Úgy látszik, az új helyesírási szabályzat megjelenése többekben felébresztette a helyesírás-reformátort. Bálint a következő javaslattal keresett meg minket:

Legyen önálló betű a magyarban a „ch”! Ugyanis jómagam kizárólag amellett tudok érveket, hogy igenis önálló betűnek kéne legyen.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Bálint ezeket az érveket fel is sorolja. Lássuk, mennyire állják meg a helyüket ezek!

A „ch” számtalan – általános és különféle szakmai területekről származó – magyar szóban szerepel. Például: pech, tőzsdekrach, achát, cech, mechanika, machináció.

Az igaz, hogy a ch számtalan idegen eredetű magyar szóban megtalálható. Ezek jelentős része meg is gyökeresedett, a mindennapokban rendszeresen használt szó. Ugyanakkor észre kell vennünk azt is, hogy nincs olyan eredeti magyar vagy idegen szó, melynek [ch]-ja a magyarban alakult volna ki – pedig igazán ez szólna amellett, hogy a [ch] a magyar hangrendszer szerves részévé vált.

Sőt, úgy tűnik, a magyarban a [ch] igyekszünk kiküszöbölni, és ennek csak mesterséges folyamatok állnak ellen. Bizonyára sokunknak vannak emlékei arról, hogyan javítottak ki minket az iskolában: „az nem te[k]nika, hanem te[ch]nika”. Más helyzetekben a [ch]-t hajlamosak vagyunk [h]-ra cserélni, pl. az archív szóban leginkább olyan [h]-t ejtünk, mint mondjuk a betűhívben. Az egyedüli kivétel talán az, amikor a ch a szótő végén áll, de ha ilyenkor magánhangzó követi, akkor sem egyszerűen [ch]-t ejtünk, hanem hosszú [ch]-t.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a [ch] amolyan „ideiglenesen nyelvünkben állomásozó” hang, melyet a nyelvi rendszer sem lenyelni, sem kiköpni nem tud. Könnyen lehet, hogy idővel a [ch] helyzete stabilizálódik, de egyelőre nem mondható stabilnak.

Gyerekkoromban nyelvtanórán külön tanultuk a „peches” szó elválasztását, hogy ilyenkor a „ch”-t egy betűnek kell venni, és nem pec-hes, hanem pe-ches módon kell elválasztani. A többi, általam felsorolt szóra is ugyanez vonatkozik.

Ez az érv akkor állná meg a helyét, ha azt bizonyítaná, hogy bizonyos szempontból a magyar helyesírás már most is kettős betűként kezeli a ch-t – erre utal olvasónk megfogalmazása is: „ilyenkor a „ch”-t egy betűnek kell venni”. Sajnos ebben igaza van, hiszen az AkH 228. pontja kimondja:

A ch kétjegyű ugyan, de egyetlen hangot jelöl, [...], s így [...] egy betűnek számít az elválasztáskor. Ezért úgy tekintjük [...], mint a rövid mássalhangzókat jelölő magyar betűket: ar-chívum, ma-chináció, or-chidea, pszi-chológia, Ri-chárd, Mün-chen; [...] – Ha a ch [...] végű idegen szavak toldalékos formáit a szó és a toldalék érintkezése táján kell elválasztanunk, a ch-t [...] a következő sorba visszük át akkor, ha utánuk magánhangzó következik: almana-chot, ce-chem, pe-ches, [...]

Ráadásul a ch-ra vonatkozó szabály feleslegesen van egybeerőltetve az x-re vonatkozó szabállyal. Csakhogy ez a szabály lényegében felesleges, hiszen összevonható lenne a következő ponttal (AkH. 229.):

A családneveinkben előforduló többjegyű régies magyar betűk az elválasztásban hangértéküknek megfelelően kezelendők: [...] Beö-thy [e.: bő-ti], Ben-czúr [e.: ben-cúr], Fara-ghó [e.: fara-gó], Szé-chy [e.: szé-csi], War-gha [e.: var-ga] stb. [...] A toldalékos alakok elválasztásakor a régies magyar betűk egységét természetesen szintén megőrizzük [...]: Balo-ghék, Babi-tsé, Cze-tzet; kossu-thi, móri-czos; [...]

Azaz a ch-t ugyanúgy kezeli, mint a családnevekben előforduló th, cz, gh, ts, tz betűkapcsolatot, vagy a [cs] hangértékű ch betűkapcsolatot. Ezektől a [ch] hangértékű ch csak annyiban tér el, hogy közszavakban is előfordul. Ráadásul mindegyik eset visszavezethető arra az alapelvre, hogy a szótagolás a kiejtés alapján történik. Mivel a ch egyetlen hangot jelöl, tulajdonképpen fel sem merül az, hogy a c és a h közé kerüljön a kötőjel. Ráadásul a hosszú [ch] elválasztásának, ha kettős betűként kezelnénk, így kellene kinéznie: pech-chel (vö. rács-csal) – ez azonban már csak azért sem lehetséges, mert elválasztás nélkül is azt írjuk, hogy pechhel, nem azt, hogy pecchel.

Kiejtése minden szóban (a nyelvi torzulásokat leszámítva) ugyanazzal a – más magyar betűvel nem jelölt – hanggal történik. (a mi ch-t tartalmazó szavaink főleg germán eredetüek, a spanyol nyelvből átvett, cs-nek ejtendő ch-kat a magyar nyelvben már általában cs-vel is írják, pl. csacsacsa, macsó)

Ez az állítás nem igaz, hiszen láttuk, hogy a ch-t bizonyos esetekben [h]-nak ejtjük, a nem normatív kiejtésben pedig akár [k]-nak is, sőt a peches esetében hosszan, ám ezt a helyesírás nem jelöli. Ezen kívül nem csupán idegen szavakban, hanem családnevekben is lehet [cs] hangértéke. Az sem igaz, hogy idegen szavakban a [cs] hangértékű ch-t cs-re cseréljük: ez a szó meggyökeresedésének fokától függ – pontosabban attól, hogyan ítélik ezt meg a helyesírást szabályozók. Ráadásul messze nem csak spanyol jövevényszavakban fordul elő, hanem olyanokban is, mint a ranch [rancs], chip (~ csip), chips [csipsz] vagy a charter [csarter], sőt [s] hangértékben pl. a chardonnay [sardoné], couchette [kusett] vagy [k] hangértékben a chianti ([kianti] – igaz, egyes nyelvváltozatokban [csanti]) szóban.

Ennél is érdekesebb, hogy a helyesírási szabályzat többször is azt állítja, hogy a ch [h] hangértékű, pl. AkH. 75. pont:

[...] A ch végű szavak (pl. almanach, pech stb.) végén is mindig ejtjük a h-t. [...]

AkH. 204. pont:

[...] A ch-t, ha h-nak ejtjük, megtartjuk: jacht, mechanika, mechanikus, monarchia, pech, technika, technikus stb. [...]

Tapasztalatunk szerint azonban ilyenkor az ejtésmód mindig [ch], sosem [h].

Végül Bálint utolsó érve:

Több, a ch-nál jóval ritkább betű is helyet kapott az ABC-nkben, amik magyar eredetű szavakban egyáltalán nem szerepelnek: q, w, x.

Ez így egyébként nem igaz, mert ebben a kérdésben a szabályzat maszatol. Az AkH. 10. pontjában ez áll:

Az ábécé a betűk meghatározott felsorolási rendje. A magyar magánhangzókat és mássalhangzókat jelölő 40 kisbetű hagyományos állománya és sora (a magyar ábécé): a, á, b, c, cs, d, dz, dzs, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly, m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, z, zs. [...]

Az AkH. 11. pontja viszont azt írja:

A magyar írásgyakorlatban is gyakran előforduló q-t, w-t, x-et és y-t így soroljuk be ábécénkbe: … p, q, r … v, w, x, y, z, zs; [...]

A q, a w, az x és az y tehát olyan, mint a mesebeli okos lány: benne is van az ábécében, meg nincs is. Nem ismerjük el őket magyar betűknek, ugyanakkor az ábécében határozott helyük van.

A ch-tól való helyzetük abban is különbözik, hogy ezeket nem igazán lehetne betűkapcsolattal helyettesíteni (esetleg az y-t cserélhetnénk ij-re a holland mintájára, ám a mai magyar írásszokástól ez nagyon idegen). A ch viszont eleve betűkapcsolat, így nem okoz gondot akként is kezelni.

Az ellenérvektől függetlenül nem tartanánk feltétlenül rossznak, ha a ch kettős betűként része lenne a magyar ábécének. Ha Bálint érveivel maradéktalanul nem is érthetünk egyet, az tény, hogy ha a [ch] hang helyzete nem is stabil, része a magyar hangrendszernek. Az is igaz, hogy meglehetősen következetesen jelöljük ch-val, még akkor is, ha ez a betűkapcsolat más hangot is jelölhet. Ráadásul egyáltalán nem lenne ez idegen a magyar hangjelölés rendszerétől. A ch betűvé nyilvánításának mindenesetre több alapja lenne, mint annak, hogy a dz-t betűnek tekintsük (erről a kérdésről már többször írtunk).

Annak azonban ha a ch-t kettős betűnek tekintenénk, nem csupán az lenne a következménye, hogy az ábécébe eszerint kellene besorolni, hanem az is, hogy bizonyos szavakat másképp kellene írnunk. A már említett pechhel helyett pecchel lenne a szabályos, az pedig külön gondot okoznak, hogy a peches alakban jelöljük-e a [ch] hosszúságát (legyen pecches), vagy ne. Az előbbi a kiejtést követné, az utóbbi viszont a szóelemzés elvét (vö. kisebb [kissebb]).

Érdekes módon olvasónk nevet is szeretne adni a betűnek, és ezzel önellentmondásba keveredik:

a ch nyilvánvalóan mássalhangzó, viszont egyelőre nincs definiálva az a más, amivel hangzik, azaz a segédmagánhangzó, amivel a betűt kiejtjük. Szerintem az optimális kiejtés a „ché” lenne, mivel így egyrészt megkülönböztetődik a h-tól, másrészt zökkenőmentesen illeszkedne a magyar ábécébe. Kiejtve a módosított magyar ábécé ez esetben így kezdődne: a, á, bé, cé, ché, csé, dé...

A kijelentés, miszerint „nincs definiálva a segédmagánhangzó” számunkra furcsa, hiszen tudtunkkal minden más nyelvben, ahol betűként tekintenek rá, [chá] az ejtése. A h-tól való megkülönböztetésre aligha van szükség, hiszen olvasónk maga is kifejtette fentebb, hogy a [ch] és a [h] más hang (tehát nem az a helyzet, mint a j és az ly esetében). Ráadásul az ábécében két hang van, melyet [á] magánhangzóval ejtünk: ez a k és a h – zöngétlen torokhangok felelnek meg nekik, akárcsak a ch-nak. A [ché] ejtésmód meglehetősen mesterkéltnek tűnik.

Fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy a ch Bálint által meghatározott helye korán sem egyértelmű. Egyrészt a cs és a ch sorrendje sem meghatározott: az, hogy a h előrébb van az ábécében, mint az s, lehet érv, de ilyenre jelenleg nincs példa az ábécében. Másfelől a ch követhetné a h-t is, ahogy például a cseh és szlovák ábécében.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése