Néhány napja érdekes cikk jelent meg a nyesten Szűcs Gábor tollából. Az írás azt feszegeti, hogy vajon hatékony-e a nyelvi ismeretterjesztés mai (ki nem mondottan, de Magyarországon, magyar nyelvterületen) gyakorolt módja. A kérdésfelvetés igen helyes, hiszen az eredményeket tekintve azt kell mondanunk, hogy vagy nagyon rosszul csinálunk valamit (és – például itt, a nyesten – ideje levonnunk a konzekvenciákat, és lehúzni a rolót), vagy a nyelvi (illetve általában a tudományos) ismeretterjesztés eleve reménytelen (tehát jobban tesszük, ha hasznosabb dolgokkal foglalkozunk). Szűcs Gáborral pedig azért is nehéz lenne vitatkozni, mert valószínűleg a legtöbb kérdésben egyet is értenénk. Nem érdektelen azonban azt végiggondolnunk, hogy a nyesten megjelent, vitaindítónak szánt cikke vajon tényleg valós problémákra tapint-e rá, és alkalmas-e arra, hogy a téma végiggondolásának kiindulópontja legyen. Sajnos úgy tűnik, hogy a legkevésbé sem.

Az első bekezdésben a szerző Nádasdy Ádám Mi a baj a nyelvműveléssel? című cikkét idézi meg, ami azt a gyanút vetíti elő, hogy Szűcs összekeveri a nyelvi ismeretterjesztést a nyelvművelői butaságok elleni harccal, holott az annak csak egy (igaz, nem kevéssé fontos) része. Szerencsére a következő bekezdésből kiderül, hogy tisztában van vele: a nyelvi ismeretterjesztés ennél sokkal többet jelent. A cikk fennmaradó részében azonban ismét csak a nyelvművelői babonák (illetve az elavult nyelvszemlélet, röviden a hagyományos/iskolai nyelvtan megközelítésmódja) elleni harccal foglalkozik. Márpedig a valaminek a hatékonyságát egyetlen területen kifejtett tevékenységével mérni nem lehet, ez még akkor sem adhat reális képet a tevékenység egészéről, ha fontos területről van szó.

De üsse kő, lássuk, mennyire reális Szűcs értékelése erről a területről. A nyelvművelés és az iskolai nyelvtan felfogása elleni érvelésről fő példáját egy konferenciáról hozza. A leírás alapján valamiféle szakmai továbbképzésről lehetett szó. Akárhogy is, ismeretterjesztésen a laikus, nem szakmai közönség felé történő tudásmegosztást szokás érteni. Az, hogy Szűcs mit tapasztalt egy szakmai rendezvényen (továbbképzésen?), ahol a mégiscsak szakmabelinek tekintendő magyartanárok alkották a közönséget, semmi nem mond a nyelvi ismeretterjesztés gyakorlatáról.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Esettanulmány

De ne akadjunk fenn ezen se, fogadjuk el munkahipotézisnek azt, hogy az eseményen történtek tökéletesen tükrözik azt is, hogy miként folyik a nyelvi ismeretterjesztés. Vizsgáljuk meg azt, hogy mi az, amit Szűcs leír. Előre le kell szögeznünk, hogy lehetséges, hogy az előadást és az azt követő beszélgetést meghallgatva mi is arra a következtetésre jutnánk, hogy az előadó teljesen alkalmatlan volt feladatára. Ha az volt, na bumm, mit mond az a helyzetről, hogy egy bizonyos konferencián egy bizonyos előadó nem állt a helyzet magaslatán? Semmit. Felvétel híján azt nem vizsgálhatjuk, hogy valóban összeszedetlen, felkészületlen volt-e az illető. Azt azonban mérlegelhetjük, hogy a Szűcs által hibaként felrótt megnyilvánulásai önmagukban valóban kifogásolhatóak-e.

süksükölés: a lássuk, üssük stb. alakok használata ott, ahol az irodalmi norma a látjuk, ütjük stb. alakokat írja elő;

nákolás: az (én) tudnák, (én) látnák stb. alakok használata az irodalmi (én) tudnék, (én) látnék stb. helyett;

Szűcs szerint a hozzászóló tanár kijelentésére, miszerint „a legkevésbé sem gondolja, hogy a suksükölés vagy a nákolás művelt beszélőhöz illő volna”, ezeknek a nyelvtani rendszer alapján történő magyarázatával kellett volna válaszolnia (azaz pl. a nákolással kapcsolatban azt, hogy a tárgy határozottsága/határozatlansága miatt a két alak különbsége mondatban mindig egyértelmű; az alakok egybeesése máshol – „magas hangrendű” töveknél – elkerülhetetlen). Csakhogy feltételezhetjük-e jóhiszeműen, hogy ezt a „nem [...] fásult, közönyös”, „az átlagos képességű és érdeklődésű tanároknál jobb” tanár nem tudja? Hiszen akárhány ismeretterjesztő (nem nyelvművelő) cikk megjelenik a nákolással kapcsolatban, azokban ez mind szerepel. A jelenség leírást a Nyelvművelő kézikönyv (feltételes mód szócikke) is azzal kezdi, hogy

A jelen idő alanyi ragozásának 1. személyében a mély hangú igék is magas hangú toldalékot (-nék) kapnak, vagyis nincs illeszkedés az ilyen alakokban [...]

Ha csak annyit feltételezünk az illető tanárról, hogy ha korszerű nyelvészeti leírásokat nem is, de a nyelvművelők bibliáját forgatja, akkor ezekkel a dolgokkal tisztában kell lennie. Más kérdés, hogy illene felismernie, hogy ugyanezen kiadvány pár sorral lejjebb a -nók/-nők visszaszorulásáról azt írja, hogy

[...] a köznyelvben az alanyi ragozású alakok (várnánk, néznénk) foglalták el a helyüket, és váltak általánossá. Ezt mint a közlést nem zavaró analógiás változást nem helytelenítjük [...]

Minek köszönhető a két jelenség eltérő értékelése? Korábban a magyarban jelen idő többes szám első személyen tárgyas ragozásban a ‑nók/‑nők végződést használták: mi tudnók (azt), a ‑nánk/‑nénk csak alanyi ragozásban fordult elő: mi tudnánk (valamit). A huszadik században az utóbbi alak végleg kiszorította az előbbit, a nyelvművelők azonban még a hatvanas években is hibásnak mondták a mi tudnánk (azt) típusú szerkezeteket. Mondhatnánk általában, hogy alanyi ragozású alakok használata a tárgyasok helyett nem okozna zavarokat? Természetesen nem. A különbség annyi, hogy a „nánkolás” – a nyelvművelők erőteljes helytelenítése ellenére – végül szinte teljesen kiszorította a „nókolást”, a nákolás és a nékelés harca viszont még messze nem dőlt el.

Ragadozók és zsákmányállatok „harca
(Forrás: Wikimedia Commons / Curtis Newton, Lämpel / GNU-FDL 1.2)

Itt most kitérhetnénk arra, hogy ebbe a harcba miért nem kellene beleszólni, de maradjunk a témánál: a fentiekből nyilvánvaló, hogy azzal, amit Szűcs szerint az előadónak válaszolnia kellett volna, a jelen levő tanároknak tudniuk kellett.

A másik, amit Szűcs kifogásol, hogy az előadó hülyeségnek nevezte, hogy a suksükölés vagy a nákolás ne illene a művelt beszélőhöz. Márpedig ezt nehéz lenne másnak nevezni, mint hülyeségnek: olyan, mintha azt mondanánk, hogy aki farmerban és kinyúlt pulóverben megy az operába, az kevéssé ért a zenéhez, mint aki frakkban jelenik meg. Persze Szűcs felróhatná az előadónak, hogy nem fejti ki részletesebben: ez valóban közkeletű felfogás, de alaptalan előítélet. Az ugyan igaz, hogy a műveltség megszerzésével párhuzamosan sokan igazítják nyelvhasználatukat az irodalmi normához, ezért a műveltek között kevesebb a nákoló és suksükölő: ez azonban nem jelenti, hogy aki nákol vagy suksüköl, ne lehetne művelt. Az ellenkezője még kevésbé igaz: az, hogy valaki nem nákol vagy suksüköl, semmiképpen nem jelzi, hogy az illető művelt – lehet, hogy egyszerűen olyan környezetben nőtt fel, amelyben ez nem jellemző. Ha meg már tanárokról van szó: felesleges leszoktatni a gyereket a nákolásról és suksükölésről, attól ugyanis nem lesz műveltebb vagy okosabb. Inkább nákoljon és suksüköljön, és a leszoktatásra fordított időt fordítsuk arra, hogy megszerettessük vele az olvasást, felkeltsük az érdeklődését a világ dolgai iránt stb. Operabarátokat sem úgy nevelünk a gyerekekből, hogy frakkba (illetve kisestélyibe) bújtatjuk őket.

Közismert példa az előítéletekről
(Forrás: Saint-Exupéry)

Ezen a ponton érdemes megállni, és kitérni Szűcs egy másik, korábbi kifogására:

az illető nyelvész arról értekezett [...], hogy mindannak az ismeretanyagnak a többsége, amelyet a teremben ülő pedagógusok is tanítottak korábban, butaság (nem utalt kifejezetten a teremben ülőkre, ám a butaság szó bizony elhagyta ajkait)

Szűcs itt nyilván azt helyteleníti, hogy az előadó megsértette a hallgatóság érzéseit, és ezzel az ügynek is ártott, hiszen a sértődött ember nyilván kevésbé tud azonosulni azzal, amit az őt megbántó előadó tanítani szeretne neki. Szűcs azt sugallja, hogy azáltal, hogy az általuk tanítottakat butaságnak nevezte, az előadó butának titulálta a tanárokat. Ha az előadó butának tartaná a tanárokat, aligha töltené azzal az idejét, hogy megpróbálja meggyőzni őket, hiszen azt gondolná: buta emberként úgysem értik meg álláspontját.  Ez azonban egy csöppet sem igaz: hatalmas különbség van aközött, hogy valaki butaságokat beszél, vagy hogy buta. Nagyon értelmes emberek is mondanak butaságokat, például azért, mert bizonyos tényekről rosszul informáltak, vagy bizonyos állításokat számukra megbízható forrásból kaptak, és eszükbe sem jutott azt megkérdőjelezni; esetleg kevésnek érezték magukat ahhoz, hogy legyen bátorságuk megkérdőjelezni. Sőt, említsük meg az azt esetet is, amikor a butaságok terjesztője maga egy csöppet sem hisz ezekben a butaságokban (mint pl. hogy a barackmag jó a rák ellen): egyszerűen az az érdeke, hogy mások higgyenek bennük. De van példa az ellenkezőjére is: teljesen jóhiszeműen is terjeszthetünk hazugságokat, ha magunk is elhittük őket, azzal nem vádolhatnak minket, hogy hazugok vagyunk.

A pedagógusok persze megsértődhetnek azon is, hogy ha szembesítjük őket azzal, hogy valójában nem a jó ügyért harcoltak, hiába hittek benne erősen. De, mint erre lejjebb is rámutatunk, a gyerekekkel szembeni lingvicista fellépés lényegében bántalmazás. Szűcs mondhatná azt is, hogy a gyerekeket egész pályája során ütő-verő pedagógusnak sem lehet a szemébe mondani, hogy ostobaságot csinált, hiszen ezzel a gyereket legfeljebb arra tanítja meg, hogy mindig az erősebb akarata érvényesül. Nem feltétlenül a pedagógus személyes hülyesége, ha őszintén hisz abban, hogy a veréssel lehet a vásott kölyökből „rendes embert” nevelni. De hogyan lehetne megváltoztatni a viselkedését anélkül, hogy szembesítenénk azzal, milyen marhaságot csinált (és akkor még a dolog etikai oldalát nem is feszegettük)? Miért viselkedne másképp a pedagógus, ha nem szembesítjük azzal, hogy eddigi viselkedése helytelen volt? Szűcs erre vonatkozóan nem ad javaslatot.

Forrás: pinterest.com

Igaza van persze Szűcsnek abban, hogy ha a pedagógust azzal szembesítjük, hogy egész pályája során rosszul csinált valamit, akkor ezen megsértődhet, és már önképe védelmében is elzárkózhat attól, hogy változtasson a viselkedésén. De az is elképzelhető, hogy sértődöttségében gyötrődni fog, és legalább gondolkozik ezeken a problémákon – előbb-utóbb pedig belátja, hogy tényleg változtatnia kell viselkedésén. Bizonyára mindkét eset elő fog fordulni. A kérdés az, hogy a rossz gyakorlatba beleszokott pedagógusokat miként késztethetnénk nagyobb arányban viselkedésük megváltoztatására más úton.

Mindemellett lássuk be, Szűcs is eléggé sajátos módon védelmezi a pedagógusokat. Mert miközben többször is hangsúlyozza, hogy az előadáson a magyartanárok krémje volt jelen, megállapítja: az „őszintén tisztelt tanárok is megdöbbentő mértékű elavult tudásról tettek tanúbizonyságot hozzászólásaikban”. Azaz szerinte a magyartanárok krémjének tudása is igen csekély – képzeljük el, milyen a többi. Ha én magyartanár lennék, ezt a megállapítást sokkal sértőbbnek, de biztosan legalább annyira sértőnek érezném, mint azt, hogy amit tanítok, az butaság.

Másfelől néhány konferencia-hozzászólás alapján ilyen kijelentéseket tenni minimum óvatlanság. A magyartanárok felkészültségének megállapításához először is meg kellene határoznunk, hogy mit is kell tudnia egy magyartanárnak ahhoz, hogy jól ellássa feladatát – pl. lehet, hogy ciki, ha nem tudja, melyik nyelvcsaládba tartozik az albán, de nem biztos, hogy ez befolyásolja oktatási tevékenységét. Ezután kellene egy felmérést végezni megbízható reprezantatív mintán, fiatal és idős, férfi és nő, vidéki és budapesti stb. magyartanárok bevonásával, és az eredmények alapján megítélni felkészültségüket. Az meglehetősen véletlenszerű, hogy egy konferencián kik szólnak hozzá egy előadáshoz: lehet, hogy az első, kínosra sikeredett felszólalás után a felkészült pedagógusoknak már nincs is kedvük megszólalni.

De térjünk rá Szűcs másik fő kifogására: „a nyelvész ellenérve az volt, hogy [...] a nákolás és a suksükölés is a gyermek egyéni és csoportidentitásának része, ne akarjon senki fia-lánya mások önazonosságának belügyeibe avatkozni.” Később visszatér erre a mozzanatra: „Mi pedig úgy el vagyunk foglalva az identitás szajkózásával, valamint a nyelvművelés állandó bírálatával, hogy közben túl keveset írunk a nyelvről”. Utóbbi megjegyzés alapján úgy tűnik, Szűcs a szociolingvisztikát nem tekinti a nyelvészet részének, ami a 21. században járva azért eléggé sajátos álláspontnak tűnik. Egy biztos: a szociolingvisztika foglalkozik azzal, hogy hogyan használjuk a nyelvet, hogyan történnek a nyelvi változások, miért beszélünk különbözőképpen – ezek pedig a hétköznapi nyelvhasználók, de különösen a pedagógusok számára sokkal fontosabb kérdések, mint a magánhangzó-harmónia, a hasonulások vagy egy-egy szó eredete. Szűcs nem tartja fontosnak a nyelv és identitás kapcsolatát, ahogyan könnyedén elsiklik az előadó korábban idézett megállapítása felett is: „helyrehozhatatlan károkat, nagyfokú lelki sérülést okoztak annak a több száz vagy több ezer gyereknek, akiket ezekkel a butaságokkal mérgeztek”. Holott igen könnyen megérthető folyamatról, tulajdonképpen anyázásról van szó: amikor a pedagógus kijelenti, hogy rendes/intelligens/művelt ember nem suksüköl, jó magyar ember nem nákol, akkor a suksükölő, nákoló gyerek bizony azzal szembesül, hogy az ő szülei nem rendesek, nem intelligensek, nem műveltek, vagy éppen nem jó magyarok. És ha az iskola belőle rendes, intelligens, művelt embert, jó magyart akar nevelni, akkor bizony szembe akarja fordítani az őt felnevelő környezettel – de legalábbis ki akarja szakítani belőle. És persze számtalan esetben a gyereknek is az a jó, ha – legalábbis bizonyos szempontokból – nem olyan lesz, mint a szülei, érthető, ha egy gyerek egy ilyen erőszakos támadásnak ellenáll, és az iskola ellen fordul: egyáltalán nem akar tanulni, beilleszkedni; vagy éppen akar, de kitaszítottnak érzi magát, aki sosem tud elvegyülni a többiek között, ezért eleve célszerűbb a lázadó szerepét választania. Ezek a valódi sorstragédiák: a magukat megvédeni képtelen gyerekek élik át őket, nem felnőtt emberek.

Hogy értsük, miről is van szó, idézzük fel ismét Illyés Gyula ismert sorait a Puszták népéből:

Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. [...]

A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” – szólt hozzám a tanár.

- Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. „Mi között?”

- A bé és áff pontok között – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.

- Nem áff, hanem eff.

- Igenis.

- Mondd ki, hogy eff.

- Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül.

- Nem áff! Mondd, ahogy kell.

Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.

- No, mondd hát – s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.

- Mi lesz?

- Áff – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.

- Hová való vagy? – kérdezte a tanár.

Nem válaszoltam.

- Pusztai! – kiáltotta valaki.

- Bregócs.

Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.

A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?

Az utolsó mondat a tipikus nyelvművelői érv: ha másképp mondod, nem lehet érteni. Pedig vajon melyik más betű lehetne az az áff?

Okvetlenül meg kellett tanulnia
(Forrás: Wikimedia Commons / Magyar Posta)

Láttuk tehát, hogy Szűcs fő példái nem is a nyelvi ismeretterjesztésre, hanem a pedagógusok továbbképzésére vonatkoznak. Láttuk azt is, hogy Szűcs látszólag a magyartanárokat védelmezi a meg nem nevezett előadóval szemben, ugyanakkor maga még sértőbben is nyilatkozik róluk, mint – leírása alapján – az előadó kezelte őket. Valójában a magyartanárok nem azért tanítanak butaságokat, mert buták, hanem azért, mert mélyen gyökerező tévhitek foglyai. Ezzel kapcsolatban pedig nincs igazán más lehetőség, mint szembesíteni őket ezzel. 

Cikkünk következő részében azt vizsgáljuk meg, mennyiben igazak Szűcs állításai a nyelvi ismeretterjesztéssel kapcsolatban – és az is kiderül, hogy kisiklásával valamiképp mégis fején találta a szöget.