Az ATV Arató László után lapunk állandó szerzőjét, Kálmán Lászlót is megszólaltatta helyesírásügyben. Kálmán László szerint Magyarországon helyesírási válsághelyzet van – erről korábban az Élet és Irodalomban írt (a cikk csak előfizetéssel érhető el).

Kálmán elismeri, hogy cikkében túlzott, hiszen a helyesírási válsághelyzet nem most, a 12. kiadással kezdődött, hanem folyamatosan fennáll. Az MTA helyesírási kérdésekben illetékes bizottságai ugyanis mindig különböző szakterületekről érkező tudósokból is álltak, akik saját szakterületük helyesírási szeszélyeit is belobbizták a szabályzatba: most a biológusok és a kémikusok szaknyelvi szeszélyei kerültek be a szabályzatba (pontosabban a szabályzat csak azt mondja ki, hogy „A növény- és állatnevek írásakor a szakmai helyesírás szabályai érvényesülnek”, a szabályokról azonban nem tájékoztat), de a földrajzi nevek helyesírásának bonyolult szabályai már évtizedek óta megkeserítik az iskolások életét. (A csillagászok és bolygókutatók viszont nem jól előszobáztak.) A probléma leginkább az, hogy ezeket a szabályokat az iskoláknak is követniük kell, és a gyerekeknek számukra értelmetlen szabványokat kell tanulniuk.

Az igazi válsághelyzetet azonban nem ez jelenti, hanem az, hogy miközben a helyesírás kodifikálói hangsúlyozzák, hogy a ajánlásról van szó, addig a mű címe is A magyar helyesírás szabályai. Annak ellenére, hogy eddig is ajánlás volt, jogilag semmilyen szerepe nincs, az oktatásban a valóságban kötelezőnek tekintik, keményen számon kérik, még egyetemi szinten is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Kálmán László javaslata szerint az iskolában egy jóval egyszerűbb, az alapelvekre összpontosító helyesírás-oktatásnak kellene érvényt szerezni. Szerinte sokkal inkább a kiejtésre kellene támaszkodni, és a nyelvhasználók nyelvi intuíciójára bízni, hogy például mit írnak egybe, mit külön. Kálmán szerint a nyelvi intuíciótól való sok eltérés miatt a nyelvhasználók már mindent inkább külön írnak. (Tévesen állítja viszont, hogy a vörösbor és a fehérbor különírandó: ezeket a helyesírási szótárak is egybeírva hozzák.)

A 12. kiadást bemutatóján ugyan elhangzott, hogy készül valamiféle egyszerűsített, oktatási célokat szolgáló szabályzat, a valóságban ennek semmi nyoma nincs. A 12. kiadás is teljes titoktartás mellett készült, a bizottsági tagoknak nyilatkozniuk sem volt szabad. Ha az iskolai helyesírás is így fog készülni, a munkába nem vonnak be pedagógusokat, oktatási szakembereket, akkor Kálmán szerint semmi jót nem várhatunk ettől sem. (Azt is kétségbe vonja, hogy valóban készülne ilyesmi.)

Szó esik még az olvasás és a helyesírás-ellenőrzők szerepéről a helyesírás megtanulásban. Végül Kálmán azt a konklúziót vonja le, hogy a helyesírás elsősorban a felolvasást szolgálja: a helyesírás  oktatásának is azt kellene hangsúlyoznia, hogy hogyan tudunk úgy írni, hogy mások számára megkönnyítsük az olvasást.