Ma megpróbálunk rendet teremteni egy bonyolultnak látszó jelenségkörben, aminek már a neve is riasztó: morfofonológia. Sok nyelvben vannak morfofonológiai szabályszerűségek; hogy milyenekre is kell gondolni, azt Ferenc nevű olvasónk kérdése jól megvilágítja:

A következőben szeretném kérni a segítségét: Egér – egeret. Sügér – sügeret? Vagy pedig: sügér – sügért (ez hangzik jobban), de akkor viszont: egér – egért (ami nem jó).

Sügér
(Forrás: Wikimedia Commons / Christa Rohrbach / CC BY-SA 3.0)

Mint Ferenc írja, az egér szótő két különböző formában jelenik meg különböző szóalakokban: hosszú é-vel (pl. egér, egérben, egérhez, egéren, egérig) és rövid e-vel (pl. egeret, egerem, egeretek, egerek). Ugyanakkor a hasonló végződésű sügér szó alakjaiban ilyen váltakozást nem figyelhetünk meg: sügér, sügérben, sügért, sügérek – minden alakban hosszú é szerepel. Azért hívjuk ezt a jelenséget morfofonológiainak, mert egy hangtani különbség (a hosszú é és a rövid e váltakozása) csak bizonyos szóalakokban, sőt, ezen belül csak bizonyos szótövek esetében figyelhető meg. A morfofonológia szóban a morfo- az alaktanra utal, a szóhoz kötöttségre, míg a -fono- tag a jelenség hangtani természetére.

A tisztán hangtani váltakozások ugyanis nincsenek egyes szóalakokhoz vagy szótövekhez kötve. Például a magyarban a zöngésségi hasonulás éppen úgy jelentkezik két „véletlenül” egymás mellé kerülő szó esetében, mint szóalakon belül, és teljesen függetlenül attól, hogy milyen szótövek szerepelnek ezekben a szerkezetekben. Egy ara[p] hoz nekünk datolyát (az arab szó utolsó mássalhangzóját a hasonulás miatt [p]-nek ejtjük), de ugyanígy Egy ara[p]hoz vittünk datolyát. Az első esetben az alany végén van az a bizonyos [p]-nek ejtett b, a h pedig a következő szó elején, míg a második esetben egyetlen szóalakban kerül egymás mellé a két hang, a b a szótő végén, a h pedig a toldalék elején áll. És ennek semmi köze ahhoz, hogy éppen az arab szót választottam, ki lehet próbálni, bármelyik -b-re végződő szótő pontosan ugyanígy viselkedik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az iskolában azt tanultuk, hogy a magyar nyelv agglutinatív jellegű, ami azt jelenti, hogy a többtagú szavakban egymást szépen követik a szóelemek (a tövek és a toldalékok), nemigen olvadnak össze, jól elkülönülnek egymástól, és ugyanaz a szóelem általában ugyanúgy hangzik különböző szóalakokban, vagyis egyáltalán nincsenek morfofonológiai váltakozások, csak tisztán hangtaniak. De a magyarra ez csak nagy általánosságban, statisztikailag igaz. Valóban az agglutinatív jelleg figyelhető meg olyan szóalakokban, mint a csillagvizsgálóban, hiszen a csillag, a vizsgál, az ó és a ban egymástól jól elkülönülő szóelemek, és más szóalakokban is ugyanilyen formában szerepelnek. Igen ám, de még ennek a szóalaknak is vannak nem agglutinatív tulajdonságai, mégpedig a magánhangzó-illeszkedés miatt, hiszen az ó toldalék más szóalakokban ő alakban jelenik meg, a ban toldalék pedig ben alakban.

Az tehát, hogy az egér szótő némelyik szóalakban hosszú [é]-vel, másokban rövid [e]-vel hangzik, szintén a magyar nyelv agglutinatív jellegének apró ellenpéldája. Viszonylag sok hasonló szótő viselkedik így a magyarban, például a nyár-/nyar- vagy a kenyér-/kenyer-. A rövid magánhangzós változat leginkább azokban az alakokban jelenik meg, amelyekben alsó nyelvállású magánhangzó követi a tövet: nyarak, nyarat, nyaram stb., de nyáron, nyárhoz stb. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a birtokosra utaló toldalékos alakokban végig a rövid magánhangzós alak jelenik meg (attól függetlenül, hogy milyen magánhangzó követi a tövet). Tehát nemcsak a nyaram, nyarad, nyara, nyaratok alakokban, hanem a nyarunk és nyaruk alakokban is a rövid [a]-s változat szerepel. És persze tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a standard magyar nyelvváltozatban nem használatos a középső nyelvállású [ë] hang, ennek ellenére az elölképzett toldalékos tövek úgy viselkednek, mintha különbség lenne az alsó nyelvállású [e] és a középső nyelvállású [ë] között: egeret, egerek (nyelvjárási eger[e]t, eger[e]k), de egéren (nyelvjárási egér[ë]n).

Egér
(Forrás: Wikimedia Commons / George Shuklin / CC BY-SA 1.0)

Eredetüket tekintve az olyan morfofonológiai váltakozások, mint az egér-/eger-, általában korábbi tisztán hangtani váltakozások maradványai, afféle kövületek. Így például a szél ’valaminek a vége, pereme, oldala’ szótőben mindig hosszú [é] jelenik meg, míg az ugyanilyen hangalakú ’atmoszférikus légtömeg mozgása’ jelentésű szótőben van [é]/[e] váltakozás: szélben, de szelek. Ez annak a különbségnek a késői következménye, hogy a finnugor eredetű szél ’perem’ szónak más volt a magánhangzója (valamilyen zártabb, é- vagy í-szerű magánhangzó), mint a csuvasos török eredetű szél ’légmozgás’ szótőé, ami nyílt, esetleg [a]-szerű volt. (Hasonlóképpen eltérő minőségű lehetett az ismeretlen eredetű sügér és a finnugor eredetű egér második magánhangzója.) És ezért van az, hogy az újabban átvett szótövekben nem figyelhetők meg. Így a bár ’kocsmaféle’ nem mutat olyan váltakozást, mint a nyár-/nyar-.

Végül azt is meg kell említeni, hogy a morfofonológiai váltakozások viszonylag „sérülékenyek”, vagyis hajlamosak előbb-utóbb eltűnni a nyelvekből. Ez azért van, mert sok szempontból kivételesek (ahogy az iskolai nyelvtanban szokták mondani: „rendhagyóak”). Vagyis kevesebb szóelemben figyelhetők meg, mint a tisztán hangtaniak, és nem jósolhatók meg pusztán a szóelemek hangalakjából (ahogy a kétféle szél különbsége is mutatja). Márpedig az emberi nyelvek változásának van egy olyan tendenciája, ami a kivételek kiküszöbölésének irányába hat. Ezért a nyelvek hajlamosak megszüntetni, kiegyenlíteni a morfofonológiai váltakozásokból származó különbségeket. Így például az egért szó már most is előfordul pár ezerszer az interneten (főleg ’számítógépes egér’ értelemben), de az ellenkezőjére is találunk példát: a lecet (lécet helyett) sem ritka. A meccs még nem dőlt el, és szokás szerint nem is tudhatjuk, hogy eldől-e valaha.