Korábbi cikkünkben a Budapesti Czim- és Lakásjegyzék 1880 és 1928 között  megjelent köteteinek helyesírást vizsgáltuk. Ennek során kiderült, hogy az utcza formát az utca fokozatosan kezdte kiszorítani. Akármit is írt elő akkoriban a helyesírás, úgy tűnik, a cz ~ c használatában gyakran megszegték a szabályokat – gondolhatnánk. A [c] hang jelölésének kérdése azonban ennél is bonyolultabb.

A magyar nyelvhasználók általában tudni vélik, hogy a magyarban régen a cz jelölte a [c] hangot. A 19. századra nézve ez még igaznak is mondható. A 18. században azonban még két helyesírási norma létezett Magyarországon, a katolikus és a protestáns. A két helyesírás különbségének nem voltak vallási alapjai, csupán arról volt szó, hogy a különböző felekezetek kiadványaiban más-más normák érvényesültek.A katolikusok cz-vel jelölték a [c] hangot, a protestánsok viszont tz-vel. (Hasonlóképpen a [cs] jele a katolikusoknál cs, a protestánsoknál ts volt.) Annak, hogy végül – ebben a tekintetben – a katolikus norma érvényesült, nem az az oka, hogy a katolikusok többen vagy erősebbek lettek volna. A tz, ts mellett érvelők úgy gondolták: e megoldás előnye, hogy nyomatékosítja e hangok összetett jellegét, és hasonlít azokra a megoldásokra, melyeket pl. a látszik vagy a bontsuk alakokban látunk. A cz, cs pártolói viszont azzal érveltek, hogy éppen ez az írásmód jelöli egyértelműen, hogy önálló hangokról van szó. Ez utóbbi mellett állt ki a református Kazinczy Ferenc is.

A 19. század elején viszont már inkább a cz és a c jelölésmód kezd egymással versengeni. Egy időben maga Kazinczy is az utóbbit használta, igazán azonban csak az 1840-es években kezdett el terjedni. A c ellen két fő érv merült fel. Az egyik az volt, hogy a latin alapján az olyan szavakat, mint a cammog, [kammog]-nak lehetne olvasni. Az ellentábor szerint azonban ez ugyanakkora veszélyt jelent, mint az, hogy a csacsi szót [kszakszi]-nak olvassuk. A másik fő érv az volt, hogy a cz illeszkedik a magyar kétjegyű betűk rendszerébe, a többi hasonló betűt (cs, sz, zs, ny, ty stb.) viszont nem tudjuk egyszerűsíteni. (Ma már láthatjuk, hogy ez mennyire nyomós érv volt.) A szabályzatokat előkészítő javaslatokban mindig szerepelt, hogy a cz-t váltsa fel a c, de a reformot a 19. század során nem sikerült keresztülvinni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Forrásainkból sajnos nem derül ki, ki volt az a vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki Simonyit megbízta. Wlassics Gyula 1903 novemberéig töltötte be ezt a hivatalt, őt Berzeviczy Albert váltotta.

1903-ban aztán a vallás- és közoktatási miniszter felkérte Simonyi Zsigmondot, hogy az iskolák számára új helyesírási szabályzatot dolgozzon ki. Ebben a cz helyett már a c szerepelt, de ez helyesírási rendszer írta elő először a kettős betűkkel jelölt mássalhangzók hosszú változataiban az egyszerűsítést, azaz szentesítette a hosszú, visszük alakokat a hoszszú, viszszük helyett. (Az összetételekben, ahogy ma is, az egyszerűsítést tiltotta: a jegygyűrű írásmódot írta elő a jeggyűrű helyett. Ugyanakkor az ésszerű helyett még az észszerű írásmódot követelte meg – elképzelhető, hogy az új helyesírás visszatér ehhez.)

Akinek a nevében cz van, arról azt szoktuk mondani, hogy régiesen írja a nevét. Valójában 1922 előtt, tehát alig száz éve ezek teljesen szabályos, a hangjelölés elvei szerint írt nevek voltak, és csak azáltal váltak régiessé, hogy a hangjelölés elve megváltozott. Nem lett volna ésszerűtlen, ha a szabályt a nevek helyesírására is kiterjesztik.

1903-tól tehát két magyar helyesírás volt érvényben: az akadémiai és az iskolai. A sajtó és a könyvkiadók követték Simonyit, egyre több helyen az iskolai helyesírást használták. A világháború végére felnőtt egy új nemzedék, amelyik már az új helyesírást tanulta. 1922-ben az akadémia is új helyesírási szabályzatot adott ki, és ezzel lényegében elfogadta az iskolai helyesírást. Ezen az áron az akadémia visszaszerezte egyeduralmát a helyesírás szabályozása felett.

Helyreállított tekintély
(Forrás: Wikimedia Commons / Dezidor / CC BY-SA 3.0)

A magyar nyelvtörténetek helyesírási fejezetei általában valamiféle válságkorszaknak írják le az 1903 és 1922 közötti korszakot, amikor is „a helyesírás egysége megszűnt”, az akadémia tekintélye csorbát szenvedett. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy az akadémiai helyesírást sem ezelőtt, sem ezután nem követték mindig és mindenhol szigorúan, és ebben a korszakban sem járt semmilyen problémával, hogy párhuzamosan kétféle helyesírás létezett. (Ahogy a katolikus és protestáns helyesírás együttélése sem jelentette, hogy a különböző felekezetek hívei ne tudták volna olvasni más felekezetek kiadványait.) Mindez arra is rámutat, hogy a helyesírás szigorú követésére nincs szükség, sőt, a központilag szabályozott, részletekbe menő helyesírás is teljesen felesleges. A helyesírási viták gyakran nem mások, mint a szakemberek (vagy önjelölt szakemberek) ízlésbeli vitái, melynek eldöntését presztízsszempontok befolyásolják.

Források

Korompay Klára: Az újmagyar kor. Helyesírás-történet. In: Magyar nyelvtörténet. Szerkesztette Pusztay Ferenc és Kiss Jenő. 697–709.

Új iskolai helyesírás