Ma az írás alapvető jellegzetességének tekintjük, hogy a szavakat szóközökkel, a mondatok egységeit vesszőkkel, pontosvesszőkkel, kettőspontokkal, gondolatjelekkel választjuk el, vagy hogy a mondatok végére pontot, kérdőjelet, felkiáltójelet teszünk. Elsemtudjukképzelnihogyolyanszövegetolvassunkamelyekbőlezek hiányoznak De nem mindig volt ez így – a központozás történetéről a BBC honlapja közöl érdekes összefoglaló cikket Keith Houston tollából.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A magvető

Eszerint az európai írásbeliség kezdeteinél, azaz a görögöknél nem használtak semmiféle központozást, sőt a szavakat sem választották el szóközökkel. Az olvasónak a betűk megszakítatlan sorából kellett kibogoznia, hol kezdődtek az új mondatok. A görögök (és a rómaiak) számára ez azért nem jelentett problémát, mert az írásbeliségnek jóval kisebb szerepe volt a kultúrában, mint manapság: a szónoklás és a szóbeli vitatkozás képessége sokkal nagyobb szerepet játszott. Ha valaki felolvasott valamit, akkor egészen természetes volt, hogy először hosszan tanulmányozza a szöveget, és csak azután kezd a felolvasásába. A második században élt Aulus Gelliusról fel is jegyezték, hogy amikor arra kérték, hogy olvasson fel egy ismeretlen dokumentumot, tiltakozott: hogyan is tudná azonnal megérteni a szöveget, és a jelentésének megfelelően hangsúlyozni?

Nem véletlen, hogy ezt az állapotot először olyasvalaki elégelte meg, akinek rengeteg szöveggel kellett foglalkoznia. Az alexandriai könyvtár egyik könyvtárosa, Arisztophanész javasolta először, hogy a szövegeket a jobb érthetőség kedvéért külön jelekkel tagolják. Ezek nem nyelvtani egységekre utaltak, hanem olyan szakaszokra, melyek között a felolvasó szünetet tartana: a sor közepére kerülő pont (·) a legrövidebb, az aljára kerülő (.)  a közepes, a tetején levő (·) a leghosszabb szünetet jelölte.

Töredék az alexandriai könyvtárból
(Forrás: Wikimedia Commons)

A rómaiak azonban nem voltak vevők erre az ötletre. Ciceró például azt mondta, hogy a mondat végét nem aszerint kell megállapítani, hol vesz levegőt a beszélő vagy hová tett pontot a másoló, hanem a szöveg ritmusa alapján. Bár a rómaiak egy ideig kísérleteztek azzal, hogy a szavakat pontokkal válasszák el, a második századra ez a szokás is elenyészett.

Az elvadult kert

Míg a római pogány kultúrában az írás marginális szerepet játszott, és a szövegeket enm némán, hanem mormolva olvasták, a keresztények számára az írás már sokkal fontosabb szerepet töltött be. A könyv a keresztény identitás részévé vált, amit az is mutat, hogy a köteteket gazdagon illusztrálták, díszítették.

A hatodik században kezdték el újra használni a központozást, hogy egyértelművé tegyék a szöveget. A hetedik században Sevillai Izidor, az internet védőszentje felújította Arisztophanész rendszerét. Ebben az esetben az alsó pont jelentette a legrövidebb, a felső a leghosszabb szünetet. Ráadásul ezeket már nyelvtani kategóriákhoz is kötötte: az alsó pont a mai vesszőnek felelt meg, a felső pedig a mondat végét jelölte. A szóközök csak ezután jelentek meg, ír és skót szerzetesek vezették be a latin szavakkal való bíbelődést megkönnyítendő. A 8. században Nagy Károly parancsot adott egy új, olvashatóbb betűrendszer kidolgozására: ennek eredménye lett a karoling írás, melyből mai kisbetűink erednek. Ebben a korszakban válik a szóköz és a központozás az írás elválaszthatatlan részévé.

Karoling írás
(Forrás: Wikimedia Commons)

A központozás annyira divatba jött, hogy a másolók már nem elégedtek meg az Izidor által meghatározott jelekkel, hanem újabbakat is alkalmaztak. Egyeseket a kottaírásból vettek át: egy ilyen jelből fejlődött a mai kettőspont. Ekkoriban jelent meg a mai kérdőjel elődje is, mely egyszerre jelölte a kérdést és a hozzá tartozó emelkedő dallamívet – a felkiáltójel azonban csak jóval később, a 15. században bukkant fel.

Idővel a három pont közötti különbség eltűnt, és csak egyetlen pont maradt, melyet alulra, felülre és középre is lehetett helyezni: mindegyik különbség nélkül töltötte be azokat a funkciókat, melyeket ma a vessző, a kettőspont és a pont. A 12. században Boncompagno da Signa olasz író új jelenket javasolt: a /-t a szünet, a –-t a mondatvég jelölésére. Talán az utóbbiból ered a gondolatjel. Az előbbi egyértelmű siker volt, a / egy időre szinte teljesen kiszorította a pontot a mai vessző szerepéből.

A kertész megérkezik

A reneszánsz idején tehát már rendkívül sok központozási jel volt használatban, de a használatuk addig folyamatosan változott. Amikor aztán az 1450-es években megjelentek a Gutenberg-biblák, az azokban használt központozási rendszer fél évszázad alatt megmerevedett, és kiszorított minden mást. Boncompagno /-je meggörbült, összement és a sor aljára került, ebből lett a vessző. A mondaton belüli határokat jelöli még a pontosvessző és a kettőspont.  Arisztophanész pontjai közül egy maradt, és a mondat végét jelöli, ezekhez csatlakozott a kérdőjel és a felkiáltójel.

A Gutenberg-biblia egy lapja
(Forrás: Wikimedia Commons)

A BBC cikke nem tér ki külön az egyes nyelvekre. Így például egyáltalán nem szól a nem latin betűs írású nyelvekről, nem csupán a kínai, japán, koreai, indiai, arab, grúz vagy örmény írások központozásáról, de a latin betűs íráshoz jóval közelebb álló cirill központozásának fejlődéséről sem. Sőt, azt sem említi, hogy a görögben mikor és hogyan jelent meg a latin betűs írásokra jellemző központozás. 

Kétségtelen, hogy az egyes nyelvek között van különbség a központozásban, még ha ez nem is mindig annyira szembetűnő, mint például a spanyolban. Ezek azonban inkább a gondolatjel vagy az idézőjelek használatára terjednek ki, illetve olyan kérdésekre, hogy hova kell vagy tilos vesszőt írni. Az, hogy a mondatot pont, kérdőjel vagy felkiáltójel zárja (és ezeket – ahol van – nagybetű követi), a többi jel a mondaton belül áll (és tipikusan nem követi nagybetű). Ezek általánosan jellemzőek – a betűírásos nyelvek között mindenképp – és jóval kisebb változatosságot mutatnak, mint korábban a latin nyelvű kéziratok.

Houston azzal zárja cikkét, hogy a számítógépek és az internet terjedésével a központozás újból megelevenedett, és változik. Új jelek bukkannak fel: az emojik és emotikonok. Ez az állítás azonban megkérdőjelezhető, ugyanis míg a központozási jelek fő feladata a szöveg tagolása, értelmezése (kérdés, felkiáltás), vagy a szövegrészek közötti értelmezési kapcsolatok jelzése (vessző vs. kettőspont), addig az emotikonok és emojik ezektől teljesen különböző funkciókat töltenek be. Nem említi viszont, hogy az utóbbi időben van változás a központozás területén is, így például olyan új jelek jelennek meg – ha nem is feltétlenül terjedtek el széles körben –, mint az irónai és a szarkazmus jele vagy a felkiáltóvessző; vagy hogy bizonyos regiszterekben a régi központozási jelet is más funkcióban használják, mint a felkiáltópont esetében.