Előző írásomban – Fejes László vitaindítómat követő első, majd második cikkében tett megállapításaira válaszolva – amellett érveltem, hogy sajnos még mindig a nyelvművelés tematizálja a magyar nyelvi ismeretterjesztést, továbbá hogy a magyartanárok nem nyelvészek, ezért a pedagógusképzés és szakmai továbbképzés a nyelvi ismeretterjesztés része. Most akkor lássuk, hol és miért siklik ki a kritikus villamosa, az ismeretterjesztés diskurzusában ki az elitista, hogy jönnek ide a nácik, és mi történik, ha Fejes gyakorlatát követve az „ostobaságok nehézbombázói ellen” bevetjük fegyverként a „gúny parittyáját”.

Vitaindító cikkem apropóját egy konferenciaelőadás adta, amelyen az előadó a suksükölést és nákolást megbélyegző magyartanár hozzászólására – miszerint ezek nem illenek művelt beszélőhöz – úgy reagált: ez egyrészt hülyeség, másrészt az említett két jelenség a gyermek egyéni és csoportidentitásának része. Elmarasztaltam az illetőt azért, amiért nem ismertette röviden a suksükölés és nákolás jelenségének okát, természetességét, szabályszerűségét, illetve nem cáfolta tételesen a nyelvművelők ezekkel szembeni mondvacsinált „érveit”, vagyis inkább dogmáit. Ehelyett a hülyeség és az identitás varázsszavakat húzta elő kalapjából. Végül Nádasdy Ádám egyik mondatát módosítva, a témához illően aktualizálva, úgy fogalmaztam: „Mi pedig úgy el vagyunk foglalva az identitás szajkózásával, valamint a nyelvművelés állandó bírálatával, hogy közben túl keveset írunk a nyelvről”.

What the…?

Fejes László éppen csak kigördült a kocsiszínből, máris kétszer kisiklott a fenti megállapításomra reflektálva. Először elkezdte vizsgálni az előadó állításának igazságtartalmát, és természetesen arra jutott, hogy a magyartanár hozzászólása valóban hülyeség, a két jelenség pedig csakugyan a nyelvhasználó identitásának a része. Mi hát a bajom az előadóval? Noha cikkemben előrebocsátottam: „Nem az elmondottak igazságtartalmával van a gond, hanem az érveléssel. Ahogy annak igazságtartalmán sem ütközhetünk meg, ha az orvos csak úgy mellékesen közli a beteggel, hogy ő bizony meg fog halni. A kijelentés modusáról van szó.” Mert vajon melyik a hatékonyabb gyermeknevelési tanácsadás: amikor a tanácsadó hülyeségnek nevezi az anyuka korábbi nevelési módszereit, és azzal nyugtatja őt, hogy a gyermek viselkedésmódja az identitásának szerves része, abba pedig ne akarjon beavatkozni; vagy pedig amikor a tanácsadó ismerteti a szülővel a gyermek aktuális életszakaszának általános jellemzőit, a gyermekben zajló biológiai, hormonális, mentális és pszichés változások folyamatát, ezek következményeit, és ezzel megmagyarázza, miért természetes a gyermek viselkedése, miért nincs tehát ok aggodalomra?

Marsellus Wallace hogy néz ki?
(Forrás: Flickr)

