Egy névtelen olvasónk az egyik legrejtélyesebb magyar igéről kérdez:

Nagyon sokszor hallom az elvész igét úgy,hogy elveszik! Teljesen mást jelent, és mióta ikes ige az elvész?

Miért mondom rejtélyesnek ezt az igét? Nem az eredete miatt, bár az is bizonytalan. Annyi biztos, hogy a vész főnév rokona, az pedig könnyen lehet, hogy finnugor örökség, de egyelőre nem bizonyították be megnyugtatóan. A rejtély inkább abban áll, hogy egymásnak ellentmondó információk vannak az alakjait, alakváltozatait illetően. Olvasónknak is éppen ez tűnt fel.

Több is veszett Mohácsnál
(Forrás: Wikimedia Commons / Bundesarchiv, Bild 183-M0125-421, Franke, Klaus / CC BY-SA 3.0)

Olvasónknak jól láthatóan nem tetszik az ikes használata, pedig elég gyakori, nyomtatásban a 19. század vége óta fordul elő, bár csak E/3.-ban, azaz egyes szám harmadik személyben (veszik). Az „ikes ragozás” többi alakját nem találjuk meg (veszek, nem pedig *veszem, és vesszen, nem pedig *vesszék). Szóban pedig talán az ikes alak ma a leggyakoribb, természetesen szintén csak E/3.-ban: Ha nem vigyázol a mobilodra, elveszik! Az ikes használatot jelentéstanilag erősíti, hogy a veszni ige a legtöbb ikes igéhez hasonlóan mediális, vagyis az alanya az esemény páciens szereplőjére utal, arra, ami vagy aki állapot- vagy helyváltozáson megy keresztül.

Ugyanakkor az a változat, amelyet olvasónk ehelyett javasol (vész), sokaknak régiesnek, irodalminak tűnik, bár nekem például – olvasónkhoz hasonlóan – ez a legtermészetesebb. Úgy látszik, kiveszőben van, úgy is mondhatom: hamarosan elveszik. Ami még érdekesebb: a hétkötetes értelmező szótárban (ÉrtSz.), amely 1962-ben jelent meg, a vész alak „kissé népies, régies” minősítéssel szerepel, viszont a veszik alakot „ritkának” minősítik. Ha ennek hinni lehet, akkor az 1950-es, 1960-as években (el)vesznek kellett lennie a legelfogadottabb, leggyakoribb alaknak, pedig ez ma (legalábbis az én nyelvérzékem szerint) egyszerűen nem is létezik.

Elveszett
(Forrás: Wikimedia Commons / The Conmunity - Pop Culture Geek / CC BY 2.0)

Úgy látszik tehát, hogy ennek a szegény igének az E/3. alakja évszázadok óta hol így, hol úgy hangzik. Ráadásul, mint ingadozó alakoknál olyan gyakran, egyesek funkciómegoszlást is érzékelnek az alakok között. A természetes nyelvekben általános tendencia az „egy forma – egy funkció” elve, és ennek megfelelően a több forma létezésével sokszor együtt jár az, hogy eltérő funkciókban kezdik el őket használni. (Ennek köszönhető a jelentéshasadás nevű változási típus is, így alakult ki például az azonos eredetű, de két különböző formában is megjelenő cseléd és család szavak eltérő funkciója.) Vannak olyan ismerőseim, akiknek a beszédében a megveszni igének más az E/3. alakja, mint az elveszninek: megveszik, de elvész.

Abban is különleges ez az ige, hogy az egyetlen olyan magyar ige, amelyben a főnévi alakokból ismerős tőbelseji rövid–hosszú magánhangzó-váltakozás megfigyelhető. Ahogy a kéz ∼ keze, nyár ∼ nyarak párokban váltakozik a tő magánhangzója, úgy váltakozik az elvész ∼ elveszünk magánhangzója is. (Ezen kívül csak a megy ige alakjaiban figyelhetünk meg hasonlót, de nem a standard nyelvváltozatban: mégy és mén, de megyek, mennek. De a megy alakjaiban nem pusztán a magánhangzó, hanem a tővégi mássalhangzó is váltakozik.) Talán ezzel a különleges váltakozással is összefügg az E/3. alak ingatagsága. Egyébként abban az időszakban, amikor az E/2. alakok toldaléka még következetesen -sz volt, és az -l változat csak ikes igékben fordult elő, a vesz(ik) ige E/2. alakja (az akkori helyesírással) vészsz volt, nem pedig *veszsz vagy *veszesz.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Van-e más oka is a századokon átnyúló ingadozásnak, mint a különleges magánhangzó-váltakozás? Úgy vélem, igen, mégpedig a venni ige létezése, pontosabban az, hogy ennek sok alakja szintén vesz- kezdetű, tehát sok az egybeesés a két ige alakjai között (pl. elveszünk, elveszek). Mivel az igéknek általában, és ennek a két igének is az E/3. alakja a leggyakoribb, ennek az esetében a legnagyobb a félreérthetőség veszélye. Könnyen lehet, hogy mind a veszni „ikesedésében”, mind a kivételes (mert hosszú magánhangzós) vész alak használatában szerepet játszott az úgynevezett homonima-kerülés tendenciája, ami – kell-e mondanom? – szintén az „egy forma – egy funkció” elvéből következik.