Nem kicsit hatásvadász cikkben ismertet Constance Hale olyan szavakat és idiómákat, amelyeknek – állítólag – a közép- és kora újkori angol irodalom két nagyágyúja, Geoffrey Chaucer (1343–1400) és William Shakespeare (1564–1616) tekintélyének hatására kezdődött máig tartó karrierje. Ezeket Shakespeare „szóbűneinek” (word sin) nevezi. A szerző egyébként is vonzódik a nyelvvel kapcsolatosan a bűn szóhoz: legismertebb művének címe Sin and Syntax (Bűn és mondattan), bár nyilván a hangalaki hasonlóság is nagy szerepet játszott a címválasztásban.

Bűn adó
(Forrás: gov.ph)

Bűn a szó?

Hale éppen azért nevezi bűnnek az új szavak használatát, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy amit ma esetleg néhányan helytelen dolognak tekintenek, pont azt csinálta ez a két mára megkérdőjelezhetetlen tekintély is a maga korában. Vegyük tehát észre, hogy ma teljesen elfogadott, közforgalmú szavak annak idején úgy kezdték pályafutásukat, hogy valaki (néha pontosan tudjuk, hogy ki) egyszer csak elkezdte őket használni, nyilván a korabeli nyelvi ítészek nagy bosszúságára.

Eddig egyet is érthetünk Hale-lel, a legtöbb olvasót valószínűleg felvértezi a nyelvművelők butaságai ellen az, ha megtudja, hogy ezek Shakespeare vagy Chaucer nyelvhasználatát is hibáztatták volna annak idején. Azonban ha közelebbről vizsgáljuk meg Hale állításait, bosszantó pontatlanságokba botlunk.

Átmeneti tákolmány?

Hale szerint a 16. század elején az angol egy átmeneti állapotban levő, összetákolt nyelv volt. Kérdés azonban, hogy vajon van-e olyan, hogy egy nyelv épp nem átmeneti állapotban van. A válasz pedig az, hogy kizárólag holt nyelvekre jellemző az ilyesmi. Az összetákolt alighanem arra akar utalni, hogy más nyelvek hatottak az angolra. Ez azonban megint csak nem egyedi jelenség, minden természetes nyelvre – tegyük gyorsan hozzá, a mesterségesekre is – hatnak más nyelvek. Vagyis Hale ezzel a hatásosnak szánt nyitómondattal nem mond semmit, ráadásul úgy tesz, mintha nem az „átmenetiség” és „összetákoltság” volna egy természetes nyelv egyetlen lehetséges állapota.

Traktor mint a nyelv metaforája
(Forrás: Wikimedia Commons / JS North / CC BY-SA 2.0)

A cikk így folytatja: „nem kevesebb, mint nyolc hódító nép tett hozzá a szókincsünkhöz és formálta a mondattanunkat.” Valahogyan biztos össze lehet számolni nyolc ilyen népet, bár a normannokon és a vikingeken kívül nem egyértelmű, kik jöhetnek még szóba. Az angol nyelvet ugyanis germán törzsek vitték Nagy-Britanniába az 5. században. A hagyomány angoloknak, szászoknak és jütöknek nevezi őket. Ők tehát ugyan hódítók, de nem hozzátettek az angolhoz, hanem teljes egészében ők vitték oda. Az eggyel korábbi hódítók, a rómaiak, viszont nagyon is sokat tettek az angol szókincshez, viszont nem angol nyelvű területeket hódítottak meg, hiszen az 1. században még jobbára a kelta britek éltek csak ott. Akik szintén hódítók voltak, de az angolhoz ebben a szerepükben még nem volt semmi közük. A kijelentés másik problémás pontja az, hogy a mondattant nemigen formálták a hódítók. Ha esetleg volt is nyolc ilyen csoport, bajos lenne kimutatni, az angol mondattanban az elmúlt évszázadokban bekövetkezett rengeteg változás közül melyik is történt éppen ezek miatt.

Shakespeare találmányai?

Hale ezek után felsorol 10 szót, amit szerinte Shakespeare talált ki. Egy szó kitalálója nyilván az az ember, aki először használja. Shakespeare korában az angolnak kb. 4 millió anyanyelvi beszélője volt. Ezért elég nehéz megállapítani, hogy valóban ő találta-e ki a szót, vagy csak hallotta valahol (esetleg olvasta egy mára elveszett szövegben), beleírta valamelyik művébe, és ma ez a legkorábbi ismert előfordulása. Hogy egy-egy szót ki talált ki, az még ma, amikor jóval kiterjedtebb dokumentáció áll a rendelkezésünkre, se tudjuk a legtöbbször megállapítani. Ennek ellenére nagyon nagy irodalma van a Shakespeare-től származó szavaknak.

Épp valami szót talál ki?
(Forrás: Wikimedia Commons)

De nézzük a szavakat magukat.

arouse ’felkelt’

besmirch ’bemocskol’

bet ’fogad(ást köt)’

drug ’mérget kever valamibe’

dwindle ’csökken, fogy’

hoodwink ’rászed’

hurry ’siet’

puke ’okád’

rant ’dagályos, értelmetlen beszéd’

swagger ’henceg’

Ha utánanézünk a listában szereplő szavak eredetének, a legtöbbnél valóban a 16. és 17. század fordulóját találjuk első írásbeli előfordulásként. Azonban például a bet ’fogadás’ főnévhez a Shorter Oxford English Dictionary (SOED) az 1392-es évszámot adja, ami költőnk virágkora előtt kétszáz évvel volt. Hale nyilván a bet ’fogad’ igére gondol – ennél valóban 1597 a SOED évszáma –, azonban ezt semmivel nem jelzi.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ma a magyarban főnévből igét a -z(ik) vagy a -Vl toldalékkal lehet képezni. Újonnan nem jönnek létre nem így végződő igék, például azonos alakú főnév–ige párok, mint a nyom, les, fagy.

Viszont akkor kérdés, ezt a szót milyen értelemben „találta ki” Shakespeare. Az angolban a konverzió, más néven zéró-képzés mindennapos dolog. Szinte bármilyen főnevet lehet igeként használni anélkül, hogy valamilyen kiejtett képzőt tennénk hozzá. Ha tehát már kétszáz éve használatban van bet főnév, nem nagy ügy, ha valaki elkezdi igeként is használni.

Ugyanez a helyzet a drug ’gógyszer, kábítószer’ esetében: a főnév ismeretlen eredetű, de sok újlatin nyelvben megtalálható (pl. francia drogue és innen magyar drog). Ehhez hősünk annyit tett hozzá, hogy a Macbethben ’mérget kever valamibe’ értelemben – tehát igeként – használta, írásban talán először az angol nyelv történetében.

Ismeretlen eredetű európai piactér
(Forrás: Wikimedia Commons / 4028mdk09 / CC BY-SA 3.0)

Idiómák

Ezután néhány szállóigére tér át Hale. Jelentés szempontjából ezeket egyben kell kezelnünk, hiszen láttuk: az idiómák jelentését nem lehet az őket felépítő szavak jelentéséből összerakni. Itt sokkal könnyebb elhinni, hogy Shakespeare leleményéről van szó, amit népszerűsége miatt kezdtek ismételgetni. A legtöbbről a beszélők túlnyomó többsége ma már nem tudja, hogy hősünknek köszönhető, de hiszen ez a szavakkal is épp így van. Itt csak egyet említünk az idiómák közül.

it’s Greek to me ’ez nekem kínai’ (szó szerint görög)

Shakespeare korában még viszonylag frissek volt az európaiak ismeretei az ógörög nyelvről, amit a Konstantinápolyból menekülő tudósok ismertettek meg a nyugattal (ezzel egyébként nagy hatást gyakorolva a reneszánsz gondolkodásra is). Ráadásul a görög írás is sok furcsa betűvel volt tele, nem csoda, hogy ami érthetetlen, azt görögnek nevezték. Shakespeare valójában Julius Caesar egyik gyilkosának, Servilius Cascának a szájába adja ezt a mondatot, aki Ciceróról mondja, hogy görögül beszélt (ő tényleg tudott), ezért nemigen értette, mit mondott. Egyébként később a holland is az érthetetlenség példájává vált: it’s double Dutch, azaz ’duplán holland’. Arról lehetett szó, hogy a holland az angolnak közeli rokona, ezért különösen bosszantó lehetett, hogy szinte értik, de aztán mégse.

Görögül van (nem olvassuk)
(Forrás: Wikimedia Commons / Greek to Me / CC BY-SA 2.0)

Magyarul az érthetetlenséget a kínainak tulajdonítjuk az albánokkal, bolgárokkal, románokkal, oroszokkal, lengyelekkel, észtekkel, lettekkel, litvánokkal, hollandokkal, franciákkal, katalánokkal, portugálokkal, spanyolokkal, görögökkel, arabokkal és sok más nyelvet beszélővel együtt. A mandarint beszélő kínaiak egyébként szellemekre vagy madarak beszédére hivatkoznak ilyenkor. De a csehek, németek például a spanyolra, sőt utóbbiak a csehre is.

A cikkben szó esik még Drydenről és Swiftről, akik elégedetlenek voltak anyanyelvükkel. Mindez oda vezetett, hogy a 18. századi önjelölt nyelvszabályozók légből (pontosabban többnyire a latinból) kapott szabályokat dolgoztak ki az angolra, amit aztán az iskolarendszer a számunkra is ismerős módon hagyományoz tovább a mai napig. De ez már egy másik történet.