénynevek helyesírásának szabályozását átengedik a biológusoknak, mondván, hogy mégiscsak ők az adott terület szakemberei, akkor a görög nevek írásával kapcsolatban miért nem engedik át a terepet a klasszika-filológusoknak. De ezt inkább ne is feszegessük, csak örüljünk, hogy ez alkalommal nem teszik meg ezt a botorságot.