Nemrégen a Klubrádió Szószátyár című műsorában volt szó arról, hogy a könyörgöm alak mitől terjedhetett el, annak ellenére, hogy a könyörög nem ikes ige. Nekem az volt a sejtésem (igazolni persze nem tudom), hogy a Valahol Európában című filmből származó szállóige hatásával állunk szemben. A filmben a gyerekszínész Harkányi Endre hajtogatta: „Könyörgöm, akasszuk fel!”

Erzsébet nevű olvasónknak erről a műsorról eszébe jutott egy másik lehetséges magyarázat is:

A könyörgök – könyörgöm problémához kapcsolódóan szeretnék megjegyzést fűzni ill. kérdezni. Nem lehetséges ön szerint, hogy a könyörgöm forma mondattani analógia (ld. Kérem, hogy...; Mondom, hogy...; Javaslom, hogy...; Ajánlom, hogy... + az alárendelt mondatban kötőmódot használunk) miatt terjedt el? A felsorolt példákban persze tranzitív igék szerepelnek, a könyörög pedig nem az, de szerintem esetleg lehetséges, hogy inkább ezek a mondatszerkezetek hatottak a könyörgöm forma elterjedésére (ld. Könyörgöm/Könyörgök, hogy indulj már el!). Tehát a problémának talán nem az ikes ragozáshoz van köze.

Szívemnek nagyon kedves magyarázat lenne az, amit Erzsébet javasol, hiszen én is úgy gondolom, hogy az analógia a nyelv fő szervező ereje: a megnyilatkozásaink azért érthetőek, mert korábbi megnyilatkozások mintájára alkotjuk meg őket, és a nyelvi rendszer a visszatérő hasonlóságok rendszere. És a hasonlóságra törekvés olyan erős tendencia, hogy sokszor olyan esetekben is hat, amikor nem játszik közvetlenül szerepet abban, hogy mások számára érthető legyen, amit mondunk. Itt is ilyen esetről lenne ezek szerint szó.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Én másképpen fogalmaznám meg Erzsébet gondolatát, mint ő. Szerintem (ha igaza van) alaktani analógiáról van szó: a könyörög igének ez az alakja „alkalmazkodik”, hasonul más hasonló igék ugyanilyen alakjához, amelyek -m-re végződnek. A mondattanhoz ennek csak annyi köze van, hogy nyilván olyan igék lehetnek a legjobb minták, amelyek hasonló szerepet töltenek be a mondatban, mint a könyörgök. De a lényegben egyetértünk.

Erzsébet ötletének az a lényege, hogy az -m végződés ezeknél az igealakoknál valójában nem (mindig) az ikes ragozás következménye, hanem abból fakad, hogy a hogy kötőszóval bevezetett tagmondat, mint a tárgy szerepét betöltő bővítmény mindig határozottnak számít, vagyis határozott ragozást követel meg: nem *Megígérek, hogy jó leszek, hanem Megígérem, hogy jó leszek. És az analógia sokszor ilyen „vak”, csak formai hasonlóságon alapul. Igaz, hogy a könyörgök hogyos bővítménye nem tárgyi jellegű (nem *azt könyörgöm, hanem azért könyörgök), és ezért nem is követel meg határozott egyeztetést, de az analógiás hatást ez nem érdekli, hatást gyakorolhat rengeteg hasonló szerkezet tárgyas jellege.

„Könyörgöm, akasszuk fel!”

Most már csak az a kérdés, hogyan lehetne igazolni Erzsébet feltevését. Ez bizony nagyon nehéz feladat, talán lehetetlen is, mint az oksági összefüggések bizonyítása általában. Inkább csak valószínűsíteni lehetne, hogy igaz lehet, mégpedig úgy, ha hasonló jelenséget tapasztalnánk más igék esetében is. Ha megvizsgálnánk több olyan igét, mint a könyörög, amelyik nem ikes, hogy kötőszós mellékmondat lehet a bővítménye, de azzal nem alkothat tárgyas kapcsolatot, és ezeknél az igéknél is megjelenne, legalább néha, az -m végződés az egyes szám első személyben, az nagyon jó érv lenne Erzsébet feltételezése mellett. Csak az a baj, hogy ilyen igét, legalábbis viszonylag gyakorit, nem nagyon találunk, én legalábbis nem találtam. Érdemes lenne tovább kutakodni, addig Erzsébet feltevése egyelőre feltevés marad. De a jeles érdemjegyet már magáért a hipotézisért is beírnám Erzsébetnek.