Nádasdy Ádám immár 14 évvel ezelőtt tette föl a kérdést a Népszabadság hasábjain: Mi a baj a nyelvműveléssel? Alapos, körültekintő, meggyőző cikkben hívta föl a laikus olvasók figyelmét a nyelvművelés ellentmondásosságára, fonákságára, megalapozatlanságára, olykor a nyelvművelők csúsztatásaira. A Nyesten – megalapítása óta – számos nyelvi-nyelvművelő babonáról, mítoszról, ideológiáról rántotta le a leplet egy-egy ismeretterjesztő cikk szerzője, és sok év elteltével a rendszeres olvasónak talán már nem szükséges részletezni, hogy gyakran miért kontraproduktív, ártalmas, káros a nyelvművelők tevékenysége. Ám vajon föltettük-e már azt a kérdést: mi a baj a létező magyar nyelvi ismeretterjesztéssel?

A válasz lehetne az, hogy semmi. Hiszen ki ne gondolná úgy, hogy a nyelvvel, közelebbről a magyar nyelvvel, a nyelvi jogokkal – és így tovább – foglalkozó, tudományosan megalapozott ismeretterjesztő-népszerűsítő cikkek fontosak, hasznosak, közérdekűek? És valóban, ahogy Nádasdy Ádám is írta fönt említett cikkében: „Nagyon keveset tudnak az emberek a nyelvről, pedig nagyon sokat volna érdemes tudni róla.” Elengedhetetlen volna, hogy a közoktatásban a diákoknak a nyelvészet és a nyelvvel kapcsolatos ismeretek olyan területeiről is beszéljenek, mint a nyelvi változás és változatosság, a többségi és kisebbségi nyelvhasználat (legyen szó magyar vagy magyarországi nemzetiségekről), nyelvi jogok, kétnyelvűség, a nyelvcsere folyamata, okai és következményei, a csoporthoz tartozás nyelvi lehetőségei, különböző normák, nyelv és hatalom kapcsolata, a meggyőzés és a manipuláció módszerei (amivel nem Ádámtól, azaz Arisztotelésztől, Cicerótól vagy Quintilianustól kezdve kell foglalkozni), stiláris különbségek (ami nem avítt stíluselmélet), regiszterek, az udvariasság nyelvi formái, diskurzusjelölők, metaforizáció, sémák és a centrum–periféria modellje; ne csak – és ne feltétlenül – arról, hány határozó van a magyar nyelvben, milyen hangzótörvényeket lehet megnevezni, mi az ikes paradigma, melyik szó milyen szófajba tartozik a standard központú, toldozott-foldozott hagyományos grammatika legújabb elgondolása szerint. Amíg a közoktatásban nem vagy csak alig esik szó a megnevezett témákról, addig a nyelvi ismeretterjesztés felelőssége sokkal nagyobb, mint elsőre gondolnánk. Ezért is aggasztó az, ha – mint kérdésemmel sugalltam – szerintem baj van a létező magyar nyelvi ismeretterjesztéssel.

Mi a pedagógus feladata?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Márpedig ez hülyeség, punktum

Egy konferencián ültem – hogy melyiken, illetőleg hogy mi volt annak központi témája, nem nevezem meg, mert senkit nem szeretnék megbántani, ahogy azt sem kívánom, hogy bárki fölismerhető legyen. Szóval nagy érdeklődéssel, őszinte figyelemmel voltam jelen ezen a konferencián, amelyen épp egy nyelvész előadó ostorozta a nyelvművelő babonákat, magyarázta, bár nem részletezte az előíró szemlélet és a nyelvi hierarchizmus tarthatatlanságát. A teremben leginkább érdeklődő, elhivatott magyartanárok ültek: nem lehet fásult, közönyös tanár az, aki egy minden bizonnyal fárasztó, adminisztrációtól is terhes hét után képes szombaton egy egész napos konferenciát végigülni. Eleve komoly szűrőnek bizonyul, hogy ha egy pedagógus érdeklődik egy szakmai konferencia iránt, s meg is jelenik rajta: kevesen, nagyon kevesen akadnak fenn a rostán. Szóval az illető nyelvész arról értekezett meglehetősen összeszedetlenül, hogy mindannak az ismeretanyagnak a többsége, amelyet a teremben ülő pedagógusok is tanítottak korábban, butaság (nem utalt kifejezetten a teremben ülőkre, ám a butaság szó bizony elhagyta ajkait), és minden bizonnyal nemes szándéktól vezérelve ugyan, de helyrehozhatatlan károkat, nagyfokú lelki sérülést okoztak annak a több száz vagy több ezer gyereknek, akiket ezekkel a butaságokkal mérgeztek. Csodálkozhatunk-e, hogy néhány vállalkozó szellemű magyartanár, aki nem húzódott össze, mint a föld az egyetemi oktató tekintélyt parancsoló rangjának ismeretében, felháborodottan fogadta azt a deklarációt, amely szerint az ő (akár több) évtizedes tevékenysége nemhogy egy kalap fekáliát nem ér, de még merényletnek is minősíttetik a diákság ellen, voltaképpen tehát nem gyermekvezető ő, amint a görög paidagógosz szó sejtetni engedné, hanem gyermekrontó, ha nem is pedofil, de pedofób. Vajon melyik a rosszabb egy tanár esetében?

Az őszintén tisztelt tanárok is megdöbbentő mértékű elavult tudásról tettek tanúbizonyságot hozzászólásaikban – nem túlzás azt állítani, hogy a mondjuk 50-60 év közötti, középszerű pedagógus szaktudásának java az 1980-as évek magyar tanárképző intézmények oktatásának színvonalán áll, vagyis a jó pap holtig tanul, a pedagógusok egy része viszont csak a tanári diploma megszerzéséig. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy csak olyan pedagógusok szólalhattak föl, akik jelen voltak, vagyis akik vették a fáradságot, s kötelező óraszámaik teljesítésén és minden terhük viselésén túl részt vettek még egy (nem kötelező) hétvégi konferencián is. Arra gyanakodhatnánk ebből, hogy az átlagos képességű és érdeklődésű tanároknál jobbak voltak itt. No de az a bizonyos feketeleves akkor ért, amikor meghallottam a szintén tisztelt nyelvész válaszát: arra az ismert tanári felvetésre, hogy ő márpedig a legkevésbé sem gondolja, hogy a suksükölés vagy a nákolás művelt beszélőhöz illő volna, a nyelvész ellenérve az volt, hogy 1. ez hülyeség; 2. a nákolás és a suksükölés is a gyermek egyéni és csoportidentitásának része, ne akarjon senki fia-lánya mások önazonosságának belügyeibe avatkozni.

Így is lehet
(Forrás: flickr.com)

Túl a nyelvészeten

Már nem lelkesen, hanem megsemmisülten ültem ott, és elszégyelltem magam a nyelvi ismeretterjesztésre láthatóan alkalmatlan nyelvész felkészületlenségén. Hiszen nem azt kezdte ecsetelni, hogy a nákolás valójában éppen a magánhangzó-harmóniának, a hangrend szerinti illeszkedésnek a megvalósulása, szemben a kezdetben kissé mesterkéltnek is értelmezhető nékeléssel; s hogy a nákolás nem mossa össze az egyes szám első és a többes szám harmadik személyt (én látnák egy filmet : ők látnák a filmet), hiszen a tárgy határozatlansága vagy határozottsága világosan megkülönbözteti a két esetet; nem beszélve arról, hogy számos más esetben is egybeesik a két szám-személy paradigma, anélkül, hogy ez fennakadást okozna a megértésben (én kérnék egy kenyeret : ők kérnék a kenyeret). A nákolás hibának sem minősíthető, hiszen az illető nem tévesztett, visszakérdezéskor ugyanúgy ismételné meg, és máskor, talán máshol is nákol, mint ahogy minden bizonnyal legszűkebb környezete is. A nákolás tehát grammatikailag nem pusztán legalább annyira szabályos, mint a nékelés, hanem – ha tetszik – még szabályosabb is. És nyelvészünk ugyanígy foglalkozhatott volna a suksüköléssel. Ehelyett azonban ajkairól legördült két varázsszó: hülyeség, identitás.

Ha én lettem volna a magyartanárok helyében, bizony engem sem győzött volna meg az előadó érvelése. Már ha ezt annak lehet nevezni. Valójában nyelvészként nem állapította meg a felhozott nyelvi adatok szabályszerűségét, hanem kilépett a szűkebb értelemben vett (belső) nyelvészet kényelmetlenséget okozó korlátai közül, talán nem kívánt „szakmázni”, száraz nyelvtudományos fejtegetésbe bocsátkozni, ehelyett nagy, szociológiai-társadalomfilozófiai litániába kezdett. Mint ha a teremben ülő magyartanárok azzal próbálnák meggyőzni a nebulókat, hogy Balassi Bálint költészete azért nagyszerű, mert a három részre szakadt Magyarországon, a török hódoltság idején kevés néven nevezett, magyar nyelven alkotó költőt ismerünk a végekről, ráadásul Balassi már a dallamjelzések elhagyásával énekversek mellett szövegverseket is írt. Nem az elmondottak igazságtartalmával van a gond, hanem az érveléssel. Ahogy annak igazságtartalmán sem ütközhetünk meg, ha az orvos csak úgy mellékesen közli a beteggel, hogy ő bizony meg fog halni. A kijelentés modusáról van szó. Írhatok én hosszú, terminus technicusokkal tömött sorokat, s azt is hazudhatom, hogy ez nyelvi ismeretterjesztés, ettől azonban nem lesz az. És alapvetően igaz, de mellékes állításokat is tehetek, felhozva ezeket érvként valami mellett vagy ellen, ekkor azonban félrevezetem az olvasót, csúsztatok. Ki kell tehát mondani azt, ami eddig is nyilvánvaló volt: nem minden nyelvész alkalmas nyelvi ismeretterjesztésre. Kiváló nyelvészek sem alkalmasak rá feltétlenül, ám felkészületlen nyelvész még annyira sem. Szerencsére vannak nekünk felkészült, közérthetően fogalmazni tudó és akaró nyelvészeink, illetve szakújságíróink is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A diskurzus rendje

Véleményem szerint azonban más baj is van a létező magyar nyelvi ismeretterjesztéssel. Mégpedig az ismeretterjesztés diskurzusának protest meghatározottsága. Olyan ez, mint a protest szavazat: nem valamire, hanem valami ellen voksolunk. A nyelvi ismeretterjesztő cikkek szerzői (kegyetlen őszinteséggel és/vagy jókora nagyképűséggel magamról is beszélek) igen gyakran egy-egy nyelvművelő babonából, mítoszból, károsnak értékelt nyelvi ideológiából indulnak ki, s arról mondják el elmarasztaló véleményüket, felhívva (a hagyományok iránt vonzódó olvasók kedvéért: felhíva) az olvasók figyelmét arra, miért megalapozatlanok és tudománytalanok ezek a nézetek. Hányszor olvassuk, hogy „a nyelvművelők szerint…”, „XY nemrégiben azt mondta, hogy…”, majd következik a szerző reflexiója. Természetesen fontos felhívni a figyelmet a széles körben terjesztett valótlanságokra – de nem arról van-e szó, hogy bizonyos mértékben ahhoz hasonló tevékenységet kezdünk folytatni, mint amikor a nyelvművelők hibákat keresnek mások beszédében vagy írásában, majd jól „helyreigazítják” a gyanútlan nyelvhasználót? Nem arról van-e szó, hogy a könnyebbik végét ragadjuk meg az ismeretterjesztésnek? Hányszor ismételjük, hogy kizárólag a nyelvművelők érdeke a nyelvhelyesség eszméjének fenntartása, hiszen amíg a nyelvőrök elhitetik azt, hogy egészséges ember hibásan beszélheti az anyanyelvét, addig erről – és az egyes „hibákról” – lehet írni, és lehet sopánkodni azon, hogy még mindig nem ért célba a Tan. Nekünk nem éri meg folyamatosan a nyelvművelőket kárhoztatni? Anyagilag nyilván nem. De merjük-e azt mondani, hogy nem szolgáltat örök témát? Hiszen mindig lesznek olyanok, akik másokat nyelvhasználatuk alapján minősítenek. Vagyis úgy tűnik, hogy akaratunk ellenére is a létező nyelvművelés tematizálja a megszólalásainkat, leginkább a nyelvművelés permanens ellenzésére, a nyelvművelő gyakorlat szüntelen bírálatára alapozzuk az ismeretterjesztés diskurzusát. Tehát milyen kérdéseket tehetünk fel a diskurzus rendjéről: kik és hogyan határozzák meg, hogy ki, miről és hogyan szólalhat meg a nyelvi ismeretterjesztés területén?  „Lenyelvtannácizhatjuk”-e azt, aki másokat nyelvhasználata alapján minősít? Ráragaszthatjuk-e a „nacionalista” és a „diszkriminatív” címkét arra, aki szerint igenis fontos kapcsolat van nyelv és nemzet között? Komolyan gondoljuk-e, hogy aki purista nézeteket vall, az feltétlenül xenofób is? Úgy rasszistázhatunk, nácizhatunk, ahogy a nyelvművelők liberálisoznak? Kirekesztően emeljük fel a szavunkat a kirekesztés ellen? Továbbá a 21. századból visszatekintve, szinkrónperspektívából elmarasztalhatjuk-e korábbi, azóta korszerűtlenné vált nyelvészeti ismeretek képviselőit és terjesztőit; s számon kérhetjük-e a 20–21. századi jogokat és a politikai korrektséget a 19. századon? Szabad-e machiavellista módon dekontextualizálni? A „cél szentesíti az eszközt” alapon kiragadni bizonyos ideológiákat, jelenségeket, tevékenységeket (történeti-társadalmi) környezetükből? Hiteles-e ideológiákat bírálni egy másik ideológia meghatározottságából? Nádasdy Ádám ekképp fogalmazott idézett cikkében: „A nyelvművelés úgy el van foglalva az egységesítéssel, az irodalmi nyelv szabályainak keresztülhajtásával, hogy közben túl keveset tanít a nyelvről.” Mi pedig úgy el vagyunk foglalva az identitás szajkózásával, valamint a nyelvművelés állandó bírálatával, hogy közben túl keveset írunk a nyelvről.

Mi fán terem az irónia?
(Forrás: flickr.com)

A hübrisz átka

Mégis a legnagyobb, de legalábbis a legszembeötlőbb baj a nyelvi ismeretterjesztő cikkekkel az, hogy úgy próbálják a nyelvi-nyelvművelő babonákat, mítoszokat, negatívan értékelt ideológiákat hitelteleníteni, hogy nevetségessé teszik. Már-már nélkülözhetetlen ezekből az ismeretterjesztő cikkekből (a sajátjaimból is) az irónia, a malícia, nem egyszer a maró gúny, a szarkazmus és a cinizmus, s mindez rendre egyfajta elitizmussal, sznobizmussal, elefántcsonttoronyba zárkózott gőggel párosul. Ez nyilvánult meg a konferencián előadó nyelvész egyszerű és talmi érvelésében: „amit mondanak, hülyeség, és ezt nem is kívánom bővebben kifejteni”. Mindez pedig megalázással és támadással járt együtt: „maguk még csak észre sem vették, hogy mennyi kárt okoztak azoknak a gyerekeknek, akiket ezekkel a butaságokkal mérgeztek”. Vagyis a nyelvész viselkedése és szerencsétlen fogalmazása, támadó hangneme azt sugallta, hogy mivel a magyartanárok olyasmit tanítanak (és olyasmiben hisznek), ami nem felel meg annak, amit a nyelvtudomány mond, vagy kártékony a tevékenységük, vagy legalábbis alkalmatlanok e tevékenység elvégzésére. Egyszerre a „megfontolt szándékkal vagy gondatlanságból elkövetett nyelvműveléssel való veszélyeztetés” elkövetői és áldozatai. Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy az ilyen hangnem, a türelmetlen hadviselés nem teszi rokonszenvessé a laikusok számára a nyelvművelés kritikáját, sőt azt látják, hogy valami görcsös frusztráció okán kell állandóan lövöldözni a nyelvőrökre, és így éppen ők tűnnek ártatlan áldozatoknak, amelynek következményeképpen, Arisztotelész tragédiaelméletéhez híven, épp a nyelvművelőkkel azonosulnak, ők válnak rokonszenvesekké, tanaik pedig követendővé. Kissé patetikusan így is kérdezhetném: mindenáron mártírokat akarunk-e csinálni a nyelvművelőkből?

Tehát azt gondolom, hogy a létező magyar nyelvi ismeretterjesztés nem csak azért hatástalan, mert a nyelvhelyesség eszméjének több évszázados hagyománya van (a 16-17. századtól kezdve, de ha engedékenyebbek vagyunk, akkor a 19. század eleji nyelvújító mozgalomtól, vagy a Magyar Nyelvőr 1872. évi indulásától is számíthatjuk), s évszázadokkal szemben kevésnek bizonyul egy-két évtized; továbbá nem csak azért, mert az államszocializmus idején „legitimálták”, a Magyar Tudományos Akadémia által és egyetemeken-főiskolákon is terjesztették, s ennek következtében a mai közoktatást és a médiát, így a közgondolkodást is teljes mértékben áthatja. Hanem azért is, mert a nyelvművelést felváltani igyekvő ismeretterjesztés még mindig abban a kezdeti stádiumban van, amely a nyelvműveléssel szemben határozza meg önmagát, folyamatosan annak tevékenységét és művelőit bírálja. Ez a harciasság, egyfajta avantgárd aktivizmus pedig ellenszenvessé teszi a régi tanokon felnövekvő, a korábban terjesztett ismereteket interiorizáló nemzedékek számára. Természetesen tenni kell azért, hogy megváltozzék a magyar nyelv és kommunikáció (hagyományosan: a széles értelemben vett iskolai nyelvtan) oktatása, kötelességünk felhívni a társadalom, különösen a döntéshozók figyelmét, ha valamilyen állítás, tevékenység megalapozatlan vagy nem felel meg a valóságnak. Nem hagyhatjuk szó nélkül azt sem, ha áltudományos szélhámosságokat támogatnak bőkezűen az adófizetők pénzéből. De nem mindegy, hogy miképpen tesszük a dolgunk. Ha ellenszenvet váltunk ki, nem lehetünk eredményesek. A nyelvtudomány saját körein kívül hatástalan marad. Ha pedig elfogadjuk, hogy ez baj – márpedig szerintem nagy baj –, akkor föl kell tenni az újabb kérdést: merre tovább magyar nyelvi ismeretterjesztés?