Fejes második kisiklása az, hogy sikeresen egyszerűsíti le a fenti gondolatot, s jut arra a következtetésre: „Szűcs nem tartja fontosnak a nyelv és identitás kapcsolatát”, sőt „Szűcs a szociolingvisztikát nem tekinti a nyelvészet részének, ami a 21. században járva azért eléggé sajátos álláspontnak tűnik”.  Eszembe ötlik a Ponyvaregény emlékezetes jelenete, amikor Jules Winnfield Marsellus Wallace külső leírását várja szerencsétlen áldozatától, s az annyira nem érti e faggatózás miértjét, hogy egyetlen szót ismételget: What? (A magyar szinkronban: Hogy mi?) Mert például mit írtam a Fejes bírálta cikkemben? „Elengedhetetlen volna, hogy a közoktatásban a diákoknak a nyelvészet és a nyelvvel kapcsolatos ismeretek olyan területeiről is beszéljenek, mint […] a többségi és kisebbségi nyelvhasználat (legyen szó magyar vagy magyarországi nemzetiségekről), […] a csoporthoz tartozás nyelvi lehetőségei, különböző normák, stiláris különbségek […], regiszterek”. Mindebből az következnék, hogy nem tartom fontosnak a nyelv és identitás kapcsolatát, s hogy nem tekintem a szociolingvisztikát a nyelvészet részének? Most vagy arról van szó, hogy Fejes következetesen félreérti vitaindító cikkem állításait, vagy arról, hogy minden lehetőséget megpróbál megragadni arra, hogy a saját, enyémtől eltérő álláspontjának rokonszenvesebbé tételéhez az összes megállapításomat igyekezzék hitelteleníteni. Így kellene értelmezni a szerző baljós kijelentését, miszerint az olvasók az elemzésnél „jobban igénylik, hogy az írások érzelmileg is megmozgassák őket”? Mert mi volna alkalmasabb a hitelem megrendítésére, mint azt sugallni az olvasónak, hogy én még a nyelvészet alapjaival sem vagyok tisztában, a nyelvtudomány egyik, idestova 60 éve fontos területét, sőt szemléletmódját nem tekintem a nyelvészet részének? Holott mindösszesen arról volt szó, hogy nem elégséges a fenti példában egy ismeretterjesztőnek hülyeségről és identitásról értekeznie. Akkor tehát félreértésről van szó, vagy pedig körmönfont meggyőzési eljárásról? Az utóbbit manipulációnak hívják.

A szakmai alapoktól a bizalomig

Maradjunk azonban annál a lehetőségnél, hogy Fejes félreérti az általam mondottakat. E félreértés azért megmagyarázhatatlan a számomra, mert a szerző máskülönben látja a problémát:

Szűcs itt nyilván azt helyteleníti, hogy az előadó megsértette a hallgatóság érzéseit, és ezzel az ügynek is ártott, hiszen a sértődött ember nyilván kevésbé tud azonosulni azzal, amit az őt megbántó előadó tanítani szeretne neki. […] Igaza van persze Szűcsnek abban, hogy ha a pedagógust azzal szembesítjük, hogy egész pályája során rosszul csinált valamit, akkor ezen megsértődhet, és már önképe védelmében is elzárkózhat attól, hogy változtasson a viselkedésén.

Fejes aztán fölteszi a nagy kérdést: „De hogyan lehetne megváltoztatni a [magyartanár] viselkedését anélkül, hogy szembesítenénk azzal, milyen marhaságot csinált”? Itt ismét érvelési bukfencet vélek fölfedezni, hiszen a szerző azt sugallja: a szembesítéssel szükségszerűen együtt jár a magyartanár megsértése. Ha tehát szembesítjük azzal, hogy eddigi tevékenységének egy része legnemesebb szándéka és hite ellenére sem a gyermekek javát szolgálta, és nyelvészeti értelemben teljes mértékben megalapozatlan volt, ez azonban elsősorban nem az ő, hanem az oktatási rendszer, a különféle alap- és kerettantervek, de mindenekelőtt a pedagógusképzés hibája, akkor az illető magyartanárt mindenképpen megsértjük. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy a magyartanárokat akkor sértjük meg, amikor lenézzük őket. Amikor az előadó nem bonyolódik elemzésbe, részletezésbe, magyarázatba, hanem a hallgatóságot csak érzelmileg kívánja megmozgatni. Amikor a szembesítés erőszakos, támadó jellegű, esetleg megalázó, öncélúan agresszív, érvelést nélkülöző. Amikor elég két varázsszó (pl. hülyeség és identitás), mert többet úgysem értenek meg a jelenlévők – az előadó szerint. Amikor az előadó sok gyermek öntudatlan tanári megaláztatásáért revánsot akar venni a jelenlévő pedagógusokon. Kérem, ne tévesszük össze az egyszerű szembesítést a „mélyvíz technikával”! És ne alkalmazzunk „mélyvíz technikát”  olyan páciensnél, akinél nem feltétlenül szükséges! Elektrosokk-terápiához pedig végképp ne folyamodjunk! A szembesítés az alapok ismertetésével, részletező okfejtéssel kezdődik, az eddigi gyakorlat helyességének tételes cáfolatával folytatódik, s a pedagógus jó szándékába és hivatástudatába vetett bizalom megalapozásával végződik.

Szembesítés vagy szem-besülés?
(Forrás: Wikimedia Commons / Nasko)

Azt már csak érdekességképpen említem, hogy mivel Fejes szerint a magyartanárok nem laikusok, szükségtelen nekik elmagyarázni a suksükölés és a nákolás természetességét, szabályszerűségét, ugyanakkor – megkockáztatva, hogy megsértjük az érzéseiket vagy méltóságukat – szembesíteni kell őket eddigi helytelen gyakorlatukkal, például a suksükölő vagy nákoló diákok nyelvhasználatának elmarasztaló minősítését, megbélyegzését, valamint a hozzáadó helyett a felcserélő módszer alkalmazását illetően. Ha a pedagógusoknak nincs szükségük nyelvi ismeretterjesztő javak fogyasztására (mert szakmabeliek), akkor vajon miért helytelen a gyakorlatuk, amivel aztán szembesíteni kell őket?

„A felszabadultság élménye”

És akkor elérkeztünk az ismeretterjesztő írások, előadások stílusához. Ugyanis  kifogásoltam a cikkek igen gyakori gúnyos hangnemét, a bírálat tárgyának állandó nevetségessé tételét. Lássuk, mit ír erről a bíráló:

… a 21. század elejére a magyar sajtó stílusa is megváltozott – elsősorban a Magyar Narancs, később az Index hatására, ma pedig a 444 a meghatározó. Az olvasók egyre kevésbé kíváncsiak a visszafogott elemzésekre, annál jobban igénylik, hogy az írások érzelmileg is megmozgassák őket. 

A magyar nyelvű Wikipédia szerint: „A gonzó újságírás az 1970-es években született, mint az új újságírás egyik fajtája. Feltalálása az amerikai Hunter S. Thompson nevéhez fűződik. A gonzó lényege az erős szubjektivitás, a tények és a fikció vegyítése a szerző által közvetített üzenet hatásának felerősítése érdekében, aminek a pontosság igényét is alárendeli, és így a stílus felülkerekedik a tárgyilagosságon.”

Most hagyjuk figyelmen kívül a felsorolt médiumok kiválasztásának egyoldalúságát. Annál is inkább, mert a Magyar Narancs 1989-től, az Index pedig 1999-től valóban megváltoztatta a magyar sajtópiacot, és hosszú ideig befolyásolta a teljes magyar sajtót. Új hangot, új szemléletmódot hoztak a már hosszú évtizedek óta (bár azóta is) egészségtelen, aránytalan és torz, így-úgy vonalas magyar újságírásba. De valóban úgy gondoljuk-e, hogy az ismeretterjesztő cikkeknek a gonzó újságírás elvárásaihoz kell igazodniuk? Pusztán azért, mert a mainstream sajtó a vitrioltól és attól sikeres, hogy tudatosan igyekszik az érzelmekre hatni a tárgyilagosság helyett, az ismeretterjesztő cikkek szerzőinek is az értelmet az érzelmek szolgálatba kell állítaniuk, és vitriolba kell mártaniuk a tollukat? Ez volna az írástudók felelőssége? Ebben az esetben itt az ideje, hogy valaki megteremtse a bulvár ismeretterjesztést. Mit nem mondok, ez már létezik. Kincskeresők, aranyásók, régiségkereskedők, házátalakítók és -költöztetők, szabadkőművesség-kutatók, nemibetegség-szakértők, kirakatfizikusok és chopperbajszos, kőkemény autószerelők hirdetik az igét, miközben jól koreografált jelenetekben civódnak, évődnek, veszekednek, mókáznak a képernyőn, ahogy a nagy forgatókönyvben írva vagyon. Ezek sikeres műsorok. Itt az idő ezeket követni! Ne álljunk ellen a sikerrecept csábításának! Hassunk az érzelmekre, szaporán! Mit kíván a magyar nemzet? Bulvár nyelvi ismeretterjesztést.

Ugyanakkor az auktor arról is fölvilágosít bennünket, hogy a maró gúny és a cinizmus nem elitista magatartást vagy elefántcsonttoronyba zárkózó kivagyiságot föltételez, hanem „a felszabadultság élményét”. De mi alól szabadít fel a gúny? Az alól, hogy jómagunk nem vesszük ám be ezt a temérdek maszlagot? Hogy mi átlátunk a szitán? Merthogy nem most jöttünk ám le a falvédőről? Hogyne. Imhol pediglen megmutatjuk, minő szánalmasak és nevetségesek vagytok. Arra sem bizonyultok méltónak, hogy disputára invitáljunk benneteket. Nincs is rá szükség, mert csorbítjuk állításaitok élét, megszabadítjuk súlyától, és akkor, amidőn már nincs tétje, nekünk többé nincs dolgunk vele, megmérettetett és könnyűnek találtatott. Feloldódunk az olvasóval egy nagy közös kacajban. Kinevetünk benneteket, akár egy sánta svábbogarat. Ecce homo, echte purista – tárjuk szét karjainkat, majd mossuk kezeinket. Ó, az a méltóságos többes szám első személy! Ám egy pillanatra se feledjük, ez nem gőg! Nem a valaminek való fölötte állás emóciója. Szó sincs itten nemtelen fölényességről, dzsentri felfuvalkodottságról. Messze innét iszonyú rátartiság! Nem lészen itten dölyfös lelkű viszály, sírás és fogaknak csikorgatása. Jegyezzék meg, kérem alázatosan, egyszer s mindenkorra: ez a felszabadultság élménye. No, lássuk be, nem Esterházy ontológiai derűje, de ez is több a semminél.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Kigúnyolom magam, ha kell

Később is igen különös Fejes érvelése: „a gúnyolódást nem mi kezdtük”. A gyermekkor bársonyos pihepuhasága, homokozók kislapátért folytatott villámháborúi elevenednek meg, s öntenek el az otthon melegével. Márpedig ki akar idegenben játszani? Magam is lubickolok most ebben a gonzóban, de, ugye, milyen kellemetlen, amikor a szavak éle nem a sarlatánok és vajákosok felé tart, hanem a háziorvosokhoz közelít. Így már nem annyira vonzó a gonzó, sőt felháborító, megbotránkoztató, polgárpukkasztó, méltatlan. Mert amit szabad a nyelvművelőkkel szemben, azt nem ildomos magunkkal szemben. Amit szabad Jupiternek… – csak hát, hic et nunc, ki (a) Jupiter? De folytassuk Fejes gondolatát, mi pedig folytassuk ebben a stílben:

Én gúnyolódhatok Balázson [Balázs Gézán], az maximum egy vélemény lesz a sok közül. Komoly károkat akkor sem okozhatok neki, ha ez a szándékom: kritikámat közszereplőként el kell viselnie, de alig hiszem, hogy érdekelné. (Szűcs szerint nem is csinálom jól, tehát aligha én fogok bárkit is meggyőzni arról, hogy gazember.) Ellenben Balázs a hatalmi helyzetében, az egyetemi struktúrában elfoglalt helyével, a műsoraival és az intézetecskéivel igenis az egész magyarságnak súlyos károkat tud okozni.

Tehát Fejes gúnyolódhat, Balázs nem. Valószínűleg én sem, a véleménynyilvánítás szabadságának keserű velejárója, hogy ezt mégis megteszem. Fejes felelőtlenül írhat, mert úgyis kevés emberhez jut el, intézmény sem áll mögötte, nem tud komoly károkat okozni. Balázs azonban nem lehet felelőtlen, mert rendelkezik mindazon pozíciókkal és lehetőségekkel (most azzal ne foglalkozzunk, hogy érdemei szerint vagy érdemei hiányának ellenére), amelyekkel Fejes nem. Ha Fejes holnap státuszt kap valahol, akkor majd felelőssége teljes tudatában másképpen írja ismeretterjesztő cikkeit? Vagy ez most akkor az a bizonyos klasszikus kérdés: mi a bűn? Hölgyeim és uraim, itt most mi relativizálunk? Vagy ha úgy ítéljük meg, hogy ez is bűn meg az is, akkor az azért mégis az egyik mellett szól, hogy az kisebb bűn a másiknál? Igaz, az egyik kormány is lopott, de azért a másik sokkal többet lop? Fejes azt mondja, a felszabadultság élménye nem gőg, nem elitizmus, épp ellenkezőleg: az elitizmus ellen hallatja a hangját. Kezd csikorogni a gépezet. Kérem szépen, a numerus clausus nem a zsidók ellen, hanem a többi nem zsidó mellett hozott előírás. A lakosság többségi és más kisebbségi arányaihoz képest a zsidóság felülreprezentált volt a felsőoktatásban, mi pedig, jó honatyák, éppen a liberális értékek, a jog- és esélyegyenlőség, az egyenlő (el)bánásmód nevében csökkenteni akartuk a többségi nemzettel és más kisebbségekkel szembeni negatív diszkriminációt. Hová vezet az, ha felelőtlenül beszélhetünk? Na, persze, a numerus claususszal is az lehet a baj, hogy törvényerőre emelkedett, tehát olyan emberek tűzték a zászlajukra, akiknek hatalom volt a kezükben – meg zászló. Ha kicsik vagyunk, lehetünk antiszemiták, ha nagyok vagyunk, akkor azért jól gondoljuk meg? A numerus clausus tehát teljesen rendjén való lett volna, ha nem az adott korszak Jupitere hirdeti, hanem a kis ökre?

Ugye, hogy ugye?
(Forrás: Flickr)

A nyelvtannáci és a csőgörény véletlen találkozása a boncasztalon

Fejes nem érti, hogy jön mindehhez az, hogy kirekesztően szólunk a kirekesztés ellen, illetve mi köze van minden eddiginek a nyelvtannácikhoz. Pedig éppen a diskurzus rendjéről szóltam. Ki mondja meg, kinek milyen helyzetben szabad gúnyolódnia, és kinek milyen helyzetben nem? Ki határozza meg, hogy ki hogyan léphet be a nyelvi ismeretterjesztés diskurzusába? Fejes szerint, ha mi valakit lenácizunk, azzal nem rekesztjük ki, az, akit nácinak tartunk, önmagát rekeszti ki azzal, hogy elzárja magát embertársainak bizonyos csoportjától. És a nyelvtannáci szóról is érdekes gondolatai vannak:

Szűcs ide keveri a nyelvtannáci kifejezést is: a kérdés nem egészen világos, hiszen a kifejezés éppen azokra vonatkozik, akik kijavítják mások nyelvhasználatát (vagy helyesírását). Ilyen alapon Szűcs azt is kérdezhetné, hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy a városokban sínen, tipikusan a felszínen közlekedő, árammal hajtott tömegközlekedési járműveket csak úgy levillamosozzuk. Naná, hiszen a villamos szót pont az ilyen járművekre használjuk. Szűcs talán azt hiszi, hogy ha valakit lenyelvtannácizunk, azt nácinak is nevezzük – ez azonban tévedés: ha valakit filmbuzinak nevezünk, akkor sem állítjuk, hogy szexuálisan a saját neméhez vonzódik. A csőgörény sem görény, és még csak nem is azért kapta a nevét, mert szintén büdös, hanem mert szűk helyekre is képes bebújni.

Fejes már megint kisiklik a villamossal. Mert a villamos (az) villamos. A lingvicista (az) lingvicista. Ez tiszta beszéd, zéró fok. No de a nyelvtannáci egyáltalán nem stilárisan neutrális megnevezése annak, amire referál. A rendőr (az) rendőr, de ugye, egészen más, ha zsernyákról, zsaruról, fakabátról beszélünk? A tűzoltó (az) tűzoltó, de máris bevonunk valamit, amikor lánglovagnak nevezzük. A csőgörény valóban nem görény, hanem bizonyos hasonlóságot mutat a görénnyel, nevezetesen: olyan könnyedén férkőzik szűk helyekre, mint a görény. Egyszerű metaforizációról van szó. Van nekünk egy hőkezelt, edzett acéldrótunk, amelyet dugulás elhárítására használhatunk, és vannak a szűk üregekben közlekedni képes, egészen elképesztő hajlékonyságú görények. A görényeket jobban ismerjük, mint az új és hasznos találmányt, ezért a görény fogalma lesz a metaforánk forrástartománya, amellyel a céltartomány fogalmának jelentését, s ezzel együtt a referátum lényegét, funkcióját igyekszünk megvilágítani. Amikor tehát valakire azt mondjuk: nyelvtannáci, akkor az értelmező tudni fogja, hogy vannak emberek, akik másokat nyelvhasználatuk alapján megbélyegeznek, és vannak nácik, nemzetiszocialisták, akik idegengyűlölők és rasszisták, antiszemiták és soviniszták, fasiszták, akik szisztematikusan kiirtottak több millió embert. És akkor a másokat nyelvhasználata alapján megbélyegző ember nem náci, de olyan, mint a náci abban a tekintetben, hogy… Kérem, mindenki fejezze be a mondatot! Szó sincs itt semmiféle villamosról. Nem a görény az, ami bűzlik. Az, aki valakit lenyelvtannáciz, a befogadó érzelmeit akarja megmozgatni, sőt mozgósítani, a befogadónak a világról való tudására, korábbi tapasztalataira, sémáira, képzettársításaira, indulataira apellál. Dobozolni! – így az őrnagy úr. Az, aki lenyelvtannáciz valakit, aljas módon címkéz. Mennyivel különb az ő tevékenysége annál, aki másokat megbélyegez?

Akkor hát van baj?

A nemrég elhunyt Esterházy Pétert idézem:

De hát nem abszurd ez? Azért mert egy vacak náci vagy nyilas használta ezeket a szavakat, azért én ne használhassam? Igen, azért. De én a szót az eredeti értelmében használom! Nincs eredeti értelem, hanem van, ami van. De hát ez a szabadságom korlátozása! Valóban az. Ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe. De a 20. század, maradjunk ennél a szónál, abszurditásai után nem ez a legkevesebb, ez a figyelem, ez az óvatosság, ez az önkorlátozás? Nem másnak teszünk gesztust, nem mások történetéről van szó, hanem a miénkről, érzékenységünk nem udvariasság, hanem erkölcs.

Ezt az erkölcsöt hiányolom akkor, amikor – ha nem is szó szerint, de – efféléket olvasok: „nem mi kezdtük”; „mi gúnyolódhatunk valakin, ha nem vagyunk hatalmi helyzetben, de az, aki abban van, nem gúnyolódhat”; „ha kirekesztőt címkézünk, akkor azzal mi nem rekesztjük ki az illetőt”; „lehet, hogy sokat gúnyolódunk, de hát a 21. században a magyar sajtó stílusa is megváltozott”; „ha úgy érezzük, felette állunk az elitistáknak, lenézzük és nevetségessé tesszük őket, attól mi még nem vagyunk elitisták”. Mert minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél. Mert amit szabad… és mi azt tudjuk, s majd jól megmondjuk, ki a Jupiter és ki az ökör. És akkor elérkeztünk a cinizmushoz. És fűhöz-fához kapkodva próbáljuk védeni a mundér becsületét. Hogy azt mi nem úgy gondoltuk. És szöszölünk és szüttyögünk és maszatolunk. Nem vagyunk mi mindig forróvérűek vagy hidegfejűek, olykor csak langyosak. Ha érdekünk éppen úgy kívánja. Balázs Géza egy helyütt azt írta: „De azért egy értelmiséginek tudnia kell, hogy min ironizál.ˮ Erre pedig Kontra Miklós azt válaszolta, Balázs azon hírhedt rádióadására utalva, amelyet Fejes bírálatának második részében röviden ismertetett: „Bizony, jó, ha tudja.”

Hamis tekintélyek rombolása
(Forrás: Fortepan)

Akkor hát van baj? Úgy látom, igen. Fejes László cikke amolyan állatorvosi ló, a létező magyar nyelvi ismeretterjesztés problémáinak kvintesszenciája. Egyoldalú, támadó szellemű, szarkasztikus, cinikus (a kedves szerző itt emlékezzék arra, hogy a nyelvtannáci nem náci, én pedig a cikkről állítom, hogy cinikus, nem a szerzőjéről) – és bizony a nyelvművelés által tematizált. A bírált fél gondolatainak megkérdőjelezésében vagy kiforgatásában sarkos, a saját gyakorlatában, elvi következetességében (?) megengedő. Az egyes számra többes számban válaszol, úgy véli, nem tekintem a szociolingvisztikát a nyelvészet részének, nem tartom fontosnak a nyelv és az identitás kapcsolatát, ezzel pedig a hozzáértők körén kívülre pozícionál. (Egyébiránt érdekes, ha valaki a nyelv és a nemzet kapcsolatát firtatja, máris előkerül a nyelvi nacionalizmus ideológiája, ha azonban valaki a nyelv és egy kisebb közösség identitásának kapcsolatáról szól, felvilágosult szociolingvista.) Mivel hipotézise szerint én valójában a pedagógusképzésről alkottam elmarasztaló véleményt, cikkem a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy a magyar nyelvi ismeretterjesztés problémái végiggondolásának kiindulópontja legyen. Ezzel is okosabbak lettünk: így már tudjuk, ki hivatott irányítani a diskurzus rendjét. Vagyis a többes szám első személy jegyében (amellyel azonban elsősorban már nem is engem, de részint saját magát, részint az olvasót pozícionálja a szerző): kik hivatottak irányítani a diskurzus rendjét. Hogy lássuk, mi is az, ami az orrunk előtt intézményesül(t). (A szerző szerint „fejétől bűzlik”, s ez jelen esetben szinte felkérés egy szójátékra.) Pedig Fejes azt állítja, a szarkazmus nem saját tekintély építését és ápolgatását szolgálja, hanem hamis tekintélyek rombolását. Ahogy Michel Foucault fogalmaz: „A diskurzus látszólag talán jelentéktelen dolog, de jellemző tilalmai hamar felfedik kapcsolatát a vággyal és a hatalommal.”

Remélem, a szerzőnek nincs sérelmére, hogy most nyelvének élét visszafelé fordítottam, hogy ennen farkába vágjon. Hogy „nehézbombázói” ellenében bevetettem fegyverként „a gúny parittyáját”. Vagy most húz el a magasban felettünk a nevető harmadik nehézbombázója, míg mi parittyázzuk egymást? Tán akad, amiben mégiscsak egyetértünk.