Sokszor felhívtam már a figyelmet annak a veszélyére, hogy az anyanyelvünkre nagyon érzékenyek vagyunk, és sokan képesek még összezördülni is azon, hogy mi a „helyes” alakja egy bizonyos kifejezésnek. Különösen nagy teret ad ennek az ún. defektivitás, vagyis az az eset, amikor egy bizonyos alak egyáltalán nem létezik, tehát sehogy sem „helyes”. Egyes nyelvváltozatokban vagy akár egy-egy beszélőnél mégis kialakul valamilyen megoldás, de ezek persze eltérőek lehetnek. Például nekem is minden nyáron gondot okoz, hogyan szólítsam fel a kutyámat, hogy kezdje már el a vedlést, vagyis a vastag téli szőrzetének elhullatását: vedlj? Ez nincs magyarul. De ha azt mondom, vedelj, az mást jelent (’igyál mohón’). Szóval a vedlik igének egyáltalán nincs kötő-felszólító módú alakja. Szerencsére én ezen nem veszekszem senkivel (máson sem), de hallottam már másokat vitatkozni például a csuklik vagy a siklik „helyes” kötő-felszólító módú alakján, hiszen ezek is defektívek, legalábbis sokak nyelvváltozatában.

Tibor nevű olvasónk beszámolójából úgy látom, ők se mennek ölre a családon belül az eszik ige úgynevezett „határozói igenevének” alakján:

Ez inkább egy kedves történet, bár ha akad válasz, szívesen fogadom. A fiaim, kicsi koruk óta nagyon szeretnek és tudnak a szavakkal játszani. Mivel angol nyelvterületen is jártak iskolába talán kicsit jobban rálátnak a beszélt és írott nyelv(ek) érdekességeire. Pár évesen fedezték fel, hogy az enni szó és vele kapcsolatban a nyelv működése különleges. Szenvedő szerkezetben angolul igen, de magyarul nem tudják kifejezni azt, hogy valamit megettek, tehát nincs belőle több, elfogyott. Ők vigyorogva ezt a fordulatot használják itthon: Meg van evve! Nálunk ez a kifejezés a családi nyelvezet része, értjük, használjuk, szeretjük. Mint érdekesség, vázolva a problémát, megtanítottuk már a különböző anyanyelvű barátainknak is, akik nagyon örülnek annak, hogy létezik a számukra nehéz magyar nyelvben még egy anyanyelvű ember számára is megoldatlan probléma. Viccesnek vicces. De hogy van helyesen?

Családunkban többször is vitás volt, hogy amit megettünk, az meg van edve vagy meg van éve?

Félig már meg van ...????
(Forrás: Wikimedia Commons / David Benbennick / GNU-FDL 1.2)

A kérdéses alak a defektivitás tipikus esete. Akármelyik alakot választjuk, nem vagyunk teljesen elégedettek (mások meg esetleg még kevésbé, esetleg inkább). Az a kérdés tehát, hogy melyik „helyes”, itt elég értelmetlen: a nyelvhasználat nem rögzítette, nincs „helyes” alak, legfeljebb olyan, amit kisebb közösségek (például egy család) használ. De vannak más, érdekesebb kérdések, legalább kettő: mi az oka a defektivitásnak, és milyen megoldásokat találnak ki rá az emberek?

Mint a nyelvi jelenségeknél általában, az okok feltárása a legnehezebb. A nyelv változásában egy csomó véletlennek tekinthető folyamat megy végbe, ilyen oka is lehet a defektivitásnak. Aztán lehet hangtani oka is, például a vedlik típusú igéknél a „szabályos” vedlj alak nyilván hangtanilag problémás – a magyar nyelvben kialakult és megszilárdult a kötő-felszólító alak kötőhangzó nélküli -j toldaléka, és a nyelvhasználók „elfeledkeztek” arról, hogy ez bizonyos esetekben hangtani nehézségekhez vezet.

Nem ismerem pontosan az eszik ige történetét, de azt hiszem, nem is nagyon fontos, hogy a proto-finnugor kikövetkeztetett alakja *sewe vagy *seγe lehetett, majd szabályosan eltűnt a tő elejéről az *s, a végéről a magánhangzó, és a belsejében található zöngés réshang is (akár bilabiális [w] volt, akár veláris [γ]). Feltételezem, hogy történetileg semmi más nem emlékeztet az eredetére, mint az e magánhangzó, és az ezután megjelenő sz (pl. eszem), v (pl. evés), gy (pl. egyen) mind más tövek mintájára, analógiás úton kerültek ezekbe az alakokba (esetleg az evés, evő alakokban található [v] lehet a [w] folytatása).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Szóval mi lehet az oka annak, hogy az eszik története alapján logikusnak tűnő eve alak mégis furcsa? Ennek a magyarázata az, amit Ferdinand de Saussure, a modern nyelvészet egyik fő alakja úgy fogalmazott meg, hogy az analógia a nyelvi rendszer kohéziójának fő tényezője. Akkor teljesül az analógia követelménye, ha a szóalakok a lehető legjobban hasonlítanak más hasonló funkciójú szóalakokra. Például egy igealak esetében a magyarban (ahol a tő után következnek a toldalékok) a legjobb, ha az alak eleje ugyanolyan, mint az igető többi alakjának az eleje, a vége pedig ugyanolyan, mint más igetövek hasonló funkciójú alakjának a vége. De sajnos a magyarban a „határozói igenevek” sosem végződnek rövid magánhangzót követő -va/-ve toldalékkal: a -va/-ve előtt mindig vagy hosszú magánhangzó van (pl. lőve), vagy pedig mássalhangzó (pl. rakva). Ezért az eve nem hangzik eléggé „határozói igenévnek”.

Hasonló az oka a többi lehetséges alak furcsaságának is. Például az edve egyrészt az eleje miatt furcsa, mert az eszik igének nincs ed- hangsorral kezdődő alakja. Másrészt a vége miatt is, hiszen más hasonló igéknek (amelyeknek egyes alakjai sz-t, mások v-t tartalmaznak) sosem -dva/-dve végű a „határozói igenevük”. (Gondoljunk bele, hogy az egyek alakot és társait az „menti”, hogy más hasonló töveknél hasonló kötő-felszólító módú alakokat találunk: igyak, tegyek, vigyek, vegyek.) Az éve alak lenne még a legszabályosabb az analógia szempontjából, hiszen létezik a téve és a véve alak, de úgy látszik, hogy ez a két párhuzam (noha a tesz és a vesz gyakori igék) nem elégséges.

Párhuzamok
(Forrás: Wikimedia Commons / Tamorlan / CC BY 3.0)

Mindezzel gyakorlatilag a második kérdésre is válaszoltam. Mitől függ az, hogy milyen alakokkal próbálkoznak az emberek, amikor defektivitással szembesülnek? Kínjukban megpróbálják megtalálni a sok rossz közül a lehető legjobb analógiát. És mivel a defektivitás éppen azt jelenti, hogy minden analógia hiányos, nem támasztja alá elég sok párhuzam, egyikkel sem elégedettek. De ha mégis muszáj valamelyiket kiválasztani, ki az egyik szempont felett hajlandó elsiklani, ki a másik felett, ki pedig nem hajlandó egyik alakot sem használni. Csak nehogy veszekedés legyen belőle!