Szűcs Gábor a nyelvi ismeretterjesztés hazai (vélt vagy valós) anomáliáit tárgyaló írására korábban két cikkben reagáltam, ezekre Szűcs két további írásban válaszolt. Sajnos úgy érzem, hogy vita ahelyett, hogy a nyelvi ismeretterjesztés valódi helyzetéről szólna, számos vakvágányon folyik, céltalanná és unalmassá vált. Sajnos Szűcs éppen azokra a felvetéseimre nem reagált, amelyek az általa felvetett problémát érintik.

Példaként hoztam, hogy Nádasdy Ádámtól távol áll a gúny, az ő ismeretterjesztő cikkei mégsem tűnnek hatásosabbnak, mint a nyest vitriolosabb írásai. Szűcs leírhatná, mit rontott el Nádasdy, vagy érvelhetne amellett, hogy igenis hatásosabb volt lágyabb stílusának köszönhetően. Mondhatná, hogy nem igaz, hogy Nádasdyt sokan besorolták „liberális nyelvésznek”, és nem vették komolyan, amit mond. Igazolhatná, hogy a visszafogottság igenis kifizetődőbb. De nem teszi.

Ilyesmikről nem látom értelmét vitát folytatni. Felvet vagy elismétel azonban Szűcs néhány olyan dolgot két válaszcikkében is, amelyekre, úgy érzem, ilyen vagy olyan okokból, de reagálnom kell.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

1. Mi a baj, van-e baj?

Szűcs azt írja: „Fejes szerint nincs baj a létező magyar nyelvi ismeretterjesztéssel, vagy ha esetleg van is, arról én nem szóltam”. Soha nem állítottam olyat, hogy nincs baj a nyelvi ismeretterjesztéssel, már csak azért sem, mert mindig mindent lehet jobban csinálni. Azt kifejezetten elismertem, hogy a nyelvi ismeretterjesztés ma nem eléggé hatásos. Attól függetlenül, hogy első cikkemben megállapítottam, hogy Szűcs példája nem a nyelvi ismeretterjesztésről szól, a másodikban már a nyelvi ismeretterjesztés helyzetével foglalkoztam. Ebben arra jutottam, hogy Szűcsnek igaza van abban, hogy a nyelvi ismeretterjesztés jelentős része a nyelvművelők butaságai elleni küzdelem, csak azt is hozzátettem: ez egyféle szükséges rossz, amin aligha változtathatunk: nem tehetjük meg ugyanis, hogy ezeket a téveszméket figyelmen kívül hagyjuk.

Ugyanakkor úgy vélem, hogy a nyelvművelői butaságok elleni küzdelmen túl is van nyelvi ismeretterjesztés, és az arányok, ha nem is kedvezőek, nem is egészségtelenül torzak. Azt is elismertem, hogy Szűcsnek igaza van abban, hogy a gúny nem mindig a leghatékonyabb eszköz – de úgy véltem, van, amikor célszerű és indokolt a használata. Továbbra is fenntartom, hogy a vitriolos stílus többeket elriaszthat, de Szűccsel szemben nem vélem úgy, hogy a gúny túlságosan elszaporodott volna, és több kára lenne, mint haszna.

Összességében úgy vélem, hogy bár a nyelvi ismeretterjesztés színvonalán kétségtelenül lehetne javítani, a problémák nem egy vagy két okra vezethetőek vissza, a nehézségekért nem okolhatunk jól körülhatárolható jelenségeket.

2. Egyesek és a többes szám

Szűcs sérelmezi, hogy írásomban többes szám első személyt használtam. Úgy véli, hogy a „diskurzusba kívülről nézve nem egyenlő félként” léptem be, azt a látszatot keltettem, hogy megjegyzéseim „az egész szerkesztőség véleményét reprezentálják”, és ezzel szerinte „az egyes és a többes szám használata befolyásolja az olvasói befogadást, ez pedig egy vitában tisztességtelenül teremthet egyenlőtlenséget”. Vádjai több szempontból is megleptek.

Először is még nem hallottam arról, hogy egy vitában bármi jelentősége lenne annak, hogy a két oldalon hányan állnak. Annak sem látom jelentőségét, ha egy magánszemély egy intézménnyel vitatkozik. Én abban bízom, hogy a vita követői ez esetben a nyest olvasói vannak annyira érettek, hogy az érveket mérlegelik, és nem azt gondolják, hogy az az igazság vagy helyes álláspont, amit többen vagy amit intézményesen képviselnek.

Másfelől az is meglep, hogy Szűcs, aki mégiscsak járatos a tudományok terén, és tudhatja, mennyire óvatosan kell eljárni az ok–okozati viszonyok megállapításánál, különösebb körültekintés nélkül levonja a következtetést, miszerint én a szerkesztőség nevében nyilatkoztam, sőt azt is sugallja, hogy mindezt azért tettem, hogy tisztességtelen fölénybe kerüljek vele szemben. Mit válaszolhatok én erre? Azt, hogy ő azért siet levonni ilyen következtetéseket, hogy cikke elején máris befeketítsen, és ezzel szerezzen magának előnyt a vitában? Emellett vádoljam meg, hogy galád módon Esterházy Péter holttestét tartja maga elé élőpajzsként, miközben velem hadakozik?

Azt még csak-csak megérteném, ha azon értetlenkedne, hogy miért válaszolok többes számban, és ki az a „mi”? Persze erre sem nehéz megtalálni a választ, hiszen vitaindító cikkében a nyelvi ismeretterjesztés problémáiról szól. Így aztán a „mi” azok közössége, akik ezt a nyelvi ismeretterjesztést műveljük.

A nyelvi ismeretterjesztés gyakorlatát érintő kritikáját Szűcs is konkrétumok nélkül fogalmazta meg, senkit nem nevesített. Így aztán nem is adott módot arra, hogy személyesen azok válaszoljanak, akiknek munkásságával szemben kifogása van. Én az utóbbi években meglehetősen sokat foglalkoztam nyelvi ismeretterjesztéssel (talán nem túlzás, ha azt mondom, ezen a téren én voltam a legaktívabb az utóbbi időben), szó nélkül tehát nem hagyhattam (és nem szerettem volna hagyni) Szűcs felvetéseit. Egyes számban azonban több okból sem válaszolhattam. Egyrészt ha egyes számban válaszolok, az azt a benyomást kelti, hogy magamra vettem Szűcs kritikáját, holott ő nem tisztelt meg azzal, Írásának folytatásában Szűcs már egész másnak tulajdonítja a többes szám első személyt: „Ó, az a méltóságos többes szám első személy! Ám egy pillanatra se feledjük, ez nem gőg! Nem a valaminek való fölötte állás emóciója. Szó sincs itten nemtelen fölényességről, dzsentri felfuvalkodottságról. Messze innét iszonyú rátartiság!” stb. Nem világos, hogy miben hisz: abban, hogy a szerkesztőség tekintélyét próbáltam felhasználni ellene, vagy abban, hogy gőgömből fakadóan nem is tudok egyes számban írni. Valószínűleg egyikben sem: írásomnak ezt a teljesen lényegtelen narratív elemét kreatív módon, több lehetőséget is kihasználva próbálja a befeketítésemre felhasználni. hogy nevesítsen. Másfelől azt a benyomást kelthettem volna, hogy az általam kifejtett nézetek a saját kútfőmből származnak, és nem közösségi gondolkodás eredményei. (A tudományban sem azért szokás a többes szám első személy használata, mert a kutatók királyi többesben beszélnek magukról: éppen ellenkezőleg. A többes szám egyes személy itt éppen a szerénység jele, a kutató úgy tesz, mintha nem egyedül, hanem az olvasóval együtt vizsgálódna és vonná le a következtetéseket.)

Mindazt, amit leírtam, többen gondoljuk. Ezt onnan tudom, hogy szoktam másokkal beszélgetni, sőt, írásaikat is olvasom. De hogy félreértés ne essék, a cikket megjelenés előtt másokkal is elolvastattam, és senki nem jelezte, hogy valamivel alapvetően ne értene egyet. Sőt, volt olyan nyestes szerző, aki kérés nélkül is elolvasta a készülő írást, és kérdés nélkül biztosított arról, hogy mennyire egyetért velem. A cikk megjelenése után sem jelezte egyetlen nyelvi ismeretterjesztéssel foglalkozó kolléga sem, hogy ne értene egyet álláspontommal. Ellenben volt olyan egyetemi oktató, aki megírta, hogy cikkemet kötelező olvasmánynak adta ki a diákjai számára. Nyilván nem azért, mert annyira zseniális gondolatokat tartalmaz, hanem azért, mert sikerült hitelesen összefoglalni azt, amit sokan gondolunk a nyelvi ismeretterjesztésről. Legalábbis sokan azok közül, akik műveljük. Persze az is lehet, hogy mi látjuk rosszul a dolgokat, és Szűcsnek van igaza. Ettől függetlenül az általam leírtak nem egy ember álláspontját tükrözik, így az egyes szám használata nem lett volna indokolt.

3. Nyelvész, tanár, laikus

Nem kívánok tovább érvelni amellett, hogy a magyartanárok továbbképzése nem vonható egy kalap alá a laikusoknak szóló ismeretterjesztéssel. Tulajdonképpen már azt érzem kínosnak, hogy ezt egyszer szóvá kellett tennem. Sajnos megjegyzéseimre Szűcs azt látszik ellenvetni, hogy „A magyartanár nem nyelvész, a nyelvész pedig nem magyartanár” – mintha én valami ilyesmit állítottam volna. Én csupán azt állítottam, hogy a magyartanárok szakmabeliek, nem azt, hogy a nyelvészekkel egy szinten álló szakemberek. Ha gépészmérnökök autószerelőket képeznek tovább, az nem tekinthető ismeretterjesztésnek, de attól még a gépészmérnök és az autószerelő nem lesz ugyanaz.

Ebben az irányban azért sem lenne érdemes tovább vinni a vitát, mert könnyen kiderülhet, hogy nézetkülönbségeink mögött egyszerűen eltérő tapasztalatok állnak. Máshova, más időben jártunk egyetemre, mások tanítottak minket. Lehet, hogy Szűcs magyar szakos egyetemi hallgatóként nem hallott arról, hogy a magyarban van magánhangzó-harmónia, hogy a toldalékok többsége hangrendileg illeszkedik, de a feltételes mód egyes szám első személyű -nék végződése ebből a szempontból kivételes. Ha ő ezt tapasztalta, természetes, ha azt gondolja, hogy ezt kellene elmagyarázni a tanároknak. (És persze dicséretes, hogy autodidakta módon ezt is megtanulta.) Ezzel szemben én egyetemi tanulmányaim során a nyelv és identitás kapcsolatáról nem hallottam sokat – lehet, hogy Szűcs tapasztalata szerint mindez már mindenkinek a könyökén jön ki. Talán előbb-utóbb sikerülne tisztázni az ilyen félreértéseket, de mindegyik felgöngyölítése túl hosszadalmas és unalmas lenne.

4. Gonzó, bulvár, elefántcsont

Ha azt írtam, hogy a Szűcs által az egyes és többes szám használatáról leírtak megleptek, ez fokozottan igaz a gúnnyal kapcsolatban írt soraira. Már azzal zavarba hoz, hogy azt írja, egyoldalúan sorolom fel a magyar sajtó stílusát megújító orgánumokat – ugyanakkor egyetlen olyan sajtóterméket sem nevez meg, mely szerinte felsorolandó lett volna, pláne olyat nem, ami többoldalúvá tette volna a felsorolást. Így aztán sem arról nem lehet fogalmam, kit hagytam ki, sem arról, hogy milyen értelemben választottam egyoldalúan.

Ezek után Szűcs beveti a gonzó újságírás fogalmát (amit én nem használtam), és definiálja is azt: „A gonzó lényege az erős szubjektivitás, a tények és a fikció vegyítése a szerző által közvetített üzenet hatásának felerősítése érdekében, aminek a pontosság igényét is alárendeli, és így a stílus felülkerekedik a tárgyilagosságon.” Az igazi persze az lenne, ha Szűcs azt mutatná ki, hogy a nyelvi ismeretterjesztésben a szubjektivitás és a fikció vegyül a tényekkel, vagy hogy a stílus felülkerekedik a igazságon (vagy legalábbis a tudományos kutatások aktuális álláspontján).

Amiről én beszélek, azt Szily László így írja le:

A világ legjobb újságja az lenne, amit a gátlásaiktól és a cenzúrázó tulajdonosaiktól megszabadított újságírók írnak, a formális sajtónyelv helyett abban a szórakoztató stílusban, ahogy egymással is kommunikálnak – gondolta Denton, és már kész is volt a leendő Gawker-birodalom tartalmi váza.

Nincs szó tehát másról, mint abban a stílusban írni, ahogy a hétköznapokban beszélünk: jó példa erre az Ablonczy Balázzsal készült interjú (a műfajnak itt nincs jelentősége), melyben kutatásairól számol be, de közben olyan szavakat használ, mint a felejtős, a fószer vagy a figura (igaz, egy esetben bocsánatot is kér a kifejezésért) – mindez azonban nem befolyásolja a szöveg pontosságát. Ráadásul Ablonczy olyan szubjektív értékítéleteket fogalmaz meg – pl. „valószínűleg egy elviselhetetlen faszi lehetett”, „most nem azt akarom mondani, hogy ez egy szimpatikus életpálya” –, mely tudományosnak semmiképpen nem nevezhető, de az ismeretterjesztésbe igenis belefér, hiszen arról szól, miért is fontos számunkra ez a tudás.

A bulvársajtó (tágabb értelemben: bulvármédia) gyűjtőfogalom, a populáris – és amellett felszínes –, egyszerűsített gondolati tartalmakat közvetítő, esetleg népszerűséghajhász médiatermék jelzője, amely sajátos eszközeivel az azt közvetítő közeg (pl. újság, könyv, tv-, rádióműsor, előadás, elektronikus média) fogyasztását (példányszámszámát, nézettségét) hivatott növelni. (Wikipédia)

Szűcs szinte észrevétlenül csúszik át a gonzótól a bulvárhoz (mivel a bulvár wikipédiás definícióját nem idézi, ezt itt pótolom), holott két teljesen különböző dologról van szó. Még furcsább, hogy Szűcs ezt írja: „[...] itt az ideje, hogy valaki megteremtse a bulvár ismeretterjesztést”, amivel csak azt igazolja, hogy fogalma sincs arról, hogy tudományos bulvár igenis létezik. Nem elég, hogy nem tud az olyanokról, mint az I f*cking love science, de azt sem veszi észre, hogy az az oldal, amibe éppen ír, éppen eleget kacérkodik ezzel a műfajjal. Már 2010. decemberéből van olyan cikkünk, mely a tudományos bulvár felcímet viseli, 2012. augusztusából van olyan kommentünk, mely tudományos bulvárként kezeli cikkünket. Foglalkozunk sztárok tetoválásaival, névadási szokásaival, adtunk csőbe húzós cikkcímeket stb. A magam részéről semmi kivetnivalót nem találok abban, ha valaki úgy ír ismeretterjesztő cikket, mint Vajta Zoltán a Blikkben. Lehet, hogy Vajtát elsősorban nem az motiválta, hogy a rágcsálók szaporodáspszichológiájáról juttasson el ismereteket széles néptömegekhez, de ha ez lett volna a célja, akkor sem csinálhatta volna jobban (egyedül a cikket nyitó képet érezhetjük öncélúnak). A szöveg bevezetése igazi bravúr, és ha a szövegbe „becsalt” olvasó a fordulat után otthagyja a cikket, akkor máshogy sem lehetett volna rávenni arra, hogy a témáról olvasson. Sok olvasó van, aki nem gondolná magáról, hogy érdekelnék tudományos kérdések (ebben nyilván döntő szerepük van a száraz iskolai tananyagoknak), ezért rá kell őket ébreszteni. Nyilván nem mindenkinél van szükség ilyen trükkökre, de a groteszk csavart ők is értékelhetik az ilyen szövegekben.

Lehet, hogy ez a stílus nem mindenkinek fekszik, és Szűcs szíve joga idegenkedni tőle. De akkor miért jelentkezett éppen a nyestre szerzőnek? Vagy tán később döbbent rá, hogy téves úton jár(unk)? Engem még az sem zavar, ha a nyesten akarja megírni, hogy a nyest rontott el mindent, de legalább tenné nyíltan, nevén nevezve a bajkeverőt. Sem azt nem akaródzik elhinnem, hogy Szűcs nem vette észre, hova ír, sem azt, hogy tisztességtelen szándékok vezérelték – sokkal inkább az a gyanúm, hogy úgy érzi, valami nem stimmel (ebben akár igaza is lehet), de maga sem tudja pontosan megfogalmazni, mi a baja. Talán helyesebb lett volna várnia vitaindító cikkével, míg mindezt tisztázza magában.

Gondolatainak zavarosságára utal az is, hogy miközben hevesen tiltakozik a széles néptömegek által kedvelt stílushoz és nézőponthoz való közeledés ellen, az elefántcsonttornyok ellen is kikel. Pedig mi hozhatná közelebb a tudományt (vagy akár a nyelvi jogi kérdéseket) a hétköznapi emberekhez, mint az, ha megmutatjuk, hogy ezek nem száraz, életidegen dolgok, hanem olyanok, melyek az ő életminőségüket is befolyásolják? És mi jelenthet inkább elefántcsonttoronyba zárkózást, mint éppen az, ha ezekről nem vagyunk hajlandóak úgy beszélni, hogy ők is megértsék, olyan stílusban, amelyhez szokva vannak és kedvelnek? Miért nem lehet a megértést segítendő az érzelmeikre is hatni?

5. Mi a baj a nyelvtannácival?

Vitaindító cikkében Szűcs a következő kérdéseket tette fel:

„Lenyelvtannácizhatjuk”-e azt, aki másokat nyelvhasználata alapján minősít? [...] Úgy rasszistázhatunk, nácizhatunk, ahogy a nyelvművelők liberálisoznak?

Ezzel kapcsolatban hosszan érveltem egyfelől amellett, hogy a lingvicizmus nem mosható össze a másfajta kirekesztésekkel (nem is szokás), Ezt is írtam: „Kíváncsiak lennénk, tud-e Szűcs Gábor egyetlen olyan esetet is felmutatni, amikor valakit pusztán lingvicista kijelentései alapján rasszistának minősítettek.” Válaszában Szűcs sajnos nem hozott ilyne példát. ugyanakkor kétségtelen, hogy a lingvicizmus is a kirekesztés egyik fajtája: arra is hoztam példákat, hogy a nyelvi alapú kirekesztés nem is mindig választható el élesen a nemzetiségi vagy rasszista alapú kijelentésektől. A nyelvtannáci kifejezés kapcsán pedig rámutattam arra, hogy ugyanúgy nem jelent ’náci’-t, ahogyna a filmbuzi sem jelent ’homoszexuális’-t.

Ezeket az érveket Szűcs teljesen figyelmen kívül hagyja, és hirtelen új érveket hoz a nyelvtannáci használata ellen:

[...] a villamos (az) villamos. A lingvicista (az) lingvicista. Ez tiszta beszéd, zéró fok. No de a nyelvtannáci egyáltalán nem stilárisan neutrális megnevezése annak, amire referál. A rendőr (az) rendőr, de ugye, egészen más, ha zsernyákról, zsaruról, fakabátról beszélünk? A tűzoltó (az) tűzoltó, de máris bevonunk valamit, amikor lánglovagnak nevezzük. [...] Az, aki valakit lenyelvtannáciz, a befogadó érzelmeit akarja megmozgatni, sőt mozgósítani, a befogadónak a világról való tudására, korábbi tapasztalataira, sémáira, képzettársításaira, indulataira apellál. [...] Az, aki lenyelvtannáciz valakit, aljas módon címkéz.

Ez a megközelítés egyébként nem érdektelen. Szép hagyománya van a magyar nyelvtudomány történetében annak, hogy milyen szavakat használhatunk a szaknyelvben. Kálmán László és Kornai András egy cikkét Tolcsvay Nagy Gábor az „eltorzult szaknyelvi stílus” példájaként mutatta be, és erre válaszul a két szerző írt egy választ. Ez az írás számos szempontból fontos olvasmány, és kötelező olvasmányként kellene olvastatni mindenkivel, aki Magyarországon (vagy magyar nyelvterületen) nyelvészettel szeretne foglalkozni. Számunkra azért érdekes, mert Tolcsvay azt kifogásolta, hogy Kálmán és Kornai a köznyelvi elsüt szót használta új, szaknyelvi értelemben (’szükségszerűen kivált; olyan helyzetet teremt, amikor szükségszerűen működésbe lép’).

Az aligha vitatható, hogy a nyelvtannáci eredetét tekintve stilárisan erős töltettel rendelkező szleng kifejezés. Azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy ezt a stiláris töltetét a negatívan csengő nácinak köszönhetően kapta, méghozzá szándékosan. Csakhogy, én legalábbis úgy vélem, a nyelvtannáci azóta már szakszóvá vált, és éppen annak köszönhetően, hogy olyan jelentést nyert el, melynek nincsen semlegesebb megnevezése. Ha valaki pénzért árulja a testét, akkor kikérheti magának, ha kurvának, és nem prostituáltnak nevezik. Egy nyelvtannácinak azonban pechje van, mert nincs semleges kifejezés rá. Szerencséje viszont az, hogy éppen ezért a kifejezés elveszti stiláris értékét, és semleges kifejezéssé válik, vált.

Szűcs megpróbálja azt a benyomást kelteni, hogy a nyelvtannáci és a lingvicista ugyanaz. Ez azonban nem igaz. A ligvicizmusnak számos formája van, mind abban, hogy mit és milyen alapon bélyegez meg, mind abban, hogy miként nyilvánulhat meg. A nyelvtannáciság tipikusan egy adott nyelvnek, jellemzően a társalgók anyanyelvének (vélt vagy valós) normájától (nyelvhelyességi szabályok, esetleg helyesírás) való eltérésének kipécézésére irányul, olyan helyzetben, amikor a normatív megnyilvánulás nem is elvárt (kommentelés, fórumozás, kötetlen társalgás). Tipikusan a társalgáson belül történik, a társalgást az oda nem tartozó, irreleváns megjegyzés (szándékosan vagy szándéktalanul) kisiklatja, célja nem egyszer éppen a vitapartner hiteltelenítése, kompetenciájának megkérdőjelezése. 

Nem szokás például lenyelvtannácizni azt a nyelvművelőt, aki egy rádióadásban arról beszél, hogy egy előző heti interjújában egy illetékes „helytelen” formákat használt. Ebben az esetben ugyanis a kifogásolás térben és időben távol történik, nincs ráhatása a párbeszédre, ráadásul olyan helyzetre vonatkozik, amikor a normatív megnyilatkozás elvárható. Ettől függetlenül a kifogással nem kell egyetértenünk, a megnyilvánulást tarthatjuk lingvicistának (különösen, ha az illető sportot űz mások „nyelvhelyességi hibáinak” vadászásából), értékelhetjük felesleges kötözködésnek – de ilyenkor az illetőt nem szoktuk nyelvtannácinak nevezni. Hasonlóképpen nem nyelvtannáci a tanár, ha „kijavítja” a diákok, még akkor sem feltétlenül, ha ezt megalázó módon teszi. A tanár szerepénél ugyanis elfogadható, ha felhívja a tanítvány figyelmét arra, hogy adott esetben mi a normatív forma – legfeljebb nem értünk egyet azzal, ha ez megalázó formában történik, de még ekkor sem beszélünk feltétlenül nyelvtannácizmusról. Ha azonban a tanár egy becsúszó suksükölő alak miatt már nem arra figyel, hogy mit tud a gyerek a kovalens kötésről vagy a citromsavciklusról, hanem beírja a kettest, akkor már illik rá a nyelvtannáci kifejezés.

Az persze nem vitatható, hogy a nyelvtannáci nem negatív kicsengésű. Negatív kicsengésű a Szűcs által semlegesnek és szakszerűnek tartott lingvicista is. A lingvicisták nagyon jól tudják, hogy a lingvicizmus nem szép dolog, nem váletlenül hallunk olyasmiket, hogy „nem vagyok lingvicista, de szerintem nem beszél szépen, jól magyarul, aki nem ejti a zárt e-ket”, vagy „nem vagyok lingvicsta, de aki párkinak nevezi a virslit, az nem lehet rendes magyar ember”. Ez ugyanaz, mint amikor azt halljuk, hogy „nem vagyok rasszista, de a négereket utálom”, vagy „nem vagyok náci, de a zsidókat a Dunába lőném”. Nem véletlenül szól úgy a tréfás mondás, hogy „ha a nagyanyámnek kereke lenne és csilingelne, ő lenne a villamos”. A villamos az villamos; aki nyelvtannáciként viselkedik, az nyelvtannáci; aki rasszistaként nyilvánul meg, az rasszista. Nem az a megszégyenítő számukra, ha nevükön nevezzük őket, hanem az, ahogyan viselkednek.

6. Jupiter és a kis ökör, avagy a gúny helye

Úgy látszik, Szűcs nem érti meg azt sem, amit a gúny szerepéről írtam: hogy mikor, ki, kivel szemben, hogyan használhatja. Lehet, hogy ebben én is hibás vagyok, mert számos dolgot túlságosan is evidensnek vettem.

Míg Szűcs, úgy tűnik, egyenesen az ördög művének tekinti a gúnyt, én úgy vélem, egyszerű stíluseszközről van szó. Természetesen erős stíluseszközről, mely óvatosságot igényel, elsősorban azért, mert nem csak a vitapartner álláspontját, hanem magát a vitapartnert is nevetségessé teheti. Szélsőséges esetekben persze előfordul, hogy ez is cél. A gúny eszközéhez szerintem akkor lehet nyúlni, ha a vitapartner álláspontja valamilyen értelemben veszélyes – ha pedig nagyon veszélyes, akkor a közjó érdekében a vitapartner is nevetségessé tehető. Utóbbi esetben is csupán azon a területen, amelyen véleményét kifejti.

Egy példával érzékeltetve: ha valaki azzal áll elő, hogy a helyesírási hibákért pénzbüntetést kell kiszabni, akkor álláspontja ellen a gúny bevethető. Ez az álláspont veszélyes, hiszen így alapvetően ártatlan tévedésekért vegzálhatóak az állampolgárok. A gúny egyik eszköze a túlzás: például fel lehet vetni, hogy a helyesírási hibákért rögtön halálos ítéletet is lehessen kiszabni. Semmiképpen sem szabad azt a látszatot kelteni, hogy ez az illető álláspontja: ez csupán arra mutat rá, hogy egy ilyen retorzió a helyesírási hibákért aránytalan lenne, de már a pénzbüntetés is az. (Lehetne persze egyszerűen amellett érvelni, hogy a pénzbüntetés aránytalan, de kevésbé lenne hatásos.) Etikátlannak tartom, ha ilyenkor a vitapartnert a vitatott állásponttól független területeken támadjuk. Divat például politikusokat öltözködésük, angol nyelvtudásuk vagy pocakjuk miatt kritizálni – de ha a politikust politikai tevékenysége miatt nem kedveljük, akkor támadjuk azért! Kivételek persze akadnak: érthető például, ha valakinek a pocakjába kötnek bele, ha korábban ő másokat vett a szájára a pocakosságuk miatt. S bár általában ellenzem, hogy valakit a helyesírási miatt cseszegessünk, úgy vélem, ha a példánkban szereplő javaslat szerzője helyesírási hibákat ejt, akkor igenis rá lehet mutatni ezekre. 

Abból, ahogy Szűcs rajtam gúnyolódni próbál, abból azt látom, hogy ő ezeket a szabályokat nem érzi alapvetőnek. Éppen ezért azt sem tartanám feltétlenül illegitimnek, hogy Szűcs az én személyemet próbálja elhitelteleníteni: amennyiben úgy érzi, hogy az én működésem alapjaiban veszélyezteti a nyelvi ismeretterjesztést, ezt akár erkölcsi kötelességének is tekinthetjük, függetlenül attól, hogy egyébként tényszerűen igaza van-e. De ekkor is elvárhatom, hogy azért támadjon, amit valóban teszek és mondok. Persze kérdés az is, hogy érezheti-e tevékenységemet ennyire negatív hatásúnak. Ha mást sem tennék, mint a nyelvművelőket gúnyolnám kíméletlenül, ettől még mások terjeszthetnék szimpatikusabb módon a nyelvi ismereteket, az én tevékenységem ezzel őket semmiben nem akadályozná, hitelüket nem rontaná. Az én bűnöm azonban nem ez, hanem az, hogy ellent mertem mondani Szűcsnek. 

Én hiszek abban, hogy a gúny parittyája hatásos lehet, de csak akkor, ha a vitapartner állításaira céloznak vele, nem pedig ha mindenre, ami mozog. Azzal, hogy egy szalmabábot püföl, semmiről nem tud meggyőzni. 

De nem csak ezért nem értem az eszközválasztását. Ha nem hisz a gúny pedagógiai erejében – akkor pedig miért gúnnyal próbál meggyőzni? Hiszen ha bármiről is meggyőzne, azzal épp azt bizonyítaná, hogy a gúny igenis meggyőzésre alkalmas eszköz! (Azzal pedig, hogy nem győzött meg, nem bizonyította, hogy alkalmatlan, hiszen lehetséges, hogy csupán nem jól csinálta. Szerintem a minimum az lett volna, hogy a valódi álláspontomat támadja.) Ráadásul korábban azzal érvelt, hogy a nyelvművelők gúnyolása a nyelvi ismeretterjesztőket teszi ellenszenvessé, a nyelvművelőkből pedig egyenesen mártírokat csinál. Most miért nem fél attól, hogy gúnyos támadásával saját magát teszi ellenszenvessé, és belőlem csinál mártírt? Újabb ellentmondás, mely arra utal, hogy maga sem hisz mélyen abban, amit állít.

A gúny igazi erejéből következik az is, amit arról írtam, hogy ki gúnyolódhat kin. Szűcs ezt személyekre és pozíciókra vonatkoztatva próbálja értelmezni, holott elsősorban nem erről van szó (bár nem értem, miért van megdöbbenve attól, hogy szerintem egy tekintélyes pozíció felelősséggel is jár). Az én véleményem az, hogy aki eleve erőfölényben van, az nem nyúlhat olyan erős eszközhöz, mint a gúny. Egy szülő vagy tanár, sőt általában véve egy felnőtt nem gúnyolhat egy gyereket; egy profi sportoló nem gúnyolhatja egy amatőr próbálkozásait; egy profi fotós nem gúnyolódhat amatőr családi képeken stb. A nyelvművelők olyan nyelvhasználókon gúnyolódnak, akik kellő képzettség (és persze saját műsoridő) híján nem tudják megvédeni magukat. Ez az, amit etikátlannak tartok.

Más a helyzet akkor, ha a nyelvészek gúnyolják a nyelvművelőket, hiszen a nyelvművelők maguk léptek be a vita terébe, és maguk állították be magukat szaktekintélyeknek, maguk kezdtek mások gúnyolásába. Szűcs ezt is félreért(elmez)i: nem a „ki kezdte” dedós játékáról van szó, hanem arról, hogy ha valaki ököllel köszön be a szobába, akkor nehéz öleléssel fogadni. Persze abban kétségtelenül igaza van, hogy kínos ez a szituáció. Kicsit olyan ez, mint amikor két vitázó fél úgy próbál eldönteni egy vitát, hogy mindkettő megpróbálja túlkiabálni a másikat. De mit lehet tenni akkor, ha az egyik fél hülyeségeket kiabál? Bármilyen értelmesek is az érveink, ha azt szeretnénk, hogy azokat valaki (akár vitapartnerünk, akár mások) meghallja, akkor kénytelenek vagyunk megpróbálni túlkiabálni. (Azt az érvemet, hogy a vitába sajnos az egyszerű beszélők védelmében etikai kötelességünk beleállni, Szűcs teljes mértékben ignorálja.)

Persze mindezek ellenére egyetértek Szűccsel abban, hogy a gúnyos hangnem használatának lehetnek hátulütői: szintén Szily ír le egy esetet, amikor már az újságírók közeli ismerősei sem tudták, hogy komolyan gondolják-e, amit írnak. Elismerem, hogy a gúnnyal csínján kell bánni, csak indokolt esetben célszerű használni – de ennek ellenkezőjét nem is állítottam. Fenntartom azonban, hogy a maga helyén, megfelelően alkalmazva igenis fontos eszköze a vitának.

7. Hogyan tovább?

Csak remélni tudom, hogy Szűcs Gábor mégsem gondolja, hogy helyrehozhatatlan károkat okoztam a nyelvi ismeretterjesztésnek azzal, hogy időnként gúnyos hangnemet ütöttem meg. Ha igen, sajnos kénytelen lesz beletörődni abba, hogy különbözőek vagyunk, és nem mindenki ír az ő szája íze szerint. Én az ő nyesten megjelent írásai közül nem egyet egészen kiválónak tartok, ám ezek között kevés az olyan, amit legalább némi jóindulattal az igazi nyelvi ismeretterjesztés körébe sorolható. Ha fejtegetései nem is győztek meg, munkásságával még megmutathatja, hogy a nyelvi ismeretterjesztésnek van jobb útja is. Kíváncsian várom tehát írásait, melyekben megmutatja akár azt, hogy hogyan lehet ügyesebben ellensúlyozni a nyelvművelés ártalmait, akár azt, hogy miről és hogyan kellene írni ezek helyett. Szívesen tanulnék tőle.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése