Az „intézet alapításával kapcsolatban őt nem keresték meg a kormány részéről” – nyilatkozta az Origónak Balázs Géza 2014. március 5-én, miután megjelent a Magyar Nyelvstratégiai Intézet (Manysi) létrehozásáról szóló 55/2014. (III. 4.) számú kormányrendelet a Magyar Közlönyben. A nyelvművelő megkeresésére azért kerülhetett sor, mert a sajtó munkatársai őt sejtették az intézet igazgatói széke várományosának. Most viszont a Balázs Géza alapította és vezette Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (Manyszi) honlapján a 2016. május 14-én rendezett, a Balázs Géza szerkesztette Jelentés a magyar nyelvről (2010–2015) című – a magyar kormánynak ajánlott (!) – kötet sajtóbemutatójával egybekötött „közép-európai nyelvstratégiai fórum”-ról készült beszámolóban a következő olvasható: „A főszervezők a magyar nyelvstratégia szorgalmazói (Balázs Géza, Pomozi Péter és Pusztay János) voltak” (a dőlt szedés a szerzőtől származik – K. J.). Ennél is félreérthetetlenebbül fogalmaz Pomozi Péter a Magyar Időkben: „E sorok írója Balázs Gézával és Pusztay Jánossal együtt […] már letett egy komoly programot, amelyet a két évvel ezelőtti (55/2014.) kormányrendelet fő céljai elég jól, olykor betűhíven tükröztek. A rendelet nyomán létrejött [a] Magyar Nyelvstratégiai Intézet”.

Tehát a három nyelvművelő elkészített egy programot, amelyből „olykor betűhív” átvétellel állították össze a kormányrendeletet. Ez persze nem zárja ki azt, hogy március 4-e előtt az intézet alapításával kapcsolatban nem keresték meg Balázs Gézát a kormány részéről. Elképzelhető például, hogy valóban nem tájékoztatták őt március 3-án arról, hogy 4-én lehozza a Magyar Közlöny a kormányrendeletet. Csakhogy Balázs Géza – ugyan nem mondta ki, de – azt sugallta, hogy korábban az intézet létrehozásának szándékáról sem volt tudomása. Azt persze soha nem titkolta, hogy saját gyermekének tekinti a magyar nyelvstratégiát, így üdvözölte az intézet létrehozását is. Annak tevékenységét azonban kevésbé örömittasan értékeli az említett beszámolóban:

Magyarországon 2014-ben létrejött ugyan a Magyar Nyelvstratégiai Intézet, de kétéves működése nem mutat szervezett tevékenységet, nem dolgozott ki magyar nyelvstratégiát, nem működik együtt a nyelvstratégiát megalapozó és az intézet megalapítását kezdeményező szakemberekkel, elismert nyelvészekkel, nincs nemzetközi kapcsolata, nem látja és ezért nem tudja orvosolni a problémákat. Így a 2014. III. 4-i kormányrendeletben foglalt alapvető nemzetstratégiai feladatainak sem tud megfelelni.

Pomozi Péter a Magyar Időkben rohant ki a Manysi ellen: „A rendelet nyomán létrejött Magyar Nyelvstratégiai Intézet azonban menten Csipkerózsika-álomba süllyedt, és a kormányrendeletben megfogalmazott nemzetstratégiai célokból vajmi keveset valósított meg.” Tegyük hozzá mindjárt: a kormányrendeletben, legalábbis nevesítve, nem esett szó nemzetstratégiáról.

A nyelv és a fogorvos esete

Balázs Géza és köre tehát hosszú hallgatást követően nyíltan bírálta a Manysi működését. (Noha a nyelvművelő korábban azt írta, hogy az intézet létrejöttével „a 2000-ben alakult (informális) Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport […] befejezheti működését”, valamint Bencze Lórántra, a Manysi igazgatójára utalva: „Felléphetnék ellene. De nekem nem módszer és nem cél a harc”.) A konfrontációnak nincs tétje, hiszen Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter január 21-én a Magyar Nyelvstratégiai Intézetet is a július 1-jétől jogutód nélkül megszüntetni kívánt intézmények között említette. A kormánynak azonban fontos lehet a „magyar nyelv ügye”.

2000-ben Orbán Viktor miniszterelnök köszöntötte a magyar nyelv hete országos megnyitóünnepségének hallgatóit, s beszédében a magyar nyelv „megkopott”-ságáról és „leegyszerűsödött” voltáról, „sekélyesedés”-éről és „kiüresedés”-éről beszélt, az idegen szavak kerülésére egy „magyarító könyv”-et reklámozott, s úgy nyilatkozott, hogy ha Széchenyi szerint a magyar nemzetnek a nyelv olyan, mint fognak a zománc, akkor bizony „a magyar nyelv is rászorul egy jó kis fogorvosi kezelésre”. A mostanság sokat magasztalt 2010 előtti (liberálisnak nevezett) tankönyvpiac magyarnyelv-tankönyveit előállító szerzők némelyikének a nyelvtudomány eredményeiben való jártasságát, naprakészségét és a nyelvszemléletét jól mutatja, hogy Hajas Zsuzsa a 10. évfolyamos középiskolások részére összeállított tankönyvébe (Magyar nyelv 10.) szükségesnek érezte fölvenni ezt az ünnepi beszédet. 2001-ben a Fidesz–FKGP–MDF pártkoalíció fogadta el a „magyar nyelvnek a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények közzététele során való használatáról” szóló nyelvtörvényt a magyar nyelvhasználat egy speciális területe „idegen szavaktól” való megtisztításának eszközéül, természetesen a nyelvművelők kezdeményezésére, a nyelvész szakma tiltakozásának ellenére. Kis Tamás nyelvész érzékletesen domborította ki a törvény abszurditását: a „Gut, Besser, Gösser!” szlogen a törvény szerint talán „Jó ser, jobb ser, Gösser!”-ként kezdhet új életet.

2010-ben Schmitt Pál frissen megválasztott „álamfő” (!) a készülő alaptörvénybe javasolta fölvenni a magyar nyelv ápolását, mégpedig azért, mert „a magyar köznyelv és a tájnyelvi változatok óvása, ápolása, fejlesztése alapvető és elsődleges nemzeti érdek”. Ez az ajánlás – amely a Köztársasági Elnöki Hivatal honlapján természetesen már elérhetetlen – nem vett tudomást arról, hogy nem csak „köznyelvi” és „tájnyelvi” változatai vannak a magyar nyelvnek. Nem is így került bele az alaptörvény nemzeti hitvallásába, hanem ekképp: „Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját […] ápoljuk és megóvjuk.” Az ún. alapvetés H cikkelyébe pedig így: „Magyarország védi a magyar nyelvet”. Az alaptörvény szövege sem tekinthető épp szerencsésnek, hiszen minden nyelv egyedülálló, nem csupán a magyar, ez a jelző mégis elmaradt a nemzetiségek nyelve elől; a különböző nyelvek „fejlesztése” pedig tudományosan értelmezhetetlen.

Az önzetlen összefogás és a milliárdok

Aztán 2014 áprilisában a kormány létrehozta a Magyar Nyelvstratégiai Intézetet többek között a középtávú magyar nyelvstratégia kidolgozására, a „nyelvi gazdagság megőrzésére” és a „magyar nyelvi értékvesztéssel szemben” irányelvek kidolgozására a kormány számára. A nyelvészek értetlenül fogadták az intézet létrehozását, hiszen erről korábban nem egyeztettek a szakma képviselőivel (csak az intézet létrehozásáért lobbizó nyelvművelőkkel), továbbá a kormányrendelet egy része – pl. az említett „nyelvi gazdagság” és annak megőrzése, vagy a „nyelvi értékvesztés” – szakmailag értelmezhetetlen, más részének felsorolt feladatait pedig ellátja a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv és Irodalomtudományok Osztálya, a Nyelvtudományi Intézet, valamint egyetemek és főiskolák megfelelő intézetei és tanszékei, vagy például a Termini Kutatóhálózat.

Deutsch Tamás, az internet fejlesztésével kapcsolatos kormányzati feladatok, azaz a Digitális Jólét Programja összehangolásáért és megvalósításáért felelős miniszterelnöki biztos (pontosabban az Internetről Szóló Nemzeti Konzultáció Titkársága) a Manysival közösen, Az internet nyelvváltozatai címmel rendezett holmi konferenciát a Miniszterelnökség épületében, ahol is a miniszterelnöki biztosnak azt sikerült megállapítania, hogy az internet nyelve „írott nyelv”. Igaz, azt is elejtette, hogy „a magyar nyelv, köszöni szépen, jól van” – erről valószínűleg nem egyeztetett a magyar nyelvet  leegyszerűsödöttnek, sekélyesnek, kiüresedettnek és megkopottnak látó felettesével. A nyelvművelők nagyobb rendezvényein rendszeresen képviselteti magát a kormány, idén azonban egy független méltóság vállalta el a magyar nyelv hetének fővédnökségét: Áder János köztársasági elnök. Az Anyanyelvápolók Szövetsége pedig rendkívül szoros kapcsolatot ápol az immár 7,2 milliárd forintból gazdálkodó Magyar Művészeti Akadémiával (MMA). Nem pusztán azért, mert számtalan közös rendezvényük van, hanem azért is, mert a szövetség elnöke Juhász Judit újságíró, az MMA díjazottja, első sajtófőnöke és szóvivője.

Balázs Géza szerint „a legfontosabb: a civil nyelvművelés fölé állami védőernyőt vonni.” A nyelvművelő a nyelvstratégiát, a saját köre szervezésében megrendezett konferenciákat általában, s a most bemutatott könyvet is úgy láttatja, mintha tudományosan megalapozott és széles körű összefogás eredménye volna. „Kötetünk a magyar nyelvi kultúráért elkötelezett társadalmi szervezetek önzetlen összefogásaként született meg. Az Anyanyelvápolók Szövetsége, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, a Magyar Szemiotikai Társaság a nyelvstratégiai kutatócsoporttal és a Manyszival közösen szervezi a magyar nyelv hete, a nyelvésztábor, az anyanyelvi juniális és a magyar nyelv napi rendezvényeket is.”

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Emeljetek fel egy követ, és ott megtaláltok engem

Nézzük meg közelebbről a fenti beszámolóba bujtatott reklám szövegében felsorolt önzetlen támogatókat! Az Anyanyelvápolók Szövetségének alelnöke: Balázs Géza. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának elnöke: Balázs Géza. A Magyar Szemiotikai Társaság főtitkára: Balázs Géza. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport és a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda alapítója és vezetője: ugyancsak Balázs Géza. De előfordulnak olykor más önzetlen támogató szervezetek is: az Inter Kultúra-, Nyelv- és Médiakutató Központ Nonprofit Kft. (alapítója és vezetője: Balázs Géza), a Bolyai Önképző Műhely (ügyvezetője: Balázs Géza) vagy a Diák és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesülete (DUE), amelynek nem találnák ki, de Balázs Géza az egyik alapítója és alelnöke. Ez utóbbi egyesületre egyébként üzleti vállalkozás is épül: a DUE Produceri Iroda Kulturális, Oktatási és Szolgáltató Kft. a folyóirat- és könyvkiadástól a hírügynökségi, számviteli, könyvvizsgálói, adószakértői és reklámtevékenységen át a sportszer-, valamint lábbeli- és bőráru-kereskedelemig mindennel foglalkozik, nemrég kávézót is nyitott. 2014. évi nettó árbevétele meghaladta a 115 millió forintot. A cég partnerei között minisztériumokat és állami intézményeket is találunk, például a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságot. Az egyesület rendezte idei sajtófesztiválon véletlenül két államtitkár is köszöntőt mond, képviselteti magát az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Honvédelmi Minisztérium. De közönségtalálkozón is részt lehet venni Gönczi Gáborral, a TV2 hírműsorának egyik új műsorvezetőjével, aki a híradót a szakma „királykategóriájá”-nak nevezte, s aki a kormány nemzeti filmipar fejlesztéséért felelős kormánybiztosa által felvásárolt kereskedelmi televízión lejárató riportokat konferálhat fel, vagy rejtélyes Csongrád megyei gabonakörökről és ördögűző papokról tájékoztathatja a nagyérdeműt.

Valójában tehát azt a fajta nyelvstratégiát, amiről immár két éve kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan hallani lehet, a doktorátusát néprajztudományból szerző Balázs Géza és köre szorgalmazza, nem pedig önzetlen támogatók, és végképp nem elismert nyelvészek. Amint arról korábban a Magyar Narancs is beszámolt: a Magyar Tudományos Művek Tára szerint Balázs Géza műveinek „külső idézettségi indexe […] zéróˮ. Korábban foglalkoztunk Pusztay János Gyökereink című könyvével is, amelyben a szerző a nyelvrokonsággal összefüggésben rendszeresen genetikai kapcsolatokra hivatkozik, amit a nyelvtudomány általában, de a finnugristák külön is elutasítanak. A Honti László szerkesztésében, A nyelvrokonságról címen megjelent kötetben Merlin De Smit és Cornelius Hasselblatt nyelvészek is bírálták Pusztay elméletét. Hasselbatt szerint Pusztay áltudományos nézeteket vall, nem vizsgálható tényekből állít föl hipotézist, amint azt a nyelvrokonság-kutatók teszik, hanem hipotéziseit próbálja meg igazolni szelektíven feldolgozott tényekkel.

A neoliberális összeesküvők

E nyelvművelő kör tagjai a szakmai elismertséget és mellőzöttséget ellensúlyozandó különféle egyesületek (a sikeresebbek: egyetemek és főiskolák) vezető pozícióit igyekeznek megszerezni, ügyesen helyezkednek, folyamatosan jelen vannak a médiában és különböző súllyal a közéletben is; nem véletlen, hogy a nyelvművelés tévedései, hiedelmei és ideológiái a mai napig népszerűek a laikusok között (hiszen van hol népszerűsíteni), ahogy az sem, hogy a rendszerváltás előtti szüntelen állami dotáció, sőt ideológiai támogatottság után a rendszerváltást követően is minden kormánytól sikerült kiharcolniuk kisebb-nagyobb összegeket. A tudományos életben való sikertelenségüket nem szakmai alapon, hanem ideológiai, s gyakran kifejezetten politikai alapon igyekeznek magyarázni. Pusztay János szerint például „vannak neoliberális nyelvpolitikai nézetek, amelyek az anyanyelvet nem tekintik kiemelkedő státuszúnak”. Pusztay tehát azt az általános nyelvtudományi közhelyet, miszerint nyelvészeti-nyelvrendszertani értelemben minden nyelv és nyelvváltozat egyenértékű, csupán a nyelv- és beszélőközösségek tagjai tulajdonítanak presztízst az egyiknek (például az angolnak vagy a magyar standardnak), és stigmatizálnak másokat (például a pidzsin és kreol nyelveket vagy az ún. szlenget), nyelvpolitikai nézetté degradálja – tehát egyetlen nézetté a sok közül, amely nézet ráadásul nem is nyelvtudományos, hanem nyelvpolitikai, egészen pontosan: liberális.

Pomozi Péter pedig így ír a Magyar Időkben:

…a közös anyanyelv (lenne) az egyetlen biztos kapocs a világban magyar és magyar között […] Az egyetlen összmagyar közösségélmény neoliberális szétverési kísérletei nem új keletűek, a harsányak között éppúgy akad magát »igazi« nyelvészként meghatározó, mint híres karmester. Mérgezett szavaik kétszeresen veszélyesek, mert egy Trianon óta sebzett közösségtudatot roncsolnak tovább. A kommunizmus évtizedei alatt a kétharmados területi veszteségnél százszorta fájóbb veszteség, lelki Trianon érte az anyaország széles tömegeit, a végkifejlet az állampolgársági népszavazás gyurcsányi puccsa volt.

Pomozi szerint a kommunizmus évtizedei alatt „lelki Trianon érte az anyaország széles tömegeit”. Nem világos, mit ért Pomozi azon, hogy „lelki Trianon”, de valami olyasmire gondolhatunk, hogy Magyarország beszélőközösségét nemcsak területi és jogi sérelmek érték, hanem lelkiek is. Ebben még biztosak lehetünk. De mik azok a sérelmek, amelyeket a „lelki Trianon” metaforikus kifejezéssel lehet illetni? Próbálkozzunk a megfejtésével! Trianon után, s az átmenetiséggel és teljes bizonytalansággal jellemezhető második világháborút – a terület-visszacsatolásokat – követően, tehát zömében a „kommunizmus évtizedei alatt” nem csak Magyarország politikai-közigazgatási határai változtak meg, s csökkent ezzel az ország területe, hanem a magyarság nyelvi jogai is csorbát szenvedtek. A határon túl rekedt magyarokkal szembeni – erősebb-mérsékeltebb – asszimilációs politika következtében a magyar nyelvközösség csökkenő tendenciát mutat (emellett demográfiailag is csökken), felgyorsultak a nyelvcsere-folyamatok, s a magyar nyelvközösség határai egyre közelebb kerülnek Magyarország politikai-közigazgatási határaihoz. Vagyis Magyarország államhatárai nyelvi határokká válnak. Ha Pomozi erre gondol, akkor téved, hiszen ő maga is kiemeli Erdély és Csallóköz térségét, ahol a magyarság tömbszerűen él, és „a magyar nyelv, köszöni szépen, jól van”, ráadásul a magyar nyelvközösség határait csak a Kárpátokig terjeszti ki, s nem számol a csángókkal vagy az USA-ban, Kanadában, Dél-Amerikában, Ausztráliában stb. élő magyarsággal. Ha Pomozi arra gondol, hogy nem a két határ közelít egymáshoz, hanem csak egyszerűen visszaszorul a magyar nyelvközösség a demográfiai csökkenés és az erőszakos, kényszerített vagy természetes, önkéntes asszimiláció következtében, akkor statisztikailag ugyan igaza van, de a népesség biológiai fogyásának nincs köze a kommunizmushoz, a természetes, önkéntes asszimilációnak úgyszintén, s bár az erőszakos, kényszerített beolvasztáshoz nagyon is van köze, de azt is látjuk, hogy ez nem a kommunizmus speciális intézkedése, hanem globális jelenség: nem találunk olyan kontinenst és államformát, ahol ne lettek volna vagy ne volnának asszimilációs törekvések a múltban vagy a jelenben. De még így sem érhető, hogy a „lelki Trianon” miért csak az anyaország, tehát Magyarország széles tömegeit érintette.

A nyelvőrség aranykora

Mindehhez pedig szükséges hozzátenni, hogy azokban a bizonyos kommunista időkben vált kiemelten (akadémiai szinten) intézményessé a nyelvművelés, egészen pontosan a Magyar Tudományos Akadémia 1950-ben megkezdett átszervezése után. Az oktatásba már korábban is beszüremkedtek nyelvművelő tanok (a nyelvvédők vagy puristák a ’20-as, ’30-as években is feltűnően egy követ fújtak az akkori hivatalos ideológia prominenseivel), de a nyelvtudomány addig nem foglalkozott vele. Simonyi Zsigmond 1905-ben még így írt: „helyes [az], ami a népnél akármilyen csekély területen szokásban van”. Horger Antal – aki korának kiváló, elismert nyelvésze volt annak ellenére, hogy a legtöbben csak József Attila híres versének hírhedt sorából ismerik – 1914-ben pedig ekképp fogalmazott: „Némelyek szerint a nyelvművelés is feladata volna a nyelvtudománynak, vagyis az, hogy bírálja a nyelveket és igyekezzék egyes, a nyelvtörténet folyamán kifejlődött sajátságaikat a szépség, a célszerűség, vagy a logika szempontjai szerint megjavítani. Ezt a feladatot azonban a nyelvészek túlnyomó nagy többsége, mint nem a nyelvtudomány körébe tartozót, határozottan elutasítja magától.” 1939-ben Laziczius Gyula pedig világosan kimondta: „a nyelvtudomány és a nyelvművelés két különböző dolog. A nyelvtudomány nem nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány.”

Mindebből tehát az derül ki, hogy a szocialista államhatalom központosító törekvéseinek megfelelően a hatalom érdekeit kiszolgáló, a kimondatlanul állandónak és változatlannak tételezett, egyközpontú (mégpedig standard-, vagy ahogy gyakrabban nevezik: köznyelvközpontú) nyelvi norma ideológiáját valló, nyelvművelővé visszaszelídült nyelvvédők tették a nyelvművelést évtizedeken át a magyar nyelvtudomány részévé. A nyelvművelők ennek a káros tevékenységnek a révén karriert építhettek: elsősorban persze nem a nyelvtudományban, hanem a magyar rádióban és a televízióban (előbbinek több mint harminc éven át működött külön Nyelvi Bizottsága), valamint a nyomtatott sajtóban, amelyekben nyelvművelő műsorokat és rovatokat vezettek, eldöntve, hogy mi helyes vagy helytelen, igényes vagy igénytelen, választékos vagy pongyola, követendő vagy kerülendő a magyar nyelvhasználatban. A rendszerváltozás után ezek a nyelvművelők többnyire kiszorultak a nyelvtudományból, néhányan maradtak csak egyetemi-főiskolai oktatók, de a nyelvművelés hatékony tudományos intézményi támogatottsága megszűnt. Talán ezért mondja Balázs Géza, hogy „a legfontosabb: a civil nyelvművelés fölé állami védőernyőt vonni”? Elképzelhető, hogy a mozgalom most újra támogató partnert találhat a centralizációt és politikai erőteret hirdető államirányításban? Mert lehet „liberális nyelvészekről” beszélni (érdekes, liberális biológusokról senkinek eszébe nem jutna, ahogy Nádasdy Ádám korábban fölvetette: „Hogy lehet egy tudós liberális? Vannak meleg vérű rovarok, vagy nincsenek – a liberális biológus az lenne, aki megengedné őket?”), de a nyelvművelők mindig a hatalomhoz húznak, nem társadalmi-politikai ideológiákhoz. Ha a romantikus pozitivizmus karolja fel a nyelvművelő mozgalmat, akkor annak potentátjaihoz dörgölőznek; ha a magukat nemzeti-keresztényeknek nevezők neobarokk kultúrharcosai teszik ugyanezt, akkor azokhoz; ha a népi demokráciát hirdető szocializmus segíti ügyüket, akkor annak funkcionáriusaihoz; ha pedig a magát konzervatívnak nevező nemzeti együttműködés rendszere ideológusai támogatják, hát azokhoz. Mert ahogy már többen is megfogalmazták: látványosan összefonódni látszik az, ami mindig is összetartozott: a hatalom és a nyelvművelés.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése