A Magyar nyelv nagyszótárának ötödik kötetébe egybeírva, összetett kötőszóként bekerült a deviszont. A hírt az Origo hírportál A tudomány meghajolt a deviszont előtt címmel közölte, ám az írás címe félrevezető volt, hiszen azt sugallta, hogy a nyelvtudomány eddig nem fogadta el ezt az alakot, s csak most változott meg a nyelvészet hozzáállása a jelenséggel kapcsolatosan. Ez azonban koránt sincs így. A de viszont szerkezetet ugyanis már több száz éve is használták neves íróink és költőink is, többek közt Verseghy Ferenc, Baróti Szabó Dávid és Karinthy Frigyes is.

Deviszont akkor mégis miért és mióta kárhoztatják ezt az alakot? Szabó Tamás Péter nyelvművelés-történeti kutatásakor azt találta, hogy a II. világháborút követően egy 1954-es kiadványszerkesztési tanácsadóban jelent meg először a de viszont elítélése, a „mindenképpen kerülendő” megjegyzés kíséretében.

Ám nem csupán a de viszont szerkezetet ítélték el a nyelvhelyességi könyvek, hanem a de azonban alakulatot is. Például Balassa József a Helyes magyarság című munkájában „lomposság”-nak nevezte az ellentétes mondatnak a két kötőszóval való kezdését, míg Dengl János Magyar nyelvhelyesség és magyar stílus című 1937-es könyvében „helytelen”-nek minősítette a de azonban kettős kötőszó használatát. S ezeket a szerkezeteket a nyelvművelő, a stilisztikai és a retorikai munkák a mai napig helytelenítik, s a szófölösleg, az úgynevezett pleonazmus példájaként tekintenek az idézett alakokra. Ez a megbélyegzés Domonkosi Ágnes szerint abban a nyelvi mítoszban gyökerezik, amely szerint „azonos funkciók ismétlődése felesleges és kerülendő a nyelvhasználatban”. Azonban a de és a viszont a magyar nyelv történetének szinte minden szakaszában többféle szerepkörrel bírt. A funkciók bemutatása előtt nézzük, honnan származik a két kötőszó!

A de és a viszont eredete

A de a TESz. szerint ismeretlen eredetű, s a szó „eredetileg nyomósító határozószó, illetőleg bizonygatást kifejező indulatszó volt”. S ellentétet kifejező mondatokban, ráértéssel vált megszorító, fokozó, illetve ellentmondó ellentétes mondatok kötőszavává. A Magyar nyelv történeti nyelvtana az indulatszói, módosítószói jellegű partikulából való származtatást vallja, s az Etimológiai szótár is a bizonygatást kifejező de indulatszóból eredezteti a kötőszót. A de indulatszószerű használata a mai napig fennmaradt, ahogy azt például a De érdekes! vagy a De unalmas! mondatok is mutatják.

Az alakulat másik tagja, a viszont viszont megszilárdult ragos forma: a töve (visz-) ismeretlen eredetű, ehhez kapcsolódott két határozórag: az -n és a -t locativusrag. A régiségben a viszont-hoz még egy rag funkciójú -g nyomósító elem is járult, így jött létre a viszontag. A viszont a grammatikalizáció tipikus útját járta be: helyhatározószóból módhatározószóvá vált, majd kötőszó lett belőle. Eredeti jelentése a határozószói ’vissza’ volt, ebből egyfelől a kölcsönösséget, egymásra irányulást kifejező ’szemben, kölcsönösen’ jelentések, másfelől a ’megint, újra, ismét’ jelentések fejlődtek ki. A szembeállító kötőszói szerepe pedig a TESz. szerint a „a kölcsönösség kifejezéséből alakult”.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ellentétek vonzásában

A de viszont szerkezet ellen legtöbbször az a kifogás, hogy ugyanaz a benne található két elem funkciója, így az alakulat redundáns. Ám a de és a viszont egymás melletti előfordulása nem puszta szófölösleg, a kifejezés ugyanis a részeihez képest többletjelentéssel bír, ahogy azt a Magyar nyelv nagyszótárának szócikke be is mutatja, amely négy jelentését közli a deviszont-nak. A szótár szerint a deviszont egyrészt a várakozásnak, elvárásnak nem megfelelő kijelentést vezeti be. Ezt a használati kört láthatjuk például Nagy Lajos Képtelen természetrajz című művének következő idézetében:

Ennek a különös állatnak csőre van, mint a madárnak és tojást tojik, de viszont négy lába van, mint az emlősöknek s a kölykeit, amikor már kikeltek a tojásból, a hasán hordja egy tarisznyaszerű bőrlebenyben s szoptatja őket.

Másrészt a deviszont megengedő mellékmondatban a nem várt következmény kiemelésére is használatos:

A hosszú hallgatás után Péter ugyan újra elkezdett írni, de viszont egyre nehezebben ment neki, s arra jutott, hogy itt az ideje befejezni írói karrierjét.

Az összetett kötőszó emellett szembeállító ellentétes viszonyban az egymást nem korlátozó kijelentések kapcsolására is alkalmas:

Péter hiteles, de viszont nem teljes életrajzot akart írni.

Ezen kívül hozzátoldó vagy fokozó kapcsolatos viszonyban is előfordul az is-sel együtt, s ilyenkor nyomatékosító és kiegészítő funkciója van:

A kutyák az ember legjobb barátai, de viszont szívesen ismerkednek más állatokkal is.

A példákból jól látható, hogy egyáltalán nem funkció nélküli, tautologikus kifejezés a deviszont.

De térjünk vissza arra a kifogásra, amely szerint azért helytelen a szerkezet, mert ugyanazt jelenti a de és a viszont. Bár mindkét elem elsődlegesen ellentét jelölésére használatos, nem mindig azonos ellentétet fejeznek ki. A de az ellentétek közül tipikusan a megszorító (vagy más néven elvárástörlő) ellentétet jelöli, míg a viszont leggyakrabban a szembeállító ellentétet.

A két ellentét közt az a különbség, hogy a megszorító utótagú ellentétnél az első tagmondat tartalmát a második tagmondat korlátozza, vagyis törli az első tagmondat alapján létrejövő elvárásunkat. Például ha azt halljuk, hogy Tegnap Péter nagyon korán kelt, akkor azt feltételezzük a világról való tudásunk alapján, hogy Péter emiatt fáradt volt. Ám a Tegnap Péter nagyon korán kelt, de nem érezte fáradtnak magát mondatban láthatjuk ennek az elvárásnak a törlődését, amit a tagmondatok tartalmán túl a de kötőszó is jelez.

A szembeállító ellentétnél nincs ilyen korlátozás, ez ugyanis úgy állít egymással szembe két dolgot, hogy közben egyik érvényét sem zárja ki. Például: A kötőszók használata nem mindig logikus, viszont érdekes. Azonban csupán a kötőszó alapján még nem lehet egyértelműen eldönteni a logikai viszony pontos fajtáját, ugyanis mind a de, mind pedig a viszont más típusú kapcsolatokban is megjelenik.

A de a megszorító ellentéten túl még szembeállítást (pl. A magyar helyesírás nem egyszerű, de van benne némi logika), kizáró ellentétet (pl. Péter nem gyümölcsöt, de zöldséget ültetett az egyetlen virágcserepébe) és ellentétes hozzátoldást is kifejezhet (pl. Nemcsak Péter szereti a csokoládét, de Pál is). Sőt fokozásra, nyomósításra (pl. Boldog új évet kívánok mindenkinek. De különösen neked.) és megengedő árnyalat jelölésére is alkalmas. Ezeken túl az elem témaváltó funkciója is említésre méltó, amikor a kötőszó az előzményhez kapcsolódva a szót másra tereli. Például: Mondtad, hogy Péter felhagyott az írással. De hallottad-e, mi történt Jánossal?

A de-hez hasonlóan a viszont is gazdag szerepkörrel bír. A szó használati köre a kezdeti grammatikalizálódáson túl még a 20. században is változáson ment keresztül. A kölcsönösség kifejezésén, a ’viszonzásul’ jelentésen (pl. Én felsöprök, te viszont elmosogatsz) kívül az egymással párhuzamos helyzetekre is alkalmazták a viszont-ot, ám később ez a párhuzamosság is kezdett eltünedezni, s közönséges ellentétet jelöltek vele (pl. Én kitakarítottam, te viszont csak henyéltél), majd ez az ellentét is elhalványult, s kapcsolatos mellérendelő mondatokban is megjelent a viszont (pl. A szél is fúj, viszont a hó is szakad). Emellett más jelentéseket is ki tudott fejezni a viszont, például ’márpedig’ értelemben is elkezdték használni (pl. Tavaly ősszel nagyon kevés eső esett, a kertnek viszont ekkor is csapadékra lett volna szüksége), valamint magyarázó kötőszói szerepben is (pl. El vagyunk maradva a kert rendezésével, ennek oka viszont az utóbbi napok időjárása). Sőt olyan adatok is vannak Dénes Szilárd 1936-os Magyar Nyelvőrbeli írása szerint, amelyekben a viszont „már nemcsak kötőszó, hanem a gondolatfűzésben, előadásban való átmenet, fordulat jelzésére” szolgál. Vagyis témaváltó szerepben is használatos a viszont. Például: Érdekesek ezek a példamondatok, viszont lássuk most már a tanulságot!

Ahogy az eddigi példák is mutatták, a de és a viszont funkciója egyáltalán nem azonos. Emellett azt is láthattuk, hogy számos szerepkörben megjelennek a vizsgált szavak külön-külön és együtt is. Ezekből a szerepkörökből most a klasszikus kötőszói előfordulásokat mutattuk be, azonban a de és a viszont nem mindig csupán textuális szerepüknél fogva vesznek részt a szöveg felépítésében, hanem beszélői attitűdöt is képesek kifejezni, vagyis diskurzusjelölők. Deviszont ez már egy következő cikk témája lesz.

Felhasznált irodalom

Balassa József [é.n.]: Helyes magyarság, Genius Kiadás, Budapest

Benkő Loránd (főszerk.) 1967–1984: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–IV, Akadémiai Kiadó, Budapest

Benkő Loránd (főszerk.) 1991: A magyar nyelv történeti nyelvtana I, Akadémiai Kiadó, Budapest

Dénes Szilárd 1936: Viszont, Magyar Nyelvőr 65, 91–94.

Dengl János 1937: Magyar nyelvhelyesség és magyar stílus, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest

Domonkosi Ágnes 2007: Nyelvi babonák és sztereotípiák: a helyes és a helytelen a népi nyelvészeti szemléletben, In: Domonkosi Ágnes – Lanstyák István – Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről, Gramma Nyelvi Iroda – Tinta Könyvkiadó, Dunaszerdahely–Budapest, 141–153.

Farkas Vilmos 1958: Ellentétes mondatok, Magyar Nyelv 54, 270–278.

Ittzés Nóra 2014: A magyar nyelv nagyszótára V, MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest

Szabó Tamás Péter 2008: Diakrónia a nyelvhelyességi szabályok közvetítésében, In: Büky László – Forgács Tamás – Sinkovics Balázs (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei V, Szegedi Tudományegyetem Magyar Nyelvészeti Tanszék, Szeged, 215–226.

Zaicz Gábor (főszerk.) 2006: Etimológiai szótár, Magyar szavak és toldalékok eredete, Tinta Könyvkiadó, Budapest

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése