Siptár Péter néhány hónappal ezelőtt reagált Kálmán László egy, a helyesírási szabályzat 12. kiadását, illetve annak kiadási körülményeit bíráló írására. Siptár a következőket írja:

A 12. kiadást készítő bizottság – igen helyesen – törekedett arra, hogy a lehető legkevesebb olyan változtatás történjen, amely konkrét szavak, szótípusok írásmódjának megváltoztatásával jár. Ennek részben gyakorlati okai vannak: legalábbis minden tankönyvet, kézikönyvet, szótárt záros határidőn belül újra ki kellett volna adni a változások átvezetésével, de a könyvtárak polcain sorakozó valamennyi könyv azonnal régies helyesírásúvá vált volna, és a változások nagy száma esetén voltaképpen minden nyomtatott könyv (vagy legalábbis minden mostanában kiadott nyomtatott könyv) új helyesírású kiadása vált volna szükségessé. Ez nyilván kivihetetlen, és nem is kívánatos. Ezért nem lehetséges például az ly feladása és j‑vel való helyettesítése, ami pedig hangtanilag egyébként indokolt lenne.

Ez az érvelés persze egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen ilyen alapon be lehetne vonni azokat a könyveket is, amelyekben árbóc helyett árboc, Cirill-lel helyet Cirillel, észszerű helyett ésszerű, feketedoboz helyett fekete doboz, házi nyúl helyett házinyúl, immunis helyett immúnis, sámánizmus helyett samanizmus, szabadstrand helyett szabad strand stb. szerepel. Természetesen a régi könyveket nem vonják be, ahogyan az üzletek és hivatalok ajtaján, honlapján sem cserélik le a nyitva tartást nyitvatartásra, és a B. ú. é. k. feliratú képeslapokat sem cserélik le BÚÉK feliratúakra. (Az utóbbiakon persze jórészt amúgy is az örök helytelen BUÉK szerepel, és a legnépszerűbb akkor is az email forma lesz az elektronikus levélre, ha az akadémia ragaszkodik hozzá, hogy az csak ’zománc’ lehet, még akkor is, ha ebben a jelentésben a szót a nyelvhasználók többsége csak akkor ismeri, ha már olvasott a cikket az ’elektronikus levél” jelentésű szó helyesírásáról.)

Mehet a zúzdába?

Abban persze Siptárnak igaza van, hogy az elavult helyesírású művek megzavarhatják az olvasókat. E sorok írója például A Pál utcai fiúkat ötödikes korában a családi könyvtárban meglevő, az ötvenes években kiadott példányból olvasta. A kor helyesírása alapján abban az utcanevek kötőjellel szerepeltek, így aztán az olvasónaplója is tele volt Pál-utcákkal és Mária-utcákkal, minek köszönhetően áldott emlékű magyartanárnője jól le is húzta a helyesírását. Hasonló esetek könnyen előfordulhatnak a fent felsorolt eseteknek köszönhetően. Az ly eltörlése azonban nem járhatna ilyen következményekkel, hiszen ha a tanuló nem is tanulja az ly írását, csak annyit tud róla, hogy valaha volt ilyen, akkor láthatja tízezerszer is, hogy bagoly, tudni fogja, hogy azt már bagojnak kell írni. Arra sem hivatkozhatunk, hogy a régi, ly-os helyesírású szövegeket nehezen fogja olvasni, hiszen elég könnyű megtanulni, hogy ez a [j]-t jelöli – körülbelül akkora gondot okozhat, mint ma a cz-s szövegek olvasása. Siptár érve a helyesírási konzervativizmus védelmében tehát sok példa esetében érvényes lehet, de az ly eltörlése ellen éppen nem szól.

De a nagy kérdés nem is az, hogy mennyire helytálló Siptár érvelése, hanem az, hogy miért kerül elő az ly kérdése. Az persze nem Siptár hibája, hogy az ÉS különösebben etikusnak nem mondható eljárással az ő válaszcikkét szabadon hozzáférhetővé tette, míg Kálmánét csak 508 forint megfizetése után olvashatja el a kiegyensúlyozott tájékozódásra vágyó olvasó.Azáltal ugyanis, hogy Siptár ezt előveszi, a Kálmán László írását nem ismerő olvasó azt gondolhatja, hogy Kálmán László szorgalmazta az ly eltörlését. Kálmán azonban nem tett ilyet.

Az igazán furcsa az, hogy bár a múlt század ötvenes évei óta nem merült fel komolyabban az ly eltörlése, a mostani új szabályzat kapcsán mégis többször szóba került. A Népszabadságban Tamás Ferenc, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke nyilatkozta, hogy

az ly/j dilemma a magyar helyesírás egyik legneuralgikusabb pontja. Bizonyos, hogy az ly kiiktatásának esetleges terve élesen megosztaná a társadalmat, és a csatazaj ártana az értelmes, érvelő dialógusnak.

Igaz, azóta sem értjük, hogy ezzel arra szeretett volna utalni, hogy a ly-t nem kell eltörölni, vagy éppen arra, hogy az akadémiának éppen emellett kellene döntenie a nyilvánosság megkérdezése nélkül. Mindenesetre Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke azt nyilatkozta, hogy az ly eltörlését ő sem merné meglépni.

Látható tehát, hogy bár az ly eltörlését valójában senki sem szorgalmazza, ennek lehetőségére mindenki hivatkozik: ki azért, hogy a másik álláspontját tüntesse fel a valóságosnál „szélsőségesebbnek”, ki azért, hogy azt bizonygassa, hogy ő nem „szélsőséges”, ki pedig egyszerűen csak úgy véli, hogy ennek a feszegetése az indulatok elszabadulásához vezetne. Ez pedig arra utal, hogy abban általános a konszenzus, hogy az ly meg kell tartani, függetlenül attól, hogy eltörlése „hangtanilag egyébként indokolt lenne”. De ha van is ilyen konszenzus, mi lehet ennek az oka?

Róka fogta csuka

Az ly egy valamikori magyar hangnak felel meg, mely „lágy l”-nek hangzott, azaz körülbelül olyan viszonban állt az [l]-lel, mint ma az [ny] az [n]-nel, a [ty] a [t]-vel, a [gy] a [d]-vel (azaz kicsit hátrébb és nagyobb felületen ér a szájpadláshoz, mint „kemény” párjuknál). Azonban a 16. század során ez a hang kezdett eltűnni: a nyelvterület nagy részén általában [j]-vé vált, a Nyugat-Dunántúlon [l]-lé, és a 19. század végére csak a nyelvterület két távoli perifériáján, északon a palócban, délen pedig néhány erdélyi nyelvjárásban maradt meg. Az alábbi térkép a 20. század közepi állapotot ábrázolja, de feltételezhető, hogy már ekkor sem mindenki ejtett [ly]-t (illetve [l]-t) a jelölt területeken, mára pedig e változatok elterjedése tovább csökkent (bár megbízható források szerint még ma is vannak [ly]-t ejtők.

A ly folytatói a magyar nyelvjárásokban
(Forrás: Kálmán Béla: Nyelvjárásaink)

Ha ma is lennének olyan köznyelvi beszélők, akik az ly helyén [l]-t vagy [ly]-t ejtenek, akkor ez magában indokolhatná az ly használatát, hiszen ez a megoldás biztosíthatná, hogy mindenki úgy olvassa, ahogy ejti. Csakhogy a köznyelvben a [j]-s ejtés vált általánossá, az [l] és az [ly] használata ilyenkor erősen nyelvjárásiasnak minősül. A helyesírási szabályzat evidenciának veszi, hogy a ly csak [j]-t jelölhet, más ejtésmódja nincs a köznyelvben:

A köznyelv hangrendszerében már nincs meg az a régi hang, amelyet ly-nal jelöltünk, az írás azonban megtartotta az ly [ellipszilon] betűt, ezért számos szóban hagyományosan ly a [j] hang jele.

Mindez tehát azt jelenti, hogy azon magyaroknak, akiknek a nyelvjárásában a ly-nek [j] felel meg, és nem is mozognak rendszeresen olyan nyelvjárási környezetben, ahol valamelyik másik hang fordul elő ennek a helyén, a legkisebb esélyük sincs, hogy kitalálják, hogy egy-egy szóban j-t vagy ly-t kell írniuk. Ilyen a magyarok túlnyomó többsége.

Nekik az iskolában kell(ett) megtanulniuk, melyik szóban kell ly-t, melyikben j-t írni. Mivel nincs szabály, minden egyes szó írásmódját meg kell tanulni. Érdekes módon a helyesírási szabályzat úgy csinál, mintha valamilyen szabályszerűség felállítható lenne:

b) Ha a [j] hang a szó végén fordul elő, a jelölésmód tekintetében különbség mutatkozik az egy szótagú és a több szótagú szavak között.

Az egy szótagú szavak közül például a következők írandók ly-nal: boly, foly(ik), hely (főnév), mély, moly, súly, süly; gally.

A névmásokban ly-nal jelöljük a [j] hangot, például: ily, ilyen, mely, amely, amelyik, mily, milyen, oly, olyan.

A több szótagú szavak legnagyobb részében ly-nal jelöljük a szó végén ejtett [j]-t, például: akadály, bagoly, csekély, fogoly, harkály, kevély, kristály, mosoly, osztály, ragály, tartály; Gergely, Ipoly, Mihály. Kivétel például: lakáj, muszáj, papagáj. A szó végén j-vel írandó szavak között többségben vannak az aj, ej végűek, például: csevej, dörej, duhaj, karaj (és karéj), óhaj, olaj, robaj, sóhaj, talaj, tolvaj, zörej, zsivaj. Kivétel például: karvaly, pehely, tavaly, zsindely.

c) Jellegzetes szócsoportot alkotnak a lya, lye végű szavak, például: boglya, csigolya, gereblye, gólya, hülye, ibolya, korcsolya, nyavalya, pocsolya, pólya, skatulya, zsöllye. Kivétel például: bója (vízi jelzőeszköz), cserje, héja (madár),perje (fű).

Valójában persze

• A bevezető mondat sugalmazásával szemben a szabály semmiféle különbségre nem mutat rá az egy és több szótagú szavak között;
• semmi értelme az egy szótagú példák felsorolásának, hiszen a felsorolás nem kimerítő – ráadásul a későbbiekkel szemben a szabály arra sem hívja fel a figyelmet, hogy számos egy szótagú szó végén j írandó (tej, vaj, háj, máj, nyáj, táj, díj szíj, héj, kéj, új, fúj, sőt fürj, szomj,ujj – az aljról nem is szólva!);
• nem igaz, hogy a névmásokban mindig ly-t írunk: mije (van a menyasszonynak?) – persze itt nem névmási tőről van szó, de a szabályzat sem névmási tövekről, hanem névmásokról beszél.

Arra viszont jó a szabályzat, hogy lássuk belőle, mik a leggyakoribb hibák. Mivel a legtöbb -á[j] végű szó ly-os, a nyelvhasználók jelentős része ezek hatására lakályt, muszályt és papagályt ír – időnként még azok is, akik tudják, hogy ezeket nem így kellene írni. A szabályzat némiképp megtévesztően azt emeli ki, hogy „szó végén j-vel írandó szavak között többségben vannak az aj, ej végűek”, pedig ez nem segít a helyesírásban, ugyanis az -a[j], -e[j] végűek között viszont kb. fele-fele arányban vannak a j-sek és a ly-sek, ráadásul az utóbbiak gyakoribbak: ennek köszönhető a csevej helyetti csevely, a tolvaj helyetti tolvaly stb. A fent említett milye (van?) is a milyen hatásának köszönhető, ahogy az ilyed is az ilyen hatásának. A fenti szabályban sokan meglepetéssel olvashatták, hogy a bója pontos j – ezzel a szóval ritkán találkozunk, ellenben a gólya vagy a pólya írásmódját jól „belénk verték”, így aztán ehelyett is inkább bólyát várnánk. Arról nem is szólva, hogy a gyakoribb folyt ’csorgott, ömlött’ alaknak köszönhetően időnként a fojt ’légzésben akadályoz’ helyett is automatikusan folytot írunk. Mindebből látható, hogy nem csak hogy egyesével kell megtanulnunk a [j]-s szavak írásmódját, de számos jelenség kifejezetten akadályoz minket a tanulásban. Nem csoda hát, ha számos hasonló jellegű hibával találkozunk.

Mivel pedig az oktatás rengeteg időt és energiát fordít ezen alakok írásának megtanítására, a magyarokban kialakul az az érzés, hogy az ly anyanyelvük fontos része. Pedig éppen ellenkezőleg: a ly-t éppen azért kell megtanulni, mert a magyar nyelvben (néhány nyelvjárástól eltekintve) ma nincs neki megfelelő hang. A ly tanításával tehát lényegében nyelvtörténetet tanít az iskola, de egy önkényesen kiválasztott nyelvtörténeti tényt, ráadásul mindenféle összefüggéséből kiragadva. Miért is lenne bárkinek szüksége arra, hogy tudja, hogy egy adott hang más hangból fejlődött, mint ugyanaz a hang egy másik szóban? Ha valaki most kitalálná, hogy írjuk å-val azokat az [a]-kat, amelyek korábbi [o]-ból fejlődtek, valószínűleg mindenki elmegyógyintézeti kezelését fontolgatná. Az ly használata legfeljebb abban különbözik ettől, hogy kollektív őrültség.

Az ly „emlékműve”
(Forrás: Fejes László)

Stockholm-szindróma

Szinte mindannyian megszenvedtük az ly megtanulását, legfeljebb elnyomjuk magunkban az élményt. (Kivételes helyzetben azok vannak, akik [ly]-ező, vagy legalábbis [l]-ező nyelvjárási környezetben nevelkedtek.) Mi több, a magyarok többsége úgy ragaszkodik az ly-hez, mint valami kincshez. Az ly használatára vonatkozó tudnivalókat afféle kincseknek tekinti: például ha megtudja, hogy korábbi vélekedésével szemben a bója nem ly-nal írandó, akkor elhiteti magával, hogy anyanyelvének újabb érdekes tényével ismerkedett meg – pedig valójában egy érdektelen nyelvtörténeti kérdésről van szó.

Ezzel áll összefüggésben az, hogy a magyarok túlnyomó többsége ragaszkodna az ly-hez. Az iskola belénk neveli, hogy csak akkor lesz belőlünk rendes ember, ha megtanuljuk, hogy a bagoly nem bagoj. Láthatjuk, hogy azt a kommentelőtársunkat, aki azt írja, hogy muszály, nem veszik komolyan, le is szólják. Azt még csak-csak elnézzük másnak, hogy hogy hibázzon, de ha magunk hibázunk, kínosnak érezzük.

Az ly eltörlése mellett a fokozatos kivezetésének lehetősége is felmerül. Valószínűleg elkerülhetetlen lenne, hogy akit Károlynak anyakönyveztek, az továbbra is ly-nal használhassa nevét, de a továbbiakban már csak Károjként lehessen a nevet anyakönyveztetni. A családnevek fel sem merülne a kérdés, hiszen azoknak egyébként is megőrizzük régies írásmódjukat.

Elképzelhető kompromisszum lenne, hogy az ly használata továbbra is megengedett lenen ott, ahol korábban előfordult, de ez nem lenne szerencsés: azok a szövegek, melyekben hol j, hol ly szerepelne régi ly helyén, csak zavaróbbak lennének, mint az elsőre természetesen furcsának tűnő csupa j-s szövegek. Kifejezetten nem lenne szerencsés, ha egyes sajtótermékek, kiadók stb. következetesen megmaradnának a ly-nál, hiszen ez lassítaná az átállás folyamatát, míg egyébként néhány év elteltével teljesen hozzászoknánk a ly-talan szövegekhez. Persze a magánhasználatból csak akkor tűnne el teljesen, amikor kihalnának azok a generációk, melyek még tanulták. Sőt, régieskedő írásokban bizonyára azután is feltűnne, igaz, minden bizonnyal a ma j helyén is, hiszen a nyelvhasználók már teljesen elfelejtenék, hol kellett használni.

Ha az ly-t eltörölnék, olyan szóalakokat kellene leírnunk, mint hogy akadáj, mosoj, tavaj, fojó, Ipoj, Erdéj. Mivel ma ezek borzasztó nagy hibának minősülnek (pedig nincs szó másról, mint hogy azt írjuk le, amit mondunk!), az az érzésünk támadhat, hogy az ly eltörlésével arra a akarnak kényszeríteni minket, hogy kulturálatlanul viselkedjünk. Mintha mondjuk kijönne egy rendelet, hogy mostantól az utcán nyilvánosan túrjuk az orrunkat. Ám míg az orrtúrás tiltására vonatkozó udvariassági szabálynak vannak racionális (pl. egészségügyi) alapjai, addig az ly használatára vonatkozó szabály teljesen irracionális. Ha gyermekeinket már ly nélkül tanítanánk írni, ők azzal semmit nem veszítenének: ellenben nyernének egy csomó időt, melyet értelmesebb, hasznosabb dolgok megtanulására fordítanának (vagy ó, szörnyűség, több idejük maradna játszani).

Sokan hivatkoznak arra, hogy nem olyan borzalmas nagy teher ez a gyerekeknek, ők is meg tudtak tanulni. Hasonlít azonban ez az érvelés arra, mint amikor valaki veri a gyerekét, és arra hivatkozik, hogy őt is verték a szülei, mégis rendes ember lett belőle. (Persze már amennyiben rendes embernek lehet nevezni az, aki ver egy neki kiszolgáltatott, védtelen és védekezni képtelen gyereket.) De elég csak végiggondolnunk, hány szó írásmódját kell bemagolni – semmiképpen nem kevés. Persze az ly használatának megtanulása nem csak gyakorlatokból, diktálásokból áll, nagy szerepet játszik benne az olvasás is. Ettől függetlenül gondolhatunk arra, hogy a városi közlekedés megtervezésekor az is számít, ha csak néhány percet nyer minden utas egy útvonalon – a város gazdasága szempontjából ötezer utas napi két perces időnyeresége már közel 167 óra nyereséget jelent, ami majdnem egy teljes hét! Azaz napi nyolc órás munkaidővel számolva körülbelül olyan, mintha hárommal több ember dolgozna azon a héten. Hasonlóképpen ha csak azokat a tanórákat számoljuk, amikor a gyerekek kifejezetten a j és az ly használatát gyakorolják, akkor néhány évtized alatt hatalmas mennyiségű lenne az értelmesebb célokra felszabaduló órák száma.

De ha csak abba gondolunk bele, mennyi kudarc éri a gyereket, míg aktív használatát megtanulja, hogy a tanulás során mennyi negatív visszajelzést kénytelen elszenvedni, már nem mondhatjuk kevésnek. Miért tesszük ki a gyerekeket teljesen feleslegesen ennek a traumának? Még ha sokkal kisebb teherről lenne szó, értelmetlensége akkor is amellett szólna, hogy vessük el.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Amikor erős kézre lenne szükség

Számtalanszor érveltünk amellett a nyesten, hogy a helyesírás központi szabályozása, különösen a részletekbe menően, teljesen felesleges. Érveltünk amellett is, hogy az új szabályzat kiadását széles körű társadalmi, de legalábbis szakmai vitának kellett volna megelőznie, méghozzá éppen annak érdekében, hogy a helyesírás tanulhatóbb legyen. Hiszen a legjobb, ha aszerint választjuk ki, hogy a barna medve vagy a barnamedve, a tizes vagy a tízes, a naiv vagy a naív stb. legyen-e a helyes írásmód, hogy a többség eleve hogy írná – hiszen így lesz kevesebb a hiba. (Az sem ördögtől való elképzelés, hogy bizonyos esetekben több lehetőséget is megengedjünk.)

Az ly kérdése azonban ezekétől élesen különbözik. Itt teljesen egyértelmű, hogy az ly megtartása csak nehezíti a helyesírás elsajátítását, ráadásul értelmetlenül. Az akadémia mindenkori illetékes bizottságának képesnek kell lennie arra, hogy ezt felismerje, mint ahogy azt is, hogy ez a felesleges elem mennyi nehézséget okoz az oktatásban, a megőrzése mellett szóló érvek hátterében pedig csupán rossz beidegződések állnak. Éppen ezért a bizottság szakmai felelőssége lett volna, hogy az ly eltörlését a társadalmi nyomás ellenére is végrehajtsa – természetesen nem egy önkényes döntéssel, hanem a megfelelő szakmai körök, pedagógusok, újságírók könyvkiadók stb. körében végzett felvilágosító kampányt követően. Vagy ha nem is tudja keresztülvinni a változtatást, permanens kampányt folytat azért, hogy meggyőzze a nyelvhasználókat.

Ha pedig már van az országban egy nyelvstratégiai intézet, hát adott a feladat, hogy ebben minél nagyobb támogatást nyújtson. Hiszen nemzetgazdaságilag is nehéz lenne olyan könnyen végrehajtható, különösebb befektetést nem igénylő, ám nagy anyagi haszonnal is járó döntést meghozni, mint az ly eltörlése. Ha van nyelvvel kapcsolatos stratégiai döntés, hát ez az.

A beteg, bármennyire fáj is valamije, természetesen nem szeretné, ha az orvos megvagdosná. Az orvos feladata viszont az, hogy ha szakmailag szükséges, akkor is vágjon, ha a beteg irtózik a műtét gondolatától is. Az az orvos, aki a beteg kedvét keresve inkább kenőcsöket és szirupokat ír fel, amikor a betegnek szikére lenne szüksége, nem viselkedik szakemberként, és feladatát csak látszólag látja el. Ha már egyszer úgy alakult, hogy a magyar társadalom a magyar helyesírás szabályozását egy központi döntéshozó testületre bízta, akkor elvárható lenne, hogy ez a testület akár a társadalmi elvárásokkal is szembe merjen fordulni, amikor az ügy a társadalom javát szolgálja. A magyar helyesírással kapcsolatban elképzelhetetlen még egy annyira jelentős és egyértelmű haszonnal járó döntés, mint az ly eltörlése – ennek ellenére az illetékes testület lassan háromnegyed százada a kérdés felvetéséről sem akar hallani. Feladatát tehát nem látja el felelősségteljesen